Csütörtöki kimenő
E hónap első napját, amely már a telet jelenti, még ha a meteorológiai tél csak később ront reánk, köszönt be, ha egyáltalán beköszönt hóval és hóeséssel, szóval ezt a napot sajátos családi ünneppé nyilvánítottuk. Mások, más okból ugyanezt a napot három színnel megjelölve jeles napnak tartják; olykor a volt polgármester mesterkedése alatt még tűzijátékkal is megfejelve. Ugyanakkor másoknak gyászos nap; pl. mesélnek egy anyáról, aki túlzott nagyromán szellemben nevelte gyermekeit, s egyikük ennek lett áldozata, épp egy ilyen jeles napon. Ampertúltengésből kifolyólag.
Nálunk mindenképpen új keletű ünnep, és összefügg aktív erdélyiségünkkel, azzal a kölcsönhatással, mellyel a balkáni szokások, ellenállást nem ismerve, legyőzték a gyomornedveket, és bevették a kényes erdélyi magyar ízlést: zakuszkacsellel.
Természetesen mi is behódoltunk ennek az őszi kollektív alkotásban kiteljesedő tápszernek. Megvásároltuk, kicsumáztuk a paradicsompaprikát – csak ép, szépen karéjosodó, mélyvörös, legfeljebb vöröseszöldes, józanul érett egyedek jöhetnek szóba, hozzá hasas padlizsánok vinettázhatnak be konyhánkba, melyeknek blokki megsütése nem akadály (számos sütési technikáról hallani a digitális magánmédia előtérbe tolakodása miatt), aztán jön a fűszerezés, nem árt egy kis paradicsomlevet is hozzáadni, hogy kora nyárra ne száradjon le 10 centis vastagságú sárfolttá; mások, másutt mások számára készítenek olívaolajost, fuszulykást (egész szemek vagy törtté zúzott) és gombást, sőt szóba jöhet még a murokváltozat is, elfogadható más konyhai kultúrák számára közmegegyezéssel és kamratágítással; a zakuszkából illik küldeni szomszédnak, rokonnak, annak, aki külföldön dolgozik, mert ott nem olyan ízűek – fene tudja miért, mert távolról ugyancsak jól néznek ki – mint a házi, hazai, otthoni, anyámfőzte. Ellenségnek pukkasztás céljából, főnöknek könnyebb munkavégzés reményében, egyháznak – gyorsabb üdvözülés célzatával.
Szóval az ünnep lényege a zakuszkabontás. Ünnepélyesen, sűrű fényképezkedéssel, elrendezve, díszszalvétával körítve, csillogó karácsonyközeli fényárban megfürdetve. Elküldendő a kép (mint művészi alkotás) az ismerősöknek, akiktől számos viszontlájk várható el. Maga a bontás aktusa zenei aláfestés nélkül sivárabb; hasonlít az adventi gyertyagyújtáshoz, a székesegyház középkori beszenteléséhez, az új épület felavatásához, az új kenyér ünnepéhez, a fregatt vízre bocsátásához, a kiállítás megnyitásához, a lovaggá ütéshez, csillaghulláshoz. Közösségi esemény a javából, és egyben napforduló. Ereje is nagy, hiszen ettől kezdve az utolsó üveg (borkány) kenyérrel történő kitörléséig ez lesz reggel, és ez kerül az asztalra vacsora alkalmával, ezt viszi óvatosan uzsonnára a munkába járó, ahol van ebéd- vagy uzsonnaszünet, ezt kanalazzák ki a munkatársak kollektív evészeti mesedélelőttökön, ez lesz a kötelező vetélkedők tárgya, kié ízesebb, különlegesebb, csípősebb, édesebb, fűszeresebb, diétásabb, balkánibb, erdélyibb, székelyebb (alváltozat füstölt kolbászra/szalonnára emlékeztető), hagymásabb, fokhagymásabb, mioricásabb.
A december elsejei felbontás előtt a családnak számos tilalmas napot kell átélnie, elszenvednie. A hirtelen felbuzdulásokat illik visszafogni: mégsem nyitjuk fel, mert még elég közel a befőzés időpontja, és akkor mi értelme volt eltenni, ha egy hónap múltán máris felszakítjuk elmentett nyárízmagányát. A saját kezünkre ütünk, visszanyeljük elcsöppenő nyálunkat, és arra a hűvös, kimondottan télies napra gondolunk, amikor reggel már bepárásodik az ablak, az ablak alján akár kissé fagyottas a dér, és az ég egyenletesen szürke, vigasztalan, havat ígérő (de azt nem ád). Amikor kellemesen duruzsol a kályha, a kandallovak, a tűzhely, az énközpontú önfűtésünk radiátorai és a friss kenyéren landol az első kanál zakusz. Előbb csak orrunkkal közelítünk, szagolgatjuk, illatával telítkezünk, még nem, még egy pillanatig késleltetjük a befalás után elömlő gyönyört, a kéjes nyáremlékezetet, a gazdag ősz idilli képe rémlik fel előttünk. Füstté, köddé válik a közvetlen környezet. Ez a legrafináltabb családon belüli erőszak. Ha okosan és beosztással élünk, márciusig folytonosan megismételhető ízlelőbimbó-kényeztetés.
Most azonban csak mi vagyunk és őfelsége XXII. Zakuszka. Tűzijáték a torokban.
