Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (47.)
2024-11-06 16:00:00
- Kiss Zsuzsánna
A magyar iskolaorvosi ügy kivételes pillanata
„Németh László, a tudós és a művész is, eleve és mindig orvos módján viszonyult a világhoz. Nemcsak orvosi és orvostörténeti munkáiban, hanem cikkeiben, tanulmányaiban, esszéiben, kis- és nagyepikai alkotásaiban és drámáiban egyaránt. Javítani, gyógyítani akarta önmagát és szűkebb-tágabb környezetét…” – kezdtük el két hete megjelent Harmónia összeállításunkban a nagybányai születésű orvos író életművének ismertetését a betegség, orvoslás szempontjából. Mai összeállításunkban a folytatást olvashatják. (b.gy.)
„A magyar irodalom és a magyar iskolaorvosi ügy kivételes pillanata volt, amikor Németh László 1933-ban először kapott fórumot az Iskola és Egészség című lap hasábjain. […] Iskolaorvosként figyelt fel az Országos Közegészségügyi Intézet, annak keretében Johan Béla professzor munkásságára, aki a gyermekgyógyászatban a megelőzés (például a járványokkal szemben a szérumok, az oltások) szerepét hangsúlyozta, (bizonyítván, hogy) a megelőzésre szánt összeg fordított arányban áll a gyógyítás költségeivel” (Szállási Árpád: Németh László, az iskolaorvos. Ponticulus Hungaricus, 2002. október)
Iskolaorvosként ismerte meg és cikkeiben nagyra értékelte az Állami Gyógypedagógiai, Nevelési és Pályaválasztási Tanácsadó működését. Hangsúlyozta a mentálhigiéné fontosságát a „deviáns” fiatalok számának csökkentése érdekében; mentálhigiéné híján „a fegyházak és elmegyógyintézetek már valóban csak a romokat takarítják el” – írta. Cikkei és tanulmányai a konkrét állapotfelmérésektől az orvos- és szellemtörténetig terjedően hozzájárultak ahhoz, hogy ország-világ előtt bizonyítható legyen: a legszűkebb esztendőkben is égetően szükség van az „improduktív” egészségvédő fórumokra és tevékenységükre… A görög orvostudomány volt az ideálja: „Hippokrates úgy állt századok orvosai fölött, mint Sophokles a jövő drámaírók fölött” – írta.
„Az orvostörténetnek, mint általában a tudománytörténeteknek, az a baja, hogy sem az orvosok, sem a történészek nem érzik magukénak. Pedig segédtudományként nagy szolgálatot tehetne, hiszen a nyelvészet, zene és gazdaságtörténet mellett a medicina históriája egyben nemcsak műveltség-, hanem lélektantörténet is. Az orvostörténet az embert a járványok pánikhangulatában és a harcterek kötözőhelyein mutatja be, igazi válságos pillanatokban, néha logikátlan reakciókkal. A kutatástörténet viszont egyszerre a tévedések tárháza és a logika öntisztuló szelekciója, amely az alkémiától eljutott a benzolgyűrűkig. Hogy a járványok mellett a medicinának mennyi kapcsolata van a joggal és más társadalomtudományokkal, aligha kell bizonygatni.” (Németh L.: A kísérletező ember, 1963)
Konkrétabb megfigyeléseiről is beszámol: „a tisztviselő-polgár gyerekek hossznövekedésben átlag egy évvel, súlyban másfél évvel járnak a proletár gyerek előtt […] hátrányos helyzetben vannak a keltetőházi egykés gyermekekkel szemben, ám ezeknél az indulási plusz soha nincs arányban a végeredménnyel.” (Németh L.: A Medve-utcai polgári, 1957).
Ma is időszerű, amit az Orvosi Hetilap 1965-ben közölt Németh Lászlótól Levél egy negyedéveshez címmel. A Mikes Kelemen-i értelemben szép és okos – hozzátehetjük, hiteles – levél Albert Schweizert állítja példaképül az orvosnövendékek elé, majd Schweizert Gandhival együtt a század erkölcsi zsenijének nevezi.
Életszínvonal, erkölcsi színvonal
„Nincs pálya, amely az erkölcs ormaira észrevétlenebb szerpentint kínálna, mint az orvosi. […] Az életszínvonalnál fontosabb az erkölcsi színvonal. A jövedelemnek az a rendeltetése, hogy az orvos erkölcsi szabadságát biztosítsa, a nélkülözéstől megóvja; a pénz azért kell a gyógyítónak, hogy ne kelljen pénzért gyógyítania.” (Németh L.: Levél egy negyedéveshez; idézi ifj. Sipka Sándor: Az „orvos” szerepe Németh László életében. Ponticulus Hungaricus, 2002. október)
A javítás kiterjesztését tekintve utópisztikusságuk ellenére máig megszívlelendőek Németh László országjavító tervezetei, melyek részletesen kidolgozottak, s hatalmas tudáson és valóságismereten alapulnak. A társadalom belülről történő javítását, az egyes emberekben megtörténő s kifele, környezetüket is gyógyító átalakulást óhajtotta. Első regényeitől és drámáitól kezdődően a hagyományos paraszti, az „úri”-polgári és az értelmiségi lét lappangó betegségeit, illetve megalkuvásra hajlamosító veszélyeit tárta fel, miközben a nemzeti süllyedés, a „németveszély” és a fasizálódás közelgő borzalmára figyelmeztetett. Fülep Lajos és Gulyás Pál szerkesztőtársa volt a Válasz című lapnál. Írt az Erdélyi Helikon, Protestáns Szemle, Sziget, Magyarságtudomány, Híd, Magyar Csillag című folyóiratokba. A Magyar Rádió irodalmi osztályát vezette egy évig; ez az egy év elegendő volt neki arra, hogy a rádió irodalmi műsorpolitikáját máig hatóan magas nívóra emelje. 1939-től 1942-ig Móricz Zsigmond mellett a Kelet Népét szerkesztette. 1943-ban mondta el azt a szárszói beszédet, amelyben a világháború kimenetelével kapcsolatosan a közelgő új világrend árnyát baljósan keserű megjegyzéssel Shakespeare Velencei kalmárját idézve a zsidókkal kapcsolta össze.
Hitt a minőség forradalmában
Amint politikai-háborús préshelyzetéből az ország nem ugrott ki, 1944-ben ominózus beszéde írott formájából Németh László már kihagyta a zsidóságot érintő, jogtalan vádat – de a „megosztott” és kényesen-kényelmesen klikkekre oszló utókor máig sem bocsátott meg neki.
Németh László a minőség forradalmában hisz: „harmadikutas” hitével abban bízik, hogy a műveltségében és erkölcseiben megingathatatlan értelmiségi példája kiterjeszthető a paraszti és plebejusi osztályokra, és a szellem belső forradalmával felépíthető a kert-Magyarország. Minden írása ennek a belső, lélekben kezdődő, majd közösségeket élesztő építkezésnek a példázata.
1945 és 1948 között óraadó tanár Hódmezővásárhelyen. Szinte mindent tanít, ún. epokhékban, mint később egyes alternatív iskolák vonják össze a tantárgyakat. Biológia- és egészségtanórán Szent-Györgyi Albert Az élet tudománya című könyvét használja.
A kísérleti iskola reformterve
1946-ban Keresztury Dezső (oktatásügyi miniszter) felkérésére kidolgozza a korszerűen enciklopédikus tudást és látásmódot ígérő, ugyanakkor személyiségközpontú „kísérleti” iskola reformtervezetét. Közben ír tanulmányt, glosszát, naplót, jövőtervet, tudomány-, művelődés- és irodalomtörténeti esszét. Egymás után ontja társadalomfeltáró, léleklátó, történelmet faggató drámáit és regényeit. 1952-re lefordítja az Anna Kareninát, angolból Shakespeare-t fordít (a VIII. Henriket), de megtanul ógörögül is, hogy Szophoklészt eredetiben olvassa és fordíthassa. 1957 szeptemberében, miután már kétszer visszautasította a „megtiszteltetést”, kénytelen elfogadni egy egy hónapos szovjet utazást. S míg odakint egyetlen szolgai vagy hízelgő nyilatkozatot sem tesz, hanem „nemzetrobbanásnak” meri nevezni a szovjetek által vérbe fojtott magyar forradalmat, és Moszkváról szólva az orosz fogságba hurcolt, skorbutos lábú, magát csak vonszoló édesapját emlegeti fel, addig otthon párthű, gyenge (írónak csak kinevezett) társai hamis vádakat ragasztanak rá (lásd Babus Antal: Németh László szovjetunióbeli utazása, Kortárs, 2001. május).
Tehetségén felül, a gyermekkorában szerzett érzékenységével (Bálint Ágnes: Télemakhosz bolyongásai. Németh László pszichobiográfiája, Kronosz, 2012), miután a harmincas években „jobb” és „bal” között középen egyedül marad, továbbra is mindenért és mindenkiért magát emészti (írói álneve sokatmondó, Lelkes László). Feleségével, Démusz Ellával két kislányukat temetik el: egyiket születése után, a másikat négyévesen. Négy további lánygyermeküket felnevelik. Az orvos-író sorsában a betegséggel való küzdelem erőteljesen jelen volt. 1954-ben súlyos hipertónia támadja meg, és a magas vérnyomással nem tud oly sikerrel leszámolni, mint tette 1918-ban a „spanyollal”. Hipertóniáját Haynal Imre professzor állapítja meg, aki Szabó Lőrinc (1900-1957) szívorvosa is volt.
Agydiéta magas vérnyomás ellen
Németh László minden bajból, a szenvedésből is alkotó módon keresi a kiutat. Betegségéről precíz naplót vezet (Németh: Hipertónia napló). Életszeretetét, szerénységét és humorérzékét egyaránt jellemzi, hogy legbüszkébben vállalt műve éppen a Szentágothai professzor által meleg hangon üdvözölt Levelek a hipertóniáról volt. Saját felfedezésének tartotta, „hogy a hipertónia az egyes agykéregrészek, illetőleg a hozzájuk vezető kis erek betegsége”, és hogy „agydiétéval”, gyógyszerek nélkül korlátok között tartható. Kimérte, hogy milyen tevékenységek váltanak ki vérnyomás-emelkedést, illetve vérnyomáscsökkenést nála. Tudta, hogy számára az elsődleges „presszor” a mindennapos kimerítő írás, ahogy ő fogalmaz, a „gályapad”; de ebből a gályapadból nem szállhatott ki, inkább játékosan laboratóriumnak nevezte át az íróasztalt. Kitalált hát más gyógymódot, melyben az orvos megértőn engedményeket tegyen az embernek. „Agydiétája” olyan napirend kialakítását jelentette, hogy a vérnyomásfokozó tevékenységek közé fegyelmezetten és következetesen vérnyomáscsökkentő elfoglaltságokat iktatott (Németh: Levelek a hipertóniáról). Huszonegy évet nyert így! Érdemes volna szélesebb körben ismertetni, és kipróbálni az ő megfontolt „receptjeit” a magas vérnyomás ellen.
Az egyetemes tudású és elkötelezetten hívő orvos-író mindenkor a megbomlott egész (az egészség) ügyeire összpontosít, az ember és közössége, ember és teremtett világ közti harmónia visszaállításának módjait kutatja. Magától értetődően „holisztikusan” gondolkodik, az egészet látja a részletek kitűnő ismeretében. Egyszerre kémleli a szellemi magaslatokat és értekezik arról, hogy az embert a táplálkozása is meghatározza. Figyelme 1956 novemberében sem „hagy ki”; negyedikén, amikor a szovjet tankok megkezdik a forradalom leverését, Judit nevű felnőtt lányánál járva ilyen sorokat vet egy kockás iskolai füzetbe:
„A tortúra s felnégyelés/ Fájdalma kisebb fájdalom,/ Ahol egy nemzet értve néz/ S tanítót lát a vérpadon/[…] Sorsunkba, oh, hiába kész/ A példa… nincs rá olvasó/ S akármit ír, homokba vér, Vérünk, az elfolyó.” (E kiadatlan verset először a Holmi c. folyóirat közli 1989 októberében. Domonkos László: Gúzsban tánc, Kairosz, 2022, 52)
Már első regényében, az Emberi színjátékban, melyet 1929-ben a Napkelet közölt folytatásokban, balzaci panoptikumba foglalja össze a huszadik század eleji magyar társadalmat minden bajaival. A főhős, Boda Zoltán megszállott ember, gondolkodó, kivételesen igényes önmaga és környezete iránt. Különc, mivel nem alkalmazkodik a világ elfogadott látszatrendjéhez, az „életen belül levők” megszokott világához. Csodadoktor és pap egy személyben, rendelő és egyház nélkül, aki az élet betegségének gyógyítását az egyéni „üdvösség” önalakító erejétől reméli. A kezdő Németh László első regénye főhősét még nem tudja az irónia vagy a szatíra távolságából ábrázolni, mint későbbi műveiben majd teszi, de a tudatfolyamregény kereteit sajátjává alakítva bemutatja a folyamatot, ahogyan az érzékeny és tehetséges ifjú életidegenségében eltorzul, elszigetelődik, öngyilkosságot kísérel meg, majd – a nevelési regény műfajának szabályai szerint – fejlődni kezd: belátja, hogy „a világ hibáját magában kell meggyógyítania” mindenkinek.
Az Emberi színjáték első részében, ahol Boda Zoltán gyermekkora elevenedik meg, máris találkozunk betegséggel – és egy rögtönzöttségében is elgondolkoztató gyógymóddal. A kis Zoltánt gyengeség, láz és hidegrázás kínozza, az édesanyja sietve vetkőzteti, hogy ágyba fektesse a gyermeket: „Amikor a trikót is lehúzta róla, fölsikoltott, de úgy, hogy a sikítás inkább egy hangos és rövid sóhajtás volt: Jesszus, vöröse van. […] – Hol, hol? kérdezte bizalmatlanul [a férje], s ez a bizalmatlanság takart reménykedés volt […]. De bizony Zoltán vörösnek vörös volt, sűrű foltok babozták a testét. – Orvost kell! – suttogta inkább magának az asszony, amikor az ágyba dugott gyereket betakarta. – Doktort? Mit csinál vele a doktor? A többi gyerekkel csinált valamit? Hozz ecetesruhát, s mosd le.” (Emberi színjáték, Pomáz, Kráter Kiadó, 2005, 21-22)
Az édesanya azonnal végigdörgöli ecetes ruhával a fiát; „sok gondon-bajon átment, harmincöt éves asszonyvoltában” meg sem próbálja cirógatni, dédelgetni a kanyarós gyermeket: „érdes keze röstellt volna fia selyemhajához érni. Egy figyelmes merev tekintete maradt, azzal rebbent az új veszedelmek kapujára. De az urába épp ez a rég ismert tekintete szúrt bele. Odabotorkált az ágyhoz, megfogta a gyerek kezét, s erősködött, hogy már nem olyan meleg. Az ecet jót tesz, nem kell ide orvos. S hogy megoldja a szoba kínos szorongását, horgot vetett az emlékezetébe, egy pajzán aranypikkelyű mondatot húzott ki, s a fiának dobta: – No, mi az, öcskös? Meséljek-e a Zölddisznóról?” (Emberi színjáték, 22)
Az ecetes lemosáson túl, a félelmetes kanyarót néhány azelőtt sosem hallott mese, mindkét szülő személyes jelenléte, az érzelmi biztonság mulasztja el. És a halállal fenyegető bajban ezt az érzelmi biztonságot a szótlan, életharcaiban alulmaradt (lelkészi állásából igazságtalanul kitett) édesapa nyújtja. Az ő sebtében rögtönzött Zölddisznó-mesefolyama meglepi és felüdíti a két felnőtt gyermek után újra kisgyermeket nevelő, már-már elfásult („kiégett”) feleséget, Irmust is.
Az iskolába íratott kis főhőst újabb megrázkódtatás éri, amikor a harmincéves, törpe növésű, tüdőbeteg, angolkórtól elcsúfított arcú tanítónő visszaél a bizalmával. A tanítónő egyre többet gondol a fiúra, aki érzékeny, okos, tudásra éhes. Egy napon úgy rendezi, hogy egyedül maradhasson Zoltánnal az órák végeztén. Fejvesztve kimondja, hogy szereti, simogatni kezdi a haját, és már-már megcsókolja a döbbent fiúcskát… (Emberi színjáték, 46). Ha némi elmélettúltengést találunk az Emberi színjátékban, Németh László következő regénye, a Gyász (1935) már szigorúan precíz kórrajz és hibátlan remekmű. Diagnózis, mert egy életellenes, valójában beteg lelki folyamatot ábrázol: azt, ahogyan egy hagyományaiba merevedett faluban egy férjét fiatalon elveszítő fiatalasszony lelki élete, életvitele, jelleme és sorsa beletorzul az először csak kötelezőnek vélt, így álarcból hordott, de azután már önző gőgből és az idegrendszer zavarából viselt gyászba. A regény megírására Németh Lászlót a saját lányuk elvesztése miatti szenvedés ihlette. A gyorsan elviharzó első szenvedés után az író magán is érezni kezdte a gyász képmutatását: „Fájdalmunk nem tud megfelelni önérzetünk követelésének, összetörtek akarunk lenni, amikor a szívünkben szélcsend van” – írta Szophoklész című naplójában (megjelent a Tanú negyedik számában, lásd az író előszavát: Gyász, Kriterion, 1976, 7).
(Folytatjuk)
