Csendes panasz (I. rész)
Ilona vagyok, de mindenki csak Ilonnak szólít, ez ennek a névnek a rövidített változata a faluban, ahol születtem. Lehet becenévnek is elkönyvelni, csak hát nemigen kényeztettek minket a szüleink. Talán mindig a legkisebbet, de csak egészen rövid ideig.
Egy Maros menti kis faluban láttam meg a napvilágot, másodiknak a hat gyerek közül, s mivel lánynak születtem, hamar munkára fogtak, a kisebb testvérekkel kellett foglalkoznom, segíteni Édesnek a konyhán. Nem is volt különösebb baj a házimunkával, meg a gyerekekkel sem, ha nem lettünk volna olyan szegények. Apám a kollektívben dolgozott, parasztember volt, nem is értett máshoz, de a földet szerette, a munkát végezte, csak a haszon belőle nem lett a miénk. Ha már nem szoptatott, anyánk is napszámba ment a kollektív gazdaságba.
Az első négy osztályt a falunkban jártam ki, majd a következő hármat a szomszéd falusi iskolában, ahova gyalog mentünk át csoportosan. A tananyag nem volt sem nagy, sem nehéz, otthon sem kellett sokat tanulni, csak leírni a leckét, hogy dicséretet és jó jegyeket kapjak.
Tízéves voltam, amikor elhatároztam, hogy tanítónő leszek, és majd otthon a falunkban megmutatom, hogy milyen jó dolog, ha mindenki olvasni és írni tud, és szabadidejében könyvet vehet a kezébe. Nagyon szerettem a meséket, magam előtt láttam a mesék szereplőit, és este, ha a lámpát eloltották, elképzeltem magam körül mindenkit, akiről aznap olvastam vagy tanultunk. A számokat is megszemélyesítettem, tízig mind gyerekek voltak, húszig felnőttek, tovább már csak házak, templomok és utak. Ha mindenki elcsendesedett, én képzeletben ebben a különleges társaságban forogtam egy kicsit, majd gyermeki szívvel átadtam magam az álomnak, ahova néha átloptam szeretett hőseimet is még egy kis időre.
Szüleim tudták, hogy tovább szeretnék tanulni, de nem lehetett, élelemre is alig jutott, cipőt, ruhát örököltünk egymástól vagy másoktól, s ahogy kinőttük, adtuk tovább. Abban az évben, amikor tizennégy éves lettem, karácsonyra Édes cukros kalácsot sütött, és minden gyereknek hozott a Jézuska egy szép piros almát, amelyet napokig őriztünk, annyira örvendtünk neki.
Azon a karácsonyon látogatott meg minket anyánk nővére, Margit, aki a városban lakott a férjével, és nem volt gyereke. Cukorkát hozott nekünk ajándékba, amelyik kívül olyan volt, mint egy mintás selyem, belül pedig diós, és olyan finom, amilyent még soha nem kóstoltunk. Margit néni szóba hozta, hogy elvinne engem a városba, örökbe is fogadna, a nevére is venne, és amikor megtudta, hogy szeretnék tovább tanulni, megígérte, hogy arra is van lehetőség, ha már olyan nagyon kívánom. Szegény Édes nem akart odaadni, de én nagyon kértem, és talán apánk is arra gondolt, hogy jobb, ha egy szájjal, vagyis egy gonddal kevesebb lesz, meg aztán restellte azt is, hogy nem tudnak nekem kelengyét adni, ami akkor szégyen volt. Abban az időben falun a lányok tizenhat évesen konfirmáltak, és utána már férjhez lehetett adni őket, ha akadt dolgosnak, becsületesnek tartott legény a közelben.
Volt egy nagyobb szőttes zsákunk, abba titokban be is pakoltam mindenemet, hogyha anyám reábólint, akkor mehessek. Úgy éreztem, a város és Margit néni a megmentőm, s majd ha tanítónő leszek, úgyis hazamegyek, de akkor már mások lesznek a körülmények, melyek között élhetek. Egy éjszakai keserves vita és sírás után elengedett Édes, másnap pedig felültünk a városba tartó buszra, mely koszos volt, hideg és zsúfolt.
Miután megérkeztünk, Margit néném megváltozott, nem sokat tárgyalt velem, aztán hetekig el volt foglalva az örökbefogadási iratokkal, a szüleimet is behívták, hogy aláírják. Hallottam, hogy Édes megkérdezte, miért olyan sürgős, és néném azt felelte, hogy most, ha már gyerek is van, akkor kapnak kétszobás lakást, de csak ha én is úgy leszek bejelentve mint családtag.
Azután megmutatták nekem az új keresztlevelemet, ahol ők szerepeltek mint a szüleim, viseltem a nevüket, és megmondták, hogy ezentúl anyunak és apunak kell szólítanom őket. Ma sem tudom, hogy miért volt minden annyira sürgős, hiszen jól megvoltam a régi lakás konyhájában is, és nem volt velük szemben semmi olyan érzésem, ami arra késztetett volna, hogy most hirtelen felcseréljem a szüleimmel őket. Úgy éreztem, hogy elárultam a szüleimet, amit mondtam is nénémnek, de azt válaszolta, hogy őket másként szólítottam, meg aztán ők is beleegyeztek és aláírták az örökbevételi iratokat.
Teltek a hetek, semmi szó nem esett az iskoláról, ahova majd járni fogok. Amikor megkérdeztem, azt mondta „ anyu”, hogy majd az ősztől, mert nem lehet tavasszal iskolát kezdeni. Ősszel sem mehettem iskolába, mert valakinek kellett takarítani, mosni, vasalni, főzni, tehát majd csak jövőre. Bánkódtam sokat emiatt, de senki sem törődött velem. Az „apu”, ha nem ivott, csak morgott, ha meg ivott, akkor aludt. Egy nap megjelent egy szövőgép a házban, azzal a céllal, hogy én is megtanuljak rajta dolgozni, mert hát „ki tudja, mit hoz a jövő, jó, ha van egy mesterséged”. Akkor jöttem rá, hogy nem lesz iskola, és miért hoztak el a családomtól. Közben megkaptuk a kétszobás lakást, a szövőgép az én szobámba került.
„Apu” gyakran bejött a szobámba, ízléstelen vicceket mondott, s ha a felesége nem volt otthon, meg-megsimogatott. Kellemetlenül éreztem magam, de nem mertem semmit mondani, csak igyekeztem elkerülni, mert egyre gyakoribb lett ez a szokása, ahogy ellentétes váltásban dolgozott anyuval, s csak ketten voltunk otthon. Egy délután korábban jött haza, mint szokott, és kötődni kezdett velem, majd minden magyarázat nélkül durván lenyomott az ágyra, és megerőszakolt. Nem tudom leírni azt a rettenetes érzést, ahogy ledöntött az ágyamra, miközben trágárságokat mondott a fülembe, és kényszerített. Utána megfenyegetett, hogy megöl, ha elmondom valakinek. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljak anyunak, reméltem, hogy elkergeti a férjét. De ő mellé állt, és azt mondta, hogy ha elmondom valakinek, mindkettőnket börtönbe zárnak, mert senki sem fogja elhinni, hogy én nem provokáltam, hiszen az ő férje nem olyan ember, hogy magától ilyeneket csináljon. Azt ajánlotta, hogy húzzam meg magam, meg aztán nemsokára 16 éves leszek, és felvesznek a gyárba szövőnőnek, mert ugye ő gondoskodott rólam, és megtanított szőni, s akkor majd ugyanabban a váltásban dolgozom mint ő.
Lejegyezte: Jung Ildikó
