Mikszáth parabolisztikus rövid elbeszélése, A kétezer éves ember egyetlen apró incidensről szól. Az író a villamoson udvariasan és nagyvonalúan kisegít egy kopottas külsejű asszonyt, aki a kalauznak nem tud fizetni, és arról panaszkodik, hogy rossz pénzt adtak neki vissza valahol. Miután az író odaadja a maga apróját, az asszony újra panaszkodni kezd, hogy az író becsapta, és újra pénzt kér, újra kap, majd az utazóközönség előtt hangosan azzal gyanúsítja az írót, hogy szándékosan hamis pénzt adott neki. Amikor az író a gyanúsítgatást is elengedi a füle mellett, és leszáll, a panaszáradat szitokáradattá válva tovább kíséri útján… A különös történet azzal zárul, hogy az egyedi esetből a hálátlanság kicsiny, de örök példázata kerekedik ki Mikszáth tollán. A „nagy palóc” cáfolhatatlanul rávilágít a közvetlen emberi kapcsolatok méreteit rég kinőtt világ és a „túlfejlődött” fogalmi kultúra végzetes hibájára: arra, hogy a fölvetődő kérdéseket az illetékesek (kik is?) nem az adott körülmények és helyzetek valóságában tárgyalják! (Rónay György A regény és az élet című művéből idézi Nemeskürty István, 1985, 611).
Mikszáth Kálmán, a politikai zseni
Mikszáth Kálmánra, az emberre így emlékezik Jókai nevelt lánya, Feszty Árpádné:
„El volt bűvölve, aki beszélt vele. Nem érezte fogfájását, nem búsult, ha elhagyta kedvese; tán még az adósságok se jutottak eszébe azalatt. Palócos dialektusa előadását még színesebbé tette. Olyanná, mint a legtarkább, virágosabb matyóhímzés. Ki nem fejezhető vidámságot árasztott. Az ember úgy sírt s kacagott, hogy az oldalát fogta. Szinte szürke, egyhangú lett a legszebb, legintelligensebb férfiarc is e mellett a kedves, ezer kis manóból összerakott fej mellett.
Néha […] felbukkant a másik Mikszáth Kálmán, a keserű, éles, tragédiákat megérző, faját kegyetlenül korbácsoló, de nagyon, nagyon komolyan szerető Cassandra... […] Elkezdett beszélni. Először azokról, akiknek üres széke s pohara még ott állott, azután tovább, a monarchiában szereplő összes alakokról – fel egészen a Habsburg-dinasztiáig. Az orvos kíváncsiságával, tudásszomjával boncolt, erényeiket és hibáikat a legnagyobb precízióval állapítva meg. Látta mindegyiknek a hivatását. Elmondta, mindegyiknek mit kellene csinálni, és megjósolta, egyik se fogja megcsinálni. És (fogvacogva hallgattuk) kifejtette, okfejtette hogyan, miért rohan a maga tragikus vesztébe ez az ország. Jósolt, mindent, ami bekövetkezett, mindent. A Habsburg-ház összeomlását, háborút, nemzetiségek lázadását, és a legrettenetesebbet: a belső összeroppanást. Éles tollal, miniatűr pontossággal, amellett vastag, fekete festékes vad erővel, a gránitszikla megdönthetetlenségével. És mikor megszólalt az első kakas, hirtelen feltolta jobb felé az egyik szemöldökét, bal felé a szája szögletét, mesélt egy kakasról, amely összeveszett egy másik kakassal, és mi fázva, fogvacogva, kábult aggyal, de kacagni, kacagni kezdtünk. […] Csak másnap értettünk meg mindent. Hogy nagyon ritkán megjelenő üstököst láttunk.
Titkolta, dugta második énjét
De hát miért, miért nem él ez a politikai zseni a politikának? Mennyit használhatna ilyen agyvelő az országnak! Miért, miért üti el anekdotával barátai vitáit, ahelyett hogy mint villám csapna le, és azt mennydörögné: hagyjatok beszélni, hisz én mindnyájatoknál mindent jobban tudok, látok. Miért? Miért titkolta, dugta második énjét?
[…] »Isten nekem két tehetséget adott: a költőét s az államférfiét. A költészet csak gyönyörűség. Krőzus vagyok, kincseket szórhatok, áldanak, szeretnek érte. Királytól kezdve a parasztig mindenkinek szép órákat szerzek, öröm vagyok. Ha meghaltam, még mindig az leszek, és ezt a kincsszórásomat semmi, de semmi a világon nem állíthatja meg. Ha elárulom, mit tudok, érzek a politika terén, azt fogják kívánni: lépjek küzdőtérre, törjem, marjam magam, mondjak kegyetlen igazságokat azoknak, akiket, ha eszemmel el is ítélek, szívemmel nagyon szeretek. Tönkremenne kedélyem, elveszítenék sok jó barátot, nem tudnék írni többé, és mindez, mindez esetleg semmiért. Azért hogy halálom után hozzá nem értő kezek lerombolják, amit alkottam. Hallgatok.«
És hallgatott. A nagy politikusok nem álmodták, hogy mialatt anekdotázik, miről gondolkozik, mit obzervál, mit lát jönni. Talán, ha neki is aktíve szerepe lett volna, lassanként az apró kis pártkérdések, bajok őt is megőrölték, horizontját összevonták volna. Talán, ha nekik is obzerváló szerepük jutott volna, sokan a politikusok közül is az ő szemével láttak volna. Isten a tudója! Vagy a költő látnoki erejét hordta a lelkében? Jókai a felhőkben lakott, ott fedezett fel ismeretlen csillagot. Mikszáth, a föld, az ősföld igazi lakója, múzsájától kapott varázsvesszőjével abban talált sok sár, sűrű salak között aranyat, ezüstöt, sok-sok drága kincset...
Az élesszemű orvos
[…] Régi, régi tervét mesélte. Szeretné megírni Magyarország történetét a maga teljes realitásában. Események színét megváltoztatni, hol halványítani, hol erősíteni, emberekkel, hősökkel szerepet cseréltetni. Trónokat legvakítóbb augusztusi naptól megvilágíttatni, kis emberek jaját, panaszát meglátni. Nem hinni a szónak, sokszor a tettnek se, csak a szívet nézni.
Új, pszichoanalízisen alapuló iskolát szeretett volna a történetírás terén alapítani. Milyen nagyszerű volna, mondotta, ha a nagy emberek tudnák, hogy egyik irányban való nagyságuk nem lehet hibáik takarója. Fiait a nemzet ne istenítse legkisebb nemes vagy zseniális tetteiért, – de akarjon emelkedni, s ezért tőlük is a legtöbbet követelje.
Azután boncolta a régi nagyokat, leírhatatlan szeretettel, de mély keserűséggel. Megkopogtatta egyes hősök vértjeit, fejtegette dicsőségüket, nagyságukat, apró kis realitásokból összetákolt lajtorján levezette bukásuk okát.
Arcán látszott, szenved azáltal, hogy kénytelen mindent a maga szinte túlzott realitásában látni. Kínozta, fájt neki két gömbölyű és mégis beretvaéles szeme.
Úgy érezhette magát, mint a fiú, akinek anyja betegségeit muszáj ismerni, mert orvos, és élesszemű orvos.” (Feszty Árpádné: Akik elmentek. Budapest, Athenaeum, 1924)
A XIX. század végén, a XX. század elején már sok jelentős orvos élt és szolgálta az egészség ügyét Magyarországon, amint tették ezt a maguk eszközeivel íróink is. Ugyanakkor az emberiség és szűkebb pátriánk újabb és újabb betegségekben szenvedett. Nem véletlenül írta Ady Endre új verseit (Új versek volt 1906-ban megjelent, első sikert hozó kötetének a címe) „a halottak élén” (1918), és nem ok nélkül írta, hogy „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban” (Kocsi-út az éjszakában, 1909. augusztus 10. táján írta, 16-án jelent meg). Mint ahogy huszadik századunk váteszes, „táltos” költője azt sem csak a beteg ember rémületével írta, hogy „Leszek jó, bús siratója, / Leszek fajtám takarója.” (A fajtám takarója, 1915)
Mielőtt egészen átlépnénk e leghosszabb évszázadba, még térjünk ki röviden két kiváló íróra, akik az új század irodalmának előfutárai voltak.
A színműíró pap
A Pankotán született Csiky Gergelyt (1842–1891), akinek édesapja Csíksomlyói Csiky János megyei főorvos volt, már huszonhárom éves korában pappá szentelték, Bécsben teológiai doktor lett, majd Temesvárott teológiát és egyházjogot tanított. Első szerzői sikerét a Jóslat című vígjátékával aratta, amikor e művével 1875-ben elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia Teleki-pályadíját. Sorban írta sikert arató színműveit, a Proletároktól a Cifra nyomorúságon, a Bozóti Mártán át a Buborékokig, amelyekben a korabeli társadalom sok sürgető problémájának adott hangot. 1878 végén püspöki engedéllyel költözött Budapestre, ahol sok bírálat is érte, az egyház részéről is. Áttért az evangélikus hitre, megházasodott, és ontotta műveit, rövid élete alatt harmincöt drámát írt, és harminckilencet fordított (ógörögből, németből, angolból és franciából).
1880-ban, nagy sikerrel bemutatott Mukányi című vígjátékában Csiky Gergely két orvosszereplőt is megjelenít: egy homeopata és egy allopata orvost. A főhős állandósuló köz- és magánéleti botrányait mindkét orvos gyógyjavallatokkal kíséri: doktor Karó az érvágás mellett, doktor Kokas a Pulsatilla (kökörcsin) homeopátiás pirulák használata mellett kardoskodik, miközben a „beteg” egyik orvosára sem hallgat.
Csíky Gergely fényképe
Ellinger Edétől (1879)
Bródy Sándor – a romantikától a realizmusig
A társadalmilag alulról jött író (1863–1924) a századforduló polgári irodalmát képviselte; a romantikától egyrészt a szecesszión, másrészt a naturalizmuson át jutott el a realizmushoz prózában és drámában egyaránt. Újságíróként két évig (1888–1889) több erdélyi lap (Erdélyi Képes Újság, Kolozsvári Élet) szerkesztője is volt, Budapesten saját folyóiratot hozott létre, és közben Herczeg Ferenc Új Idők című hetilapjának rendszeres munkatársa volt. Nyomor című elbeszéléskötetével (1884) és Faust orvos című regényével (1888) kivívta a magyar Zola megnevezést. A dada (1904), A tanítónő (1908) és A medikus (1911) című színműveiben valósághű képet kapunk korábban nem túl gyakran megjelenített társadalmi rétegekről. Olyan emberekről is szó van drámáiban, akik életformájuk következtében kapnak szívnagyobbodást, a túl sok munka vagy az ital miatt. A tanítónőben találkozunk egy jelentéktelen járásorvossal, A medikusban pedig egy jó orvossal, aki tudja, hogy betegeinek leginkább sok pénzt kellene a receptre felírnia.
Bródy Sándor portréja (1915)
A határozatlan idegorvos
A Faust orvos könyv formában 1890-ben jelent meg. A huszonhét fejezetből álló, bizarr befejezésű, a századvégre jellemzően dekadens kisregény főhőse híres idegorvos, aki csak munkájának él, de titokban természetesen mégis a megházasodás álmát szövögeti, és mivel szabadideje nincs, arról ábrándozik, hogy valamelyik női páciensében találhatja meg jövendőbeli hitvesét. Az orvos, Lengyel Dénes egy fülledt (ilyen-olyan betegségek miatt halálra ítélt és Edgar Allan Poe Hollóját előadó betegekkel teli) szanatórium bálján ismerkedik meg Petrovics Idával, akit hamarosan alkalmasnak ítél feleségnek. A romantikát ironikusan visszaidéző fordulatok a fojtott légkörű regényvilágban egy fausti – ezzel egyszerre Oscar Wilde-os és részben Thomas Mann-os konfliktust bontakoztatnak ki.
Az orvos késlekedik a lánykéréssel, a szerelem és a szenvedély ambivalenciáin töpreng, miközben Ida iránt hol gyöngédséget, hol romboló indulatokat érez. Végül is, a benne megmentőjét tisztelő és őt mindenestül szerető lányt a kishitűség ördögének foglyaként átengedi famulusának, Richter Sándor segédorvosnak. A különös szerelmi háromszöggé formált történet Ida gyors hervadásával és halálával, illetve a főorvos pusztulásával ér véget.
A regénykezdet jellegzetes dekadens képet fest a rendelői váróteremről:
A dekadens kisregény
„Majdnem mindannyian azt szerették volna, ha az orvos nekik szentelné az egész délutánt. Különféle vizsgálati módszerekről beszéltek. Vulpian, Charcot, Duchenne, Kraft-Ebing, sőt hírnevesebb hazai orvosok nevei is hangzottak fel minduntalan. Az idegbajokról írt hírnevesebb munkákat, a Kraft-Ebing speciális iratait, Charcot híres előadásait, Vulpian Physiologie de système nerveux-jét, Rosenthal Nervenkrankheiten című munkáját emlegették. Aztán a közkézen forgó fércművek címei, adatai, magyarázatai vegyültek bele a suttogó beszélgetésbe, s egy pillanatra úgy látszott, mintha nem is betegek, de orvosok százai ülnének itt óriási konzíliumot.
Voltak itt olyanok is, akik az idegkór- és gyógytan egész irodalmát áttanulmányozták és ajánlgatták, egész a rajongásig dicsértek valami új, kísérletező gyógyszert, esetleg gyűlölettel szidták a morfiumot, vagy egyéb narkotizáló szert, mellyel orvosuk »megmérgezte« őket.
Lassankint megszokták a díszes szobák nehéz levegőjét is. És nevettek, amikor valaki erősen döngette a bezárt ajtót. Az inas kérdé: »Ki az?« Egy ismert báró és országgyűlési képviselő ingerülten nevezte meg magát. De az ajtó nem nyílt ki, az inas szárazon felelé:
– Nem lehet... holnap...
Ez az egyenlőség jólesett nekik. Szóba került, hogy egy bécsi professzor milyen módon dorgálta meg a királynét. Híres orvosokról kezdtek anekdotázni, míg egy kecskeszakállú úr – naiv és jóságos arccal – az orvosok karakteréhez szolgáltatott adatokat. Bejárta Európa minden nevesebb specialistáját. Felkereste J. M. Charcot a Salpetrière-ben és a szentmártoni javasasszonyt. Megpróbálkozott mindenhol és mindenféle szerrel, s betegségének tizennegyedik esztendejében arra az eredményre jutott, amit nem restellt itt is hangoztatni:
– Svindlerek, nem tudnak semmit, csak amikor vágni kell...
[…] A rendelő-szoba megnyílt. A hangulat újra komor és kínos lőn. Hiszterikus asszonyok, leányok újfent felvették szánalmas és a szánalomra leső szerepüket. Húszan panaszkodtak egyszerre fejfájásról, s talán csak kettő érezte igazán. A legváltozatosabb grimaszok keltek, tűntek, újra keltek. Hölgyek tolongtak a tükrök előtt, végsőt igazgatva toalettjükön. Egy szép szőke hölgy rimánkodott az inasnak:
– Egy fésűt... nincs egy fésűje?...
És valami vigyázatlan ajak a kisebbik szobában hangosan nevezte meg azt a fogalmat, melyben mindaz, ami itt van, s mindaz, ami nincs itt: véget ér. Hangosan mondta ki ezt a szót: halál.
»Halál«, visszhangzott a nagyobbik szobában, anélkül hogy bárki is megremegett volna. Olyan közel volt hozzájuk a zordon kép, hogy nem is látták. Elrendezkedtek helyeiken, s izgatottan nézték, hogy eresztik be az első beteget. Alig öt perc múlván a másodikat, aztán a harmadikat, negyediket.
[…] A várakozók száma egyre fogyott; hat óra felé már alig voltak bent nyolcan, kilencen. A beszélgetést is abba hagyták, s nyugtalansággal lesték, míg rájuk kerül a sor, úgy, hogy egész világosan meghallatszott izgatott szívüknek ideges dobogása, amíg a rendelőszoba ajtajában várakoztak. Mintha esküvőre mennének, bírájuk elé állanának. Az izgatottság, a félelem torkukba szorította a szót. A még mindig dühös birtokoson meg kísérőjén kívül alig beszélt más.
Az aztán, hogy nekiindult, beszélt bőven. Orvosnövendék volt és tanítványa a híres idegprofesszornak. Két éve hallgatja előadásait, s ezer részletet tud róla.
A várakozók leapadt csoportja mohón nyeli el szavait, amint rajongással szól az európai hírű tanárról, a csodálatos gyakorlatú orvosról.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
810.jpg)
810.jpg)
