Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (34.)

A zseniális József Attila

Huszadik századi líránk kiválóságai között a legszebb szavú, ám a legmostohább sorsú zseni József Attila volt. (Budapest,1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.). Szinte makkegészségesnek született. A teremtett világot „nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalommal” szemlélte (Isten, Láttam, Uram, a hegyeidet… kezdetű, 1925 ősze). Istent minden dolgában jelenvalónak érezte (Az Isten itt állt a hátam mögött..., 1937. szept.–okt.), a maga szívében is „tetten érte” (Isten, Hogyha golyóznak a gyerekek… kezdetű 1928/1934). De gyógyíthatatlan lelki sebeket szerzett már kisgyermekkorában, és később sem volt kegyes hozzá a sorsa, hogy igazán meggyógyulhasson. 

A balatonszárszói utolsó séta 

Kezdjük a végén: 1937. december 3-ának „ködszurkáló” (ide talál Latinovits Zoltán kifejezése) délutánján Balatonszárszón, mielőtt sétálni indult volna, József Attila kusza írással még papírra vetette Victor Hugo Ultima verba című versének első mondatát: „Elpusztult az emberi értelem”. A politikai pamfletnek beillő vers fordítását, amely egy Napóleonról szóló egész Hugo-kötet (Chatiments: Büntetések) utolsó darabja, Cserépfalvi Imre kérte volt a költőtől az 1938-ra tervezett Európai versek antológiájába. Cserépfalvi munkát és anyagi támogatást nyújtott a szegény sorsú költőnek, amikor csak tehette. József Attila azonban a kért versfordítást már nem készíthette el. Annyi bizonyos, hogy ezt a francia verset olvasta utoljára földi életében (amint Tverdota György feltárta). Fejében a nagy francia írófejedelem versének maró gúnyú és a kilátástalanságig szomorú sorai lüktethettek, amikor halálra szántan sétálni indult a szárszói szürkületben… 

Somlyó György fordításában így hangzanak az Ultima verba első sorai: 

„A lelkiismeret halott. E vad tivornyán

rátérdel ő, e szép holttest tetszik neki;

olykor visszatekint, szeme vérben forogván,

e víg győztes, és a holtat pofonveri.” (Victor Hugo: Ultima verba, első szakasz)

Lidércek guggolása? Víg, győzedelmes, ám vérben forgó szemek: a holtában is meggyalázott eszmélet! Az eredetiben a hímnemű alany (a megidézett „ártó” szellem, Napóleon) leguggol („il s’accroupit”); „tetszik neki” a szép halott, az öntudat (értelem, lelkiismeret)… és holtában is bántja, „rátérdel”, és megszégyenítő pofont mér rá. Az ember evolúciójának történelmi és társadalmi zsákutcájában. Ehhez képest mennyire másképp guggol az a „ringadozó málnatő”, amelyet József Attila örökített ránk egyik leglégiesebb versében, 1929 nyarán! A nyáresti (gyár, műhely körüli) táj és a nap végére egészségesen elfáradt, mégis elégedett ember tökéletes harmóniáját így énekli meg a huszonnégy éves költő: 

„Guggolva ringadoz 

a málnatő, meleg

karján buggyos, zsiros 

papiros szendereg. 

Lágy a táj, gyöngy az est; 

tömött, fonott falomb. 

Hegyek párája rezg

a halmokon s dalom. 

Hát dolgoztam hiven

zümmögve, mint a rét. 

Milyen könnyű a menny!

A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyű,

vagy tán csak jó vagyok, 

s reszketek, mint a fű

és mint a csillagok.” (József Attila: Harmatocska, 1929. augusztus)

Az elkártyázott esküvő 

Czeizel Endre genetikai, családfakutatói és orvosi vizsgálódásai során megállapította, hogy József Attila körülbelül ötvennyolc évet élhetett volna (dr. Czeizel Endre: A magyar költő-géniuszok sorsa, Budapest, Galenus kiadó, 2012, 327-367). Mi mindent alkothatott volna még ötvennyolc éves koráig! Ha 1937 decemberében nem Balatonszárszón tartózkodik szégyenében, hanem Tihanyba utazik Kozmutza Flóráékhoz… Megbeszélte már szeptember 3-án az őt meggyógyítani akaró és szeretni képes Flórával, hogy Tihanyba siet, az ifjú doktornőt szüleitől is feleségül kéri, s tisztázzák karácsonyra tervezett esküvőjük és közös életük részleteit. Attila azonban játékfüggő (is) volt; amikor a francia versantológia fordításáért előleg fejében Cserépfalvi adott neki hatszáz pengőt, ő ezt a pénzt Jolán nővére kártyaszalonjában egy délután leforgása alatt elkártyázta. Ezután nem mert menyasszonya szeme elé kerülni, ezért nem utazott Tihanyba leánykérőbe. Állapota súlyosan romlott, visszakerült a Siesta szanatóriumba, de onnan pénz híján kitették – és akkor ment Etushoz Balatonszárszóra. Attila kisebb nővére, József Etel százegy évet élt jó testi-szellemi állapotban… 

József Attila nem volt skizofrén

Ma már tudjuk, súlyos határeset-személyiségzavara volt, amit akkor nem tudtak kórismézni, ezért hatékonyan kezelni sem tudták. Ma helyesen adagolt gyógyszerekkel és megfelelő pszichoterápiával a borderline személyiségzavar nem végzetes betegség. 

A költő erős, fejlett, ötkilós kisbabának született. Hároméves koráig viszonylag biztonságos család és szeretet vette körül. Édesapja boldogan és büszkén készítgette kisfiának a legszebb fajátékokat; akkori keresete elegendő volt, hogy felesége otthon maradhasson életben maradt három gyermekükkel (az 1895-ben született Nándor, az 1897-ben született Margit és az 1901-ben született Kálmán ekkorra már meghalt). Csakhogy Attila nővéreinek visszaemlékezései és a költő versei szerint az édesanya mégis túl sokszor hiányzott otthonról. Attilát a szoptatás idején is olykor a kislányokra hagyta, akik sem anyai emlőt, sem kellő gyöngédséget nem adhattak öccsüknek, hanem inkább bosszantották, például a cumisüveget gonosz játékból el-elhúzták a szopni próbáló csecsemőtől, aki úgy kifulladt az éhségtől és a hiábavaló erőlködéstől, hogy már akkor sem volt képes szopni, amikor hazajött az édesanyja! A legfontosabb kötődési mintázata sérült így a majdani költőóriásnak, lelkünk mérnökének… Pőcze Borbála szeretete-türelme ekkoriban talán férje iránt (is) fogyni kezdett, és talán a paraszti életből vett mintát követte, amikor „elkergette gyermekei kenyérkereső apját” (József Áron fogalmazott így egyik Jolánnak írt levelében 1909-ben). A paraszti világban, ha a házastársak már nem kívántak több gyermeket, a férj az istállóba költözött ki éjszakára. 

Négy év a lelencházban 

Amikor az ügyes és valamennyire már világlátott szappanfőző, József Áron elhagyta családját, Attila és Etus lelencházba került. Elkezdődött az a szenvedéssorozat, amely az érzékeny, bár önmaga által szívósnak mondott géniusz testi és lelki stabilitását kikezdte és módszeresen sorvasztotta: „engemet / sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek” (Levegőt, 1935). Négy év öcsödi lelencház után a két kisgyermeket hazavitte édesanyjuk. Iskolába járhattak. Attila „minden porcikája tanulni akart”, de ehelyett „árult forgót, kenyeret és könyvet” (Kész a leltár, 1936), utcagyerek lett. Tizenkét éves korában két hónapig súlyos skarláttal a Szent László kórházban feküdt, de a mindig dolgozó és akkor már sokat betegeskedő édesanya (Attila emlékezése szerint) egyszer sem látogatta meg. Tizennégy és fél éves korában („a hadak vége volt” az „összekuszálódott Budapesten / kenyér nélkül, üresen állt a bolt”) úgy vesztette el édesanyját, hogy még a temetésén sem lehetett ott (Kései sirató, 1935). 

A csodagyerek első kötete

Jolán férje, Makai Ödön gyámfiának fogadta, becsülettel taníttatta Attilát, ám a rokonok szegénységét szigorúan rejtegetni kellett; a képmutatással teli élethelyzetek nővérééknél folyton újabb traumákat okoztak a fiatalemberré cseperedő költőnek. „Okos urak között játszottam a bambát” (Kész a leltár, 1936). A csodagyereknek mondott árva fiú első kötete tizenhét éves korában jelent meg (Szépség koldusa, 1922) Juhász Gyula előszavával. Idegen nyelveket, pszichológiát, társadalomtudományt, a kor tudományos, bölcseleti és művészeti tudását egyaránt úgy szívta magába, mint harmatot a föld. 

Arthur Koestler egyszer azért utazott Budapestre, hogy találkozzon József Attilával, ám a költő nem tudta abbahagyni a sakkjátszmát… Koestler szerint József Attila kora legnagyobb költő-géniusza volt. 

A társfüggésben megrekedten

Először ideges gyomorbajjal, majd neuraszténiával kezelték, később szélsőséges kedélybetegségét próbálták orvosolni. Ezen a téren több nagyon sajnálatos orvosi műhibát is elkövettek, az akkori tudásszint alapján is hibáztak. A legnagyobb kárt Gyömrői Edit (nem is volt orvos!) téves diagnózisállítása és pszichoanalitikus kezelése okozta. E kezelés része volt az, hogy a költő maga „dolgozzon önmagán”: maga tárja fel írásban saját traumáit. Így született, kínos-keserves önelemzésként Gyömrői Edit megbízásából, a Szabad ötletek jegyzéke; amikor pedig ilyen analitikusi munkára szakember jelenléte nélkül tilos a beteget rávenni (Czeizel Endre, idézett mű, 344). A költőt külön megviselte ez a terméketlen önelemző emlékezés a sok szenvedésre, miközben „csak” elfogadó (feltétlen) szeretetre és „csak” szerelemre vágyott. A társfüggésben megrekedten mindent kezelőorvosától remélt. József Attila „odavett szegény gyerek” volt a lelencházban, akit vertek, és sokszorosan bántalmaztak. „Odavett szegény gyereknek”, kiszolgáltatottnak és megszégyenültnek érezte magát felnőtt élete sok viszonylatában is:

„Mit tegyek, Istenem, most magamat szeressem helyette […] Gyömrőinél nincsen súlya, neki az is mindegy, hogy mit teszek, »majd beszámolok róla« […] talán csak azért várok többet a szerelemtől, mint amennyit kapok tőle, mert vertek, mert azt akarták, dolgozzak, és nem engedtek játszani […] Öcsödön rossz volt.” (Szabad ötletek jegyzéke két ülésben, 1936) 

Legjobban bevált gyógyszere József Attilának az alkotás volt. Annyi szépség, játékosság, annyi „szublimáció” és öngyógyító kreativitás ragyog fel lírájában, amennyire traumatizált volt az élete. Annyi, amennyi elegendő tartalékot és biztatást képezhet olvasói számára is mindaddig, 

„míg megvilágosúl gyönyörű 

képességünk, a rend, 

mellyel az elme tudomásul veszi

a véges végtelent” (A város peremén, 1933). 

A recept,

amit József Attila a második világháború felé menetelő beteg emberiségnek és nekünk, „mai magyaroknak” (A Dunánál, 1936. június) is felír: hogy belülről vezérelt szabad, cselekvőképes, szeretni és játszani is tudó emberekké legyünk. Hogy „az anyagba leszálltakkal” és a rendezetlen múlttal felelősen törődjünk, hogy az egymás ellen törő világokat szelíd egységbe rendezzük: 

„A világ vagyok – minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövővel – mai magyarok!” 

(A Dunánál, 3., 1936. június)

 Figyeljük meg, milyen közvetlenül, az egészet látva, szervesen az életből fakasztja költői képeit József Attila. Elmaradt ölelés miatt (1936) című versében a harisnyán lefutó szem miatti bosszankodással állítja párhuzamba (és fokozásos viszonyba) az elmaradt szerelmes ölelés miatt érzett fájdalmat. Verse első szakaszában gondolatibb, rétegzettebb, de legalább olyan váratlanul frappáns és eredeti képet teremt. A mulandó világot és a (soha el nem fogyó, múlhatatlan) szeretetet a föld alatt fekvő, onnan feltárható, illetve a ki nem fejtett szénérchez hasonlítja. Az idő, azaz a makacs elmúlás megfelelője a szénbányász. A mélyben, kifejtetlen egy-tömbben maradó („hallgat a mély” A Dunánál) érc pedig az élő szeretet meglepően gyönyörű metaforájává válik: 

„Makacs elmúlás tolja a világot

maga előtt, mint bányász a szenet,

melyet kifejtett, darabokra vágott.

De mélyben, egyben él, aki szeret.” (Elmaradt ölelés miatt, 1936. nov.–dec.)