Boszorkányságok

Üldözés, perek, kínzás, kivégzés – szavakban és képekben boszorkányok „röpködtek” április 27-én este a Teleki Téka freskós termében, ahol Lázok Klára, a téka főkönyvtárosa Tóth G. Péter történészt, néprajzkutatót, veszprémi főmuzeológust kérdezte kutatásainak különleges témájáról, a kora újkori boszorkányságról, boszorkányüldözésről. Nem véletlenül, hiszen a meghívott kézikönyvet állított össze a magyarországi boszorkányság forrásainak kataszteréről, a boszorkányság forrásairól írt sorozat munkatársa, a városi boszorkánypereket tárgyaló sorozat szerkesztője. 

A beszélgetésen jelen volt Pál-Antal Sándor történész, akadémikus, akinek Marosvásárhely története – A kezdetektől 1848-ig című várostörténetében olvashatunk a 14-16. századi marosvásárhelyi és marosszéki boszorkányperekről, köztük a Farkas Borbála elleni perről, akit 1752-ben a Maros árka mellett máglyán égettek el (A boszorkányüldözés alkonya Marosvásárhelyen). 

 

Egy rontástörténettől a Salemi boszorkányokig

A freskós teremben folyó beszélgetés kitekintést nyújtott az európai boszorkányüldözés különböző korszakaira és mozzanataira, és a Salemi boszorkányok című film részleteinek vetítése révén a hírhedt amerikai perre is, amely nyomán 20 embert gyilkoltak meg, akik közül 19-et felakasztottak.

A beszélgetés nyitányaként egy rontás történetét hallhattuk egy idős falusi asszony elbeszélésében, aki látni vélte az agancsokat, szarvakat is annak a templomba igyekvő asszonynak a fején, akiről megbetegedett tehenének a megrontását feltételezte. Ugyanakkor tudta a megoldást is a helyzet kezelésére: a feltételezett megrontóval fel kell venni a kapcsolatot, meg kell fenyegetni, meg kell kérni, hogy hasson vissza a tehénre, s ha ez megtörténik, a tehén meggyógyul – bizonygatta. A történet egy tanult értelmiségi nézőpontjából nevetséges – hangzott el a magyarázatban. Már a 18. században is babonának nevezték a köznép hiedelmeit, amit butasággal, bolondériával azonosítva próbáltak értelmezni. Holott két különböző kulturális nézőpontról van szó, s az értelmiséginek, a kutatónak az a feladata, hogy értelmezze a helyzetet – hangsúlyozta a vendég. 

 

Tévesen idézik Könyves Kálmánt

Ebből kiindulva hangzott el a kérdés, miszerint komolyan hittek-e abban, hogy boszorkányok léteznek, hiszen Könyves Kálmán, korának művelt uralkodója már az 1110-es években kijelentette, hogy boszorkányok pedig nincsenek. A magyarázat szerint tévesen idézik az uralkodót, ugyanis törvénykönyvében ő csak a strigák létét tagadta, akik a paraszti hiedelemvilág szerint állatalakot öltő, emberevő, vérszívó lények. Ugyanakkor azon nőszemélyek, a maleficák ellen, akik rontást tudtak küldeni másokra, működött a testi fenyítés. Ennek ellenére a középkori törvények nem voltak annyira véresek, a két fél az úgynevezett vádelvű eljárás során akár meg is egyezhetett egymással. A kora újkor azonban nagyon brutális büntetéseket hozott. A boszorkányságot köztörvényes bűnnek nyilvánították, a folyamatba belépett az állam, és a vádlottakat súlyos testi büntetéssel, halállal sújtották. 

Hogyan jut el egy közösség, hogy tagjait boszorkányként bélyegezze meg? 

A kérdés nyomán a Salemi boszorkányok filmből egy kivégzés képsorait láthattuk jellegzetes alakokkal, akik különbözőképpen reagáltak a látottakra. Majd elhangzott a magyarázat is, miszerint olyankor, amikor nehéz helyzetbe került, ha rosszul alakult egy 17. századi puritán közösség sorsa, maguk közül kerestek és találtak bűnbakot. A filmben bakfisoknak elhiszik, hogy vannak boszorkányszeánszok, ahova felnőtt nők is járnak. Nyolcvan személy bebörtönzése és 20 kivégzése után a bírák lelkiismerete szólalt meg. A film jelképes története a nagy amerikai konglomerátumnak, amelyben különböző országokból érkező személyek próbálnak közösséget alkotni, de Salemben kudarcot vallanak.

 

Heltainak köszönhetjük

A beszélgetésen szó esett a leggyakoribb vádakról. A 16–17. század kezdetén mágikus bűnöket vetnek egymás szemére a protestánsok és katolikusok. A viaskodó értelmiségnek pedig a köznép lesz az áldozata. Heltai Gáspár ekkor emeli be a magyar nyelvbe az oszmán török eredetű boszorkány (nyomó démon jelentésű) szót az Ószövetség fordításakor. Erdélyben a fogalom nehezen honosodik meg, bűbájos, varázsló, babonáskodó kategóriát használnak, később jelenik meg a boszorkány, aki konkrét személy és egy hiedelem van mögötte – mondta az előadó. 

Bár a boszorkány neme meghatározónak tűnik, a vádlottak között vannak férfiak is, zömében azonban nőket vádolnak meg a kánonjogi nagy hagyomány alapján, amely minden gonosz forrásának a nőt tekinti. A boszorkány profilja egy ronda, gonosz szipirtyó, aki a termékenység utáni állapotában irigy a termékeny nőkre. Gyakran a bábaságból eredő konfliktushelyzet miatt vádolják boszorkánysággal. A portrét azonban módosítja, hogy a bábaság mellett a szerelmi varázslás is erős vádkategória lehetett, így az öreg bábák mellett középkorú nők és bakfis lányok is a megvádolható személyek közé kerülhettek. Alapjában nem a vagyon határozta meg a vádat, de amikor valakit megvádoltak, vagyonának az elvesztését vonta maga után. Aki belekerült egy vádspirálba, onnan általában nem volt visszaút. 

 

Vízpróba

Szóba került a vízpróba is, amelynek során a dilemmába esett közösség megpróbálta eldönteni, hogy a vádlott paktumot kötött-e az ördöggel vagy csak áldozat. A próbát a 16. század ’80–90-es éveiben vezették be, és a köznép használta elsősorban. Neves jogászok is korrekt eljárásnak tartották, azzal a magyarázattal, hogy a test, ha megszállta az ördög, a víz felszínén marad, egyébként a Szentlélekkel töltekezve lesüllyed. A 17. század vé-géről ismeretesek magyarországi leírások, és a vízpróba az erdélyi joggyakorlatban is megjelent. Egy másik próbatétel, a bújtatás során ökörjármon húzták keresztül a vádlottat. Mindkét helyzet a keresztség tesztje volt, ha a keresztelés nem működött, akkor meg kellett szabadulni a testtől, ezért a halálos ítélet a test elpusztítására irányult. Az angolszász gyakorlatban felakasztották a megvádolt személyeket, a magyarországiban még a halálában is büntették. A test megsemmisítését azért tartották fontosnak, hogy ne legyen olyan burok, amibe az ördög vissza tud térni. 

Szóba került, hogy a Malleus maleficarum (Boszorkánypöröly) című könyv (1487) két dominikánus szerzetes, az inkvizíció tapasztalt és rettegett tagjainak alkotása, amelyben a boszorkányok felismeréséről, kihallgatásáról, a boszorkányperek lefolytatásáról, erejük megsemmisítéséről van szó. Egyes részletei bekerülnek a 17. századi törvénykönyvekbe is. A tékában őrzött könyv a mikházi ferences kolostorból való. Erdélyben Vásárhelyi Gergely állított össze mágikus katasztert korának félelemtörténeteiről.

10-15 évi uralkodás után Mária Terézia betiltja a boszorkányüldözést. Zavarják a skandallumok, és az állam elkezd fölülről belenyúlni ebbe a közigazgatási és törvénykezési rendszerbe, mert látja, hogy a köznyugalmat veszélyeztető helyzetekre belülről nincsen megoldás. A boszorkányság pedig ilyen búvópatakként feltűnő konfliktusos helyzet volt, akárcsak az, ami a vallásfelekezetek között fennállt. Miközben a köznép panaszlevelekben fordult az uralkodóhoz, a nemesi törvényszékek, saját privilégiumaikat féltve, a pereket lefolytatták, miközben kívülről már nem hittek a boszorkányságban.

Bár „véresebb” törvények következtek, a szegedi boszorkányper véglegesen megszüntette a vízpróbát Erdélyben is, ami az 1760-as évekig bevett gyakorlat volt. 

A boszorkányság azonban végtelen történet, a mai napig létező elbeszélés-kategória maradt, csak a bírósági színpadról söpörték le. Az önjelölt kuruzslókat, csalókat, varázslókat, akik a hiszékeny emberek vámszedői, továbbra is büntették. A köznyugalom fontos szempont volt, de ha a csatazaj működtetett a legjobban egy közösséget, ott a béke helyett ezzel a módszerrel éltek – mondta Tóth G. Péter. 

 

Az utolsó halálos ítélet

Marosvásárhelyen viszonylag késő időpontig zajlottak a perek, kivégzések. Pál-Antal Sándor, a marosszéki perek forráskiadásának szerkesztője mellett a pereket feldolgozó Takács Zsuzsanna is jelen volt a beszélgetésen. Pál-Antal Sándor részletesen is közölte a Farkas Borbála-ügy tanúvallomásait. A per azért érdekes, mivel tükrözi a magyarországi és az erdélyi joggyakorlat közti különbséget. A magyarországi joggyakorlatban az 1755–56-os évek körül nem mondtak ki halálos ítéletet. A marosvásárhelyi Farkas Borbála bábaasszonyt Trencsényi József, az esküdtek testületének tagja vádolta meg azzal, hogy két gyermeke közül egyiket sem tudta meggyógyítani, sőt az első feleség is meghalt. A bábaasszony nem tudta megvédeni magát, amihez hozzájárultak bábatársai is, akik ellene vallottak. A perben közel száz személyt hallgattak ki. A gyanú alapján a vádlottat a Maroshoz vitték, ahol vízpróbának vetették alá, majd kivégezték. Ez volt az utolsó halálos ítélet, amit a város joghatósága meghozott. Ezt követően voltak kisebb mágikus bűnök köré szövődő történetek az 1770-es években is. Az újságok a 20. század elejéig tudósítottak olyan törvényszéki esetekről, amelyekben a boszorkánysággal meggyanúsított személy vált gyilkosság áldozatává, az önbíráskodás következtében ugyanis idáig fajultak a hiedelmek. 

Elhangzott, hogy a Szegedről, Sopronról, Kolozsvárról stb. szóló kötetek mellett a marosszéki boszorkányperekről összeállított önálló könyv is érdekes lenne a Pál-Antal Sándor szerkesztésében megjelent szövegek mellett, amit, a vendég szerint, a vásárhelyi kutatókkal együtt lehetne megszerkeszteni. Jó célpont lehetne a szász anyag, Temesvár és környéke, valamint a brassói és a nagyszebeni levéltárban található gazdag forrásmunkák. Ehhez is helyi szakemberek segítségére lenne szükség, hiszen a soproni kötet elkészítése például 13 évet vett igénybe. Ennek ellenére forrásfeltárás tekintetében Magyarország nagyon jól áll, mondhatni világviszonylatban is egyedülálló módon a leggazdagabb anyagot tárták fel – jegyezte meg a vendég. 

A szó jelentése viszont megváltozott, erősen pejoratív jellege megszűnt, és az alternatív, nem hivatalos gyógyászat, valamint az etnomedicína művelőinek a megnevezésére szolgál. Ezenkívül a politikai nyelvezetbe került át, ahol a boszorkányüldözés fogalmat gyakran használják – hangzott el többek között az estébe nyúló beszélgetésen.