Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (28.)

Ambrus Zoltán, Móra Ferenc, Karinthy Frigyes

Az utolsó húsevő 

Ambrus Zoltán (1861–1932) Az utolsó húsevő (Furcsa emberek kötet, 1908) című, orvosi szempontból is érdekes elbeszélésének tárgyalását sorozatunk tavaly december 27-i számában abba kellett hagynunk. A „vörös báró”, Rochebaron történetét itt és most szeretnénk summázni: 

Ambrus Zoltán sci-fi-íróként is a legjobbak között van: Az utolsó húsevő című elbeszélésének néhány tétele már megvalósult, több más részlete pedig zaklató kérdése a mi jelenünknek (is). Az elbeszélésnek két csattanója van. Először, a vén tengeri medve életének legnagyobb traumája az, hogy egyetlenegyszer húst kellett ennie. „Becsületes párbajban önvédelemből” megölt egy vaddisznót, el akarta temettetni, de emberei titokban megsütötték, húsát magukkal vitték tovább. Amikor léghajójuk elromlott, kétnapi eleségük volt, és nyolc napot kellett még várniuk a segítségükre jövő léghajóra egy kopár szigeten. Az éhezés harmadik napján emberei előálltak az elrejtett vaddisznóhússal, s a hatodik napon a báró is evett a húsból. A hús „kitűnő” volt, csak a lelkiismeret szava ne kínozta volna, amikor álmában az áldozat „szelíden röfögött: Mit tettél velem?” (Furcsa emberek, 106-107.). A báró bevallja, hogy ez a régi bűne sem kínozza már olyan nagyon, mivel „a korosabb ember mindenbe belenyugszik” (107.). 

Ekkor Montmerency bárónő elárulja, hogy egy ízben egy szúnyogot oly ügyetlenül hessegetett el az arcáról, hogy megölte „a szerencsétlent”. A vallomástevésnek itt vége szakad, mivel nagy lárma hallatszik a kastélyon kívülről. „Kígyóvonalban mozgó embersor lengő-lobogó zöld zászlóval” bekeríti a kastélyt, úgy skandálja: „Munkát! Kenyeret! Főzeléket! Füvet!” Köveket hajigálnak a fiatalabb szegény munkátlanok, de hajításaik nem érnek célba, oly gyengék a hajigáló karok. A kastélyban lévők megtárgyalják, hogy a tömeg éhezik, de nincs elegendő élelem számukra. A „fű” parajt jelent, amit nem sokan szeretnek, de már ez az élelemforrás is elfogyott... A házigazda bárónő hirtelenjében háza minden élelmét kiosztaná a követelőző tömegnek. Igen ám, de kamrájából is csak pár száz ember lakhatna jól, és sokkal több éhezne tovább. Ezért tehát a jószívű bárónőnek be kell látnia, hogy a tömeg kívánsága teljesíthetetlen. A nincstelen tömeg voltaképpen tisztában van helyzetével, csak „életjelt akar adni”. Az elbeszélés pontosan ezzel a „nagy és súlyos kérdéssel” zárul, amelynek megoldását a matuzsálemi hős, Rochebaron szerint „csak a jövő századtól várhatjuk” (109.). És még mindig csak várjuk. 

Kincskereső kisködmön 

Szorongató érzés tudomásul vennünk, hogy ma sok az olyan magyar fiatal, aki nem ismeri (hogy csak egy szerzőt említsünk), vagy talán nem érti Móra Ferenc (1879–1934) Kincskereső kisködmön című regényét (1918). Pedig „az önmagáért való beszéd” pompázatos meséit (Kosztolányi kifejezése Mórát illetően), az Aranyszőrű bárányt (1903), a Rab ember fiait (1910), a Csilicsali Csalavári Csalavért (1913), a Dióbél királyfit (1922), az Aranykoporsót (1932) óriási élvezettel olvasta nemzedékek sora. Hasonlóképpen népszerű volt az első világháborút és következményeit eposzba és drámába illően elbeszélő csodálatos regény, az Ének a búzamezőkről (1927) mindaddig, amíg „klerikálisnak” és „népiesnek” ki nem kiáltotta Mórát, végtelenül eleven és finom nyelven megírt művét, illetve a belőle készült Szőts István-filmet az 1945 utáni kultúrpolitika. Felváltva sorolhatnánk hosszasan Móra Ferenc írói és muzeológusi-régészi érdemeit… 

A Kincskereső kisködmön hőse, az utolsó leheletéig varrogató szűcs a szépséges kisködmönben nem csupán a „varázstündért” (magát a lelkiismeretet) hagyományozta fiára, hanem azt az igazságot, amelyet modern világunk percenként szembepöfög, de cáfolni mégsem tud. Azt, hogy a „lent” emberei számára is létezik emberhez méltó élet. Igaz, az emberi élet végtelenül törékeny és sebezhető. Aminthogy Móra társadalombíráló élű regénye, a Hannibál feltámasztása is csak posztumusz jelenhetett meg. 

Orvosok epizódszerepben 

Sokatmondó, ahogyan orvos alakjait formálja meg Móra Ferenc. A Diocletianus császár idejében játszódó Aranykoporsó Pantaléon nevet viselő orvosa például a császári család orvosa, de mégis a szegényeket szolgálja; keresztény hitre tér – és már a cselekmény első harmadában életét veszti. Azért a regény egésze a gyógyító reményt mégis felcsillantja. Több orvos szereplőt találunk az Ének a búzamezőkről című Móra-regényben is, bár itt csak epizódszereplők: fiatal és öreg, injekciózó, röntgenező modern és sok különböző betegségre csak ugyanazokat a kenőcsöket rendelő haszontalan, tapintatos és az emberekre magukra nem figyelő orvosok. Móránál az alföldi parasztok többsége a munkában, a közösségi rítusokban és szokásokban leli fel igaz orvosát, nagy veszély esetén a hitben vagy a „léleklátó” személyekben, az erősebb tudatúak pedig önmagukban keresik, önmaguktól várják bajban a gyógyulást, illetve leginkább maguk ítélik saját magukat szenvedésre. 

Ragadjunk ki egyetlen elbeszélést Móra életművéből, hogy lássuk, hogyan bukkan fel a legmélyebb nyomorúság alján a legkeserűbb „gyógyszerből”, a szenvedésből a részvét és a szeretet. A Marika ünneplőbe tétele című, pár oldalnyi írásmű minimalista, mondhatni hemingway-es, naturalista színezetű rövidpróza, miközben témájával és hőseivel a „modern” eposzhoz, az Ének a búzamezőkről cselekményéhez hasonlít leginkább. A megdöbbentően őszinte és nyers, mégis lírai hangvételű elbeszélésben az eldurvult, megkeseredett két paraszthőssel olyan lelki változás történik, amilyenről a Fekete kolostor lapjain olvashatunk. 

Jóvátétel bogárszemű Marikának 

A Marika ünneplőbe tételét nyolc részre tagolta az író. Minden egyes rövid kis rész nagyon is súlyos tartalmat görget. Az első részben megtudjuk, hogy a bogárszemű Marika „nem volt rossz gyerek, se csúnya virág”, de „orozva költ”, és az édesanyja szégyellte magát érte halott ura előtt. A balladai homályt minden részlet oszlatja-foszlatja, de a lélek mélységei nem könnyen tárhatók fel, sejtjük ezt, ahogyan tovább olvasunk. A cseléd özvegyét és Imruska nevű kisfiát kiteszik a kapásházból, a fiatalasszony (Modol a neve; ez a név felbukkan az Ének a búzamezőkről lapjain is) napszámosmunkából tartja fenn magukat, és mivel „szemrevaló”, mindig kerül, aki megszánja. De „megesik a baj”, új gyermeke születik. Modol a Szűzmária előtt térdepelve megfogadja, hogy nem lesz többé „gazdátlan jószág” a férfiak szemében, s felneveli porontyait. A temetőcsősz putriját kéri árendába. A temetőcsősz Nagy András különc agglegény, akire a falu a Lator csúfnevet ragasztotta, pedig a világháborúból „ezüstmetáliával” (kitüntetéssel), olasznyelv-tudással és egy pulival tért haza. András előbb „felesbe”, élettársi viszonyért saját kunyhóját kínálja, de az özvegyasszony nem alkuszik, inkább látástól vakulásig dolgozik, rongyokban jár, nem szomszédol, nem trécsel... Kevés szóval hajszálpontosan ábrázolja hőse testi-lelki folyamatait a szerző, a munkában való megnyugvást, de a lelki megkeményedést és azt is, hogy a kiszolgáltatottságból és „hibából” született második gyermekét látni sem bírja: 

„Olyan élete volt, amilyent kívánt, s most már nem nyögte fel magát álmából, ha a fia apjával álmodott. Nappal azonban óhatatlan volt, hogy meg ne lássa a Marika bogárszemét és fekete haját, s olyankor mindig átszaladt rajta a kedvetlenség. Azt nem lehet mondani, hogy egy rossz szóval is bántotta volna a kis hívatlan-lettet, csak jó szót nem tudott neki adni. […] tudta, hogy nem szereti a fekete szemű kislányt, de sohase jutott eszébe, hogy ezzel tán vétkezik is.” (IV.) 

Móra világosan ábrázolja, hogy a nincstelen emberek lelki életét alapjában véve ugyanolyan rugók mozgatják, mint a gazdagokét. Modol egyik gyermekét óvja a széltől is, szépen öltözteti, szereti, a másikat azonban egyáltalán nem. Egy aszályos, majd esős évben a kék szemű Imruska elkapja a kanyarót, Modol olyan temetést rendez, mintha úrigyerek halt volna meg… Későn tanulja meg, éppen a nem szeretett kislányától, hogy mi is a szeretet – csakhogy túl későn: Marikát már hiába öleli magához, hiába bújtatja az ágyába először az életben, a kanyaró a kislányt is megtalálja, kirángatja „az idegen helyből” (anyja ágyából), és elviszi őt is. A temetőcsősz segít a második gyermekét is eltemetni a szegény asszonynak, aki hirtelen belevénül a gondba, hogy elmulasztott valamit, s a kislány a másvilágon sem tudja majd megmondani, hogy kihez is tartozott rövid kis életében. Modol tehát összeszedi minden rongyát, és bemegy a városba pénzt szerezni. Tavasszal, pacsirtaszóra visszaérkezik a temetőcsősz putrijába fényes kislányruhákkal. 

Kora hajnalban a „jó kis” pulikutya táraságában kiássa a holt Marikát, felöltözteti bársonyba-selyembe, gyöngyös fityulába, a csillogó szép ruhákba, hogy méltó módon temethesse vissza Imruska mellé… A csősz csak akkor veszi észre, hogy árendása mit csinál, amikor a koporsóládában benne van már „egy úri, nagy baba, aminőt világi ember korában sokat látott […] a városokban”. A szegény asszony a maga eszközeivel és tudásával most már világosan érzi, hogy a rosszat csak így teheti jóvá. És az átváltozás valódi: a két sokat szenvedett ember e borzasztó gyászban, az újratemetés megrendítő élményében, most már tudja becsülni egymást. A csősz a végletes lelkiállapotba került asszony sáros karját simogatja, és leszakítva a maga nyakából világháborús „ezüstmetáliáját”, a „viaszkos baba” nyakába akasztja, hogy „legyen egy kis fényessége” a kis Marikának. Aztán „feldombolja” a sírt a rossz ásóval, a fájdalmas anya a zsendülő füvön a fakeresztet simogatja (VI.). A puli pedig úgy ugrál karikába körülöttük, mintha jegygyűrűt rajzolna köréjük, igaz, feketét, azoknak, „akik sírok közül indulnak az életbe”. (VII.)

Akasztófahumor és pátosz: Utazás a koponyám körül 

„A testem, ez a szánalmas rongydarab, rendbe jön, mint anyag – de mi lesz velem, a birodalmát elvesztett fejedelemmel?” – írja Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül (1936) című regényében. Gutaütésnek hitt első ájulása után teszi föl ezt a kérdést a szellem embere, a művész, és általában véve az élni akaró, önmagának. A lebilincselő „dokuregény” hatalmas távlatokon ível át precizitása, érzelmi sokszínűsége, megdöbbentő „akasztófahumora”, pátosza és csibészes közvetlensége által. Tiszta gyógyszer szellemnek és léleknek egyaránt, izgalmas, „újraélesztő” és üdítő olvasnivaló. 

Hogyan lehetne röviden írni Karinthy Frigyesről, aki mindenkorra kihangosította a felnőtt találkozását „énkével”, aki kifejezte mindannyiunk örök kamaszos égi ábrándjait és irgalmatlanul őszinte igazságkeresését? A falu világával szemben a nagyvárosból és az értelmiségi létből érkezik Kosztolányi barátja és írótársa, a költő, író, műfordító, eszperantista és sakkbajnok Karinthy Frigyes (1887–1938). Első regényét tizenöt éves korában közli részletekben a Magyar Képes Világ című folyóirat. 1905-től egyszerre három egyetemet végez, matematika-fizikát, bölcsészetet és orvosit. Írómesterének Jonathan Swiftet vallotta, több regényében (Utazás Faremidóba, 1916; Capillária, 1921) a swifti szatírát folytatja. Sokoldalú művész, szatirikus vénájú könyvei (Így írtok ti, 1912; Tanár úr, kérem, 1916) mellett ontja a lírai-drámai verseket, a novellákat (Ballada a néma férfiakról, 1912; Találkozás egy fiatalemberrel, 1913; Krisztus és Barrabás, 1918; Jelbeszéd, 1921). Ír a science fiction műfajában, ír tárcákat és ír meséket. Alan Alexander Milne Micimackójának leghíresebb magyar fordítója, színművei is figyelemre méltóak (A bűvös szék, 1918). Utolsó regénye, az Utazás a koponyám körül (1936) par excellence orvosi témájú, hiszen saját agydaganata történetét örökíti meg drámai erővel, tudományos szakértelemmel és lefegyverző közvetlenséggel. 

(Folytatjuk)