Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (37.)

Móricz Zsigmond, üstökös a századelő magyar prózájában (2.)

Kiszolgáltatottan

Az 1910-ben megjelent Sárarany című regényét sötétnek és naturalistának bélyegzik. A valóság komoran fest, hiszen Móricz a falu élettehetségének és cselekvési energiáinak „elpangását” tárja fel, a sárba tiport arany életlehetőségekre figyelmeztet. Azután nyolc évig, 1910-től 1917-ig írja Fáklya című regényét, mely nem más, mint társadalmi változásokat sürgető kiáltás, sikoltó lázadás. Ennek az új regénynek a főhőse Matolcsy Miklós református lelkész, aki hiszi, hogy a világon, melyért felelősséget vállalt, jobbítani és javítani képes. Mozdíthatatlan akadályokba ütközik, majd idősebb kollégájával beszélgetve döbben rá, hogy elhivatás ide-oda, csak kiszolgáltatottja a földesúrnak, mint más értelmiségi társai, mint az orvos is. Aki pedig változtatni akar, azt „a megye” megbélyegzi és elüldözi: 

„Itt a pap az uraság cselédje, az orvos az uraság cselédje... az orvos a grófnak a tanyáira jár, körorvos, és ő látja el az összes betegeket a gróf minden tanyáján: kap érte fizetésül százötven forintot egy esztendőre!... Ezért meg kell neki tenni legalább száz utat, kocsin, télen, nyáron, esőbe, hóba... Hát kérlek, ez az orvos nem szólt semmit, végezte a dolgát, de elkezdett olyanokat mondani, hogy a cselédlakásokat fedni kell, mert behull az eső, dohos a fal, penészes, virágzik a tüdővész, hogy építeni kellene új házakat, patikát kellene felállítani, járványkórházat követelt... Micsoda! kikiáltották cucilistának, a grófkisasszony nem engedte, hogy megfogja pulzusát... szóval el kellett mennie: pedig körorvos, semmi köze a grófékhoz, csak épp az volt az úzus, hogy a körorvos százötven forintért levette azelőtt a grófék fejéről azt a gondot, hogy még a cselédségre is kell gondolni...” (Fáklya, Második könyv, 5.) 

Nyilas Misi, a debreceni kisdiák 

Móricz rövid és hosszú prózájának valamennyi darabja szigorú kórkép a mélyszegénységbe rekesztett, haladni képtelen társadalomról. A Tragédia (1909) című novella főhőse egyszer végre ingyen és sokat ehetik, de – halálra eszi magát. „Igazságtalanság, ridegség, önzés, rosszindulat, korlátoltság, szenvedés, harc mindenütt” (Czine Mihály). Nyilas Misi, a debreceni kisdiák naiv idealizmussal csetlik-botlik az önzőségükben közönyös felnőttek világában, míg belebetegszik abba, hogy szeretet vezérelte jócselekedetei nem érnek célba, őt pedig az általa tisztelt felnőttek félreértik, megvádolják, megszégyenítik. A Légy jó mindhalálig (1920) egyáltalán nem gyermekregénynek készült, sokkal inkább a Kommün utáni igazságtalanságok és beteg társadalmi állapotok tükrözése. Kevésbé ismert, de nem kevésbé izgalmas kérdéseket boncol Móricz a Forr a bor (1932) című, ifjúságinak „elkönyvelt” regényében: arról az ifjú generációról szól, amelyik csalásra alapozta érettségijét, és „ma ugyanúgy végzi az állam életének vezetését. […] Akkor is megállotta volna a helyét, ha nem csellel, csalással és betöréses lopással szerzi meg az érettségi tételeket. […] Annak a kornak a diákvilága azonban kikapcsolta a diákság gondolkodásából a komoly tudás és a becsületes szorgalom hitét, s beleiktatta azt a gondolatot a lelkükbe, hogy egy ügyes csalás többet segít, mint ezer munkás óra. […] A nyolc év alatt nem a tanulás technikáját gyakorolta be ennek a kornak a diáksága, hanem a csalásét. Hogy kell órát elmulasztani, hogy kell leckét elhanyagolni, hogy kell súgni, hogy kell dolgozatot lelopni, hogy kell a tanárt kikerülni és félrevezetni. Lehet-e egy ilyen módon nevelt generációból mást várni, mint ami van?” (Móricz a Forr a borról) 

A sikertelen ellenállás 

Mindenütt nyomor vagy korrupció és protekció: az atyafiság szövetkezik és gazdagodik az igazság rovására, a legfontosabb közérdek az egyéni érdek, tárja fel Móricz. A Forró mezők (1929) című irodalmi detektívregényében találunk egy orvost doktor Fetter Leó személyében, aki megpróbál ellenállni a csalásra berendezett világnak. Balthazár Pistát életveszélyes állapotban szállítják kórházba. Fetter főorvos ellátja a sebesültet. A kórlapon rögzíteni akarja a szakvéleményt, amikor megjelenik Papp Béni, a nyomozó, aki arra kényszeríti az orvost, hogy a lövés okozta vállsérülést autóbalesetből származó sérülésként diagnosztizálja. A főorvos ceruzával írja be a nyomozó „kívánságát”, hogy később lehetőség szerint a valódi tényekre tudja helyesbíteni a hamis bejegyzést... 

A dzsentri uram-bátyám világát, Mikszáth nyomában anekdotázva, de a nagy palócnál is keserűbben eleveníti meg Móricz. Három regénye végződik tűzvésszel, mintegy metaforájaként annak a lesújtó gondolatnak, hogy a velejéig romlott világot csak elpusztítva lehet jobbá tenni. Rokonok (1930) című regénye tömörségével üt. Amint a jó szándékú, tiszta és okos, de jóhiszemű főhőst, Kopjáss Istvánt megteszik főügyésszé Zsarátnok (beszélő név) városában, egyszerre úri csalások és érdekszövetségek hínárjai közé kerül. A köz szolgálatában állva már éppen semmit sem tehet a közügyért, a szegénységre már csak párhuzamos – ravaszul elzárt, távolított – világból tekinthet, akárcsak a legszörnyűbb fertőző betegségre. Kopjáss István akaratlanul bemocskolódik, és saját megalkuvásait sem maga irányítja. Belátja végzetes tévedését. Mintha zakatoló, élő testét éppen darabokra hasító vonat alatt rángatózna, úgy érzi magát. A zűrzavaros események foglyaként a feleségével együtt kialakított tiszta és józan életvitelét fokról fokra feladja: kaszinózik, dohányzik, éjszakázik, a „takarónál” tovább nyújtózkodva, elcsábulva vásárol új házat. S miközben próbál önmaga (tiszta és józan) maradni, erre már nincs lehetősége. Idegei felőrlődnek. Az előtte behálózott, majd tönkretett sorstársa pisztolyával főbe lövi magát. A Rokonok lapjain kaszinózó regényalakok között több doktori rangot viselő szereplővel találkozunk: dr. Martiny ügyésszel, akinek feltűnően rosszak a fogai, dr. Péterfi tisztviselővel, aki Erdélyből települt „ki” Zsarátnok városába. És akad egy valódi orvos is. Mannheim doktor tisztességes, mert „rokontalan”. Az érvényesülés számára meg nem adatott lehetőségeiről így elmélkedik: 

„Ha például a főügyész nekem véletlenül rokonom volna, most milyen jól jönne nekem. Nagyon szeretnék egy hatósági orvosi állást elnyerni. Pardon, tisztiorvosit. De hát nincs semmi rokonom, akit protekcióra megkérhetnék.” (Rokonok, Tizenkilencedik fejezet) 

A megbocsátó derű 

Móricz lelkiismeret-vizsgáló, tényfeltáró műveinek sötét tónusához kevés humort kevert. Nem mintha a humor teljesen hiányozna szellemi fegyvertárából, de mégis, a megbocsátó derű sugarai komor témáit ritkán ragyoghatják be. Összesen két „boldogan végződő” regényt írt a társadalmi betegségek tengerének feltárása közben. A Pillangó (1934) című regényt élete legszomorúbb időszakában írta, de gyógyító erővel hívta elő két főhőse boldogságvágyát, hogy szerelmük diadalmaskodjon környezetük fölött. Darabos Jóska az érdek szerint szervezett menyegzőjét hagyja ott, hogy akit szeret, a kis summáslányt vegye feleségül. 

A Boldog ember (1932–1935) riportregény egy sok tragédián és nehézségen átvergődött, mégis elégedett emberről szól, aki maga mondja tollba élete eseményeit azzal a céllal, hogy „az urak lássák, hogy ez nincs így jól” (Első beszélgetés), mert a nagy háború előtt lehetett boldog lenni szegényen is, azóta azonban a fiatalok nem akarnak házasodni és gyermekeket szülni. Joó György kiskorától apa nélkül élt, dolgoznia kellett felnőtt embert is megviselő körülmények között, de életét visszatekintve szerencsésnek mondja, mert sok keresgélés után hozzá illő párt vett el, akivel öt gyermeket neveltek fel; nem tudva, hogy miféle világ következik… Joó György kisfiú korában olyan súlyos tüdőgyulladáson esett át, hogy már halálát sejtve a tiszteletes úr is meglátogatta, de a vizes lepedők és a piócák megsegítették, és három hét alatt meggyógyult (Negyedik beszélgetés). Az édesanyja fél évig súlyos beteg volt, ekkor helyette is dolgozott a tizennégyéves fiú. Lassan minden veszély (például házuk elárverezésének a fenyegetése), a betegség is elmúlt felőlük. A sok „tanítás”, az életről való beszélgetések pedig elmélyítik anya és fiú kapcsolatát (Tizedik beszélgetés). A szegénynek nincs ideje a betegségre, állapítja meg elbeszélőnk. Voltak Joó György környezetében olyanok, akik csak „megemelték magukat”, „megszakadt bennük valami”, aztán hirtelen „kaszáláskor összeestek”. Voltak olyanok, aki nem tudtak fegyelmezetten élni, ittak, verekedtek. Minden bajukban az élet egészét tekintő „józan paraszt észt” hívhatták volna igaz segítségükre. Nagyobb baj volt, hogyha rossz külső segítség érkezett egy-egy betegségben; így járt Joó György édesapja és nagyapja is. Nekik két különböző időben, de mindkét esetben „korela” ellen (kolerajárvány idején) ugyanazt a halálos mérget adták be gyógyszer gyanánt: 

„Mérget adtak be neki. Olyan fejér orvosság vót a, mint a tej. Még pezsgett is. Akkor azt adták a kolerásoknak, hogy vagy kihajtja belőle, vagy ha meghal, másra ne ragadjon a betegség.” (Boldog ember, Tizennegyedik beszélgetés)

Sikoly és vádirat 

Az „állami” kislány, Árvácska (1941) kínzóan, már-már elviselhetetlenül fájdalmas kálváriáját Móricz öt éven át hordozta magában, míg papírra tudta vetni. A hét zsoltárnak nevezett fejezetre tagolt kisregény egyszerre sikoly és vádirat a társadalom legkiszolgáltatottabbjainak helyzetéről. Tűzvésszel végződik, csak a tűz vet véget a lelkileg is romlott emberek örök kegyetlenkedésének, a kilencéves kislány ártatlan szenvedésének, aki a megváltás részeseként így értelmezi a maga sorsát: 

„én is olyan vagyok, mint a Jézus, mert nekem is az Állam ad sebeket a kezeimre és a fenekemre, mer az Állam adott oda Zsabamárinak, hogy verjen” (Árvácska, Hatodik zsoltár)

Az Árvácska az egyetlen olyan regénye Móricznak, amelyet a kortársak nem vásároltak, és amelyről nem írtak. De ez a bukás egyszerre erkölcsi győzelem volt… a szerző könyvében csak az igazat írta, és sajnos telibe talált. 

Múlt és jelen a történelmi regényben 

Az Erdély-trilógia (1922–1935) „egyszerre félelmetesen hiteles és könnyelműen felületes”, mint Shakespeare történelmi drámái (Nemeskürty István). És Shakespeare-hez vagy a krónikások többségéhez hasonlóan, Móricz a történelmi regényben egyszerre idézi a múltat és világít rá saját korára, melyhez útmutató programot is igyekszik adni. Bethlen Gábor és Báthory Gábor alakja, ha nem is „tételesen”, de arányaiban és alapdinamikájában Móriczot és Adyt idézi, illetve a Trianon utáni építkező, majd újabb háborúba tántorgó korszak dilemmáit. A Tündérkert, a trilógia első kötete már 1922-re elkészült, a második és harmadik kötetet tizenöt évig érlelte a szerző, a negyedik kötetet, a Hadak Urát pedig nem fejezhette be. 

A fiatal Bethlen Gábor, a székelyek főkapitánya, akinek mind a Portán, mind Bécsben „becsülete vagyon”, úgy jelenik meg a regény elején, mint az eszményi erő, a higgadt nyugalom és az egészség:

„Nagy, erős, termetes, széles vállú […] fekete szakállal öregbítette magát, még nem volt harmincéves, de már az egész ország tisztelte […] nyugalommal ejtette a szavakat, […] a legveszélyesebb percekben is egyformán higgadt, meggondolt s rendíthetetlen volt. Megnyugtatóan hatottak a lelkekre a kerek, egészséges, megszokott formájú mondatok […].” (Tündkérkert, Első könyv, 33.) 

Bethlen Gábor „elringató biztos” beszédében a fejedelmet a gondos szülővel azonosítja, aki megvédi mindenáron „kisded országocskáját”. És bár még nem ő a fejedelem, amint a falvak és városok lakóinak szenvedését, éhezését, félelmét és zavargását megtapasztalja, az embereket mint nélkülöző betegeket látja, és a meggyógyításukra törekszik. Báthory Gábor feleségét, Horváth Annát is képes vigasztalni: felemlíti, hogy férje, a fejedelem (jó hangulatában) „olyan volt, mint egy orvos, aki a beteget síppal, nótával s jó kedvvel gyógyítja” (Tündérkert, Első könyv, 74.). Nyugalmat sugall, türelemre inti, mert nagy romlás után a javuláshoz idő kell, „és most már legalább remélni merünk” (ugyanott, 75.). 

Móricz tollán csodálatosképpen életre kelnek korok, események, helyzetek és emberek, bármilyen hosszú idő homályából, bármilyen bírálandó nyomorúság mélyéről. Mondatai nem ítélkeznek, csak életre lehelnek, légkört és jellemet teremtenek. Nyelvének feltámasztó ereje van: „Szándék és beteljesülés, betű és lélek, természet és művészet eggyé válik, […] embereket formál, életet varázsol a semmiből […] így csak a természet alkot” – írta róla Kosztolányi Dezső (Nyugat, 1932/5).