„Boldogság, gyere haza…”
2025-12-14 19:00:00
- Vajda György
Örvendetes, hogy Marosvásárhelyen, a vidrátszegi repülőtéren indította el az RMDSZ hazaváró programját (összekötve azzal, hogy tavasztól kilenc új járatot indít e repülőtérről a WizzAir légitársaság) azzal a céllal, hogy támogassa a külföldről hazatelepedni kívánó erdélyi magyarokat. Jól hangzik a program, mint a címben szereplő Cserháti Zsuzsa-sláger, csak hát árnyaltabban kellene kezelni a valóságot.
Ezért egy kicsit vissza kell menni az időben. 1990-ben majdhogynem egy egész nemzedék vándorolt el az országból. Az én nemzedékem (1985-ben érettségiztem). Leginkább Marosvásárhelyről, az 1990-es márciusi események után. Nagy többségük nem azért ment el, mert részt vett az összetűzésben, és félt a megtorlástól. Pszichésen adott egy löketet ugyan, de egyszerűen azért távoztak, mert alig egy év alatt nem lett elhelyezkedési lehetőség, vagy munka nélkül maradtak, mivel a rendszerváltást követő vadkapitalizmusban sorra bezártak a nagyvállalatok. Megélhetőség, perspektíva nélküli jövő elé néztek itthon. Azóta eltelt 35 év. Kínkeservesen anyaországiakká, külföldiekké (más országbeliekké) lettek, házat építettek, gyökeret eresztettek, ott született gyerekeket neveltek, és van, aki már unokát is dédelget. Gyerekeik más környezetben nőttek fel, értelemszerűen nem tanultak meg románul, és nem is akarnak. Mint ahogy sokan a teljesen magyar környezetben felcseperedő Székelyföldön. Ennek a generációnak a tagjai (talán kevés kivétellel) NEM fognak hazajönni, feladni mindazt, amit odaát összehoztak lelki, fizikai megpróbáltatások árán. Van olyan odaát élő barátaim körében, aki azt mondja, hogy nyugdíjazása után vásárolna egy eldugottabb erdélyi faluban házat, és így hazajönne. De nem lenne aktív, termelő tagja társadalmunknak. És van olyan is, aki itthoni nyugdíjaztatása után eladott mindent, és átköltözött Magyarországra, mert már mindenki kiment, és „nem maradt senki, aki idős korára gondozza majd”. Sajnos ez nem egyedi példa.
Lássuk a következő nemzedéket. Az 1990-es években kivándoroltak gyerekei más oktatási rendszerben sajátították el az alaptudást, majd a szakmai képesítést, legyen az szakiskola vagy egyetem. Ha Magyarországról beszélünk – az anyanyelv miatt könnyebb helyzetben vannak – nem hinném, hogy hazatelepednének. A legtöbb, amit tehetnek, az az, hogy üzletelnek, hiszen könnyebb a kommunikáció. Ez utóbbi pedig akadály azoknak, akik nem Magyarországon telepedtek le, hanem attól nyugatabbra. Ha szüleik hozzáállásának köszönhetően beszélik ugyan anyanyelvüket, az iskolában az adott ország nyelvén sajátították el a szaktudást. És ez gond. Mindamellett, hogy tudomásom szerint egyáltalán vagy nagyon nehezen lehet honosítani bizonyos országokban kibocsátott diplomát. Ennek a rendezésére nem adminisztratív megoldás kell, hanem törvénymódosítás, ami nem olyan egyszerű, hogy csak egy példát említsek.
Tekintsünk egy kicsit az 1990 után születettek nemzedékére. Azokra, akik látva itthonragadt szüleik küzdelmeit, tudatosan olyan életpályát és oktatási intézményt választottak, amely után – legfőképpen a csúcsszakmákban, mint számítástechnika, orvostudomány, építkezés – célirányosan kivándoroltak. Ez a nemzedék most van abban a korban, hogy odaát megalapozza a jövőjét, dobbantson. De úgy, hogy közben integrálódniuk kellett abba a közösségbe, ahova mentek. Ami senki számára nem könnyű út. A csúcs alól a hegymászó se tér vissza könnyen, pláné, ha úgy érzi, hogy van még elegendő energiája, hogy felérjen.
És persze van még egy réteg, akikről nem szívesen beszélünk. Azok, akiknek valamiért nem jöttek ki a számításaik, akik esetleg szégyellik kudarcaikat, és még nem döntöttek, hogy a választott hazába maradjanak vagy…
DE a legnagyobb kérdés még mindig az, hogy ki garantálja a biztos jövőt a hazatelepedők számára Romániában? Egy válságban levő országban, ahol leépítések várhatóak az állami szektorban, ahol a megszorító intézkedések miatt egyre több vállalkozás megy csődbe, és munkahelyek szűnnek meg, ahol lassan több lesz a nyugdíjas, mint a termelő, ahol nagy teret nyert megint a nacionalizmus, ahol meginogott a társadalmi bizalom az igazságszolgáltatásban, ahol a fejlődésre szánt pénzt fegyverkezésre fordítják, ahol 35 éve sántít az oktatási és az egészségügyi rendszer, ahol a korrupció és törvények balkáni értelmezése átszövi az egész társadalmat, ahol a kormányok úgy jönnek s mennek, mint a vonatok a bukaresti nagyállomáson. Sorolhatnánk tovább a példákat, amelyek valójában árnyaltabbá teszik az amúgy jószándékú kezdeményezés sikerességét.
Legyünk optimisták, és énekeljük együtt: „Boldogság, gyere haza / késő van, gyere haza / honnan jössz, nem érdekel / gyere haza, csak ennyi kell!”
