Berde Mária, a „muzsikaszavú” költő és író (1.)

A helikoni leszármazottak marosvécsi találkozóin évről évre egy újabb kiállítással van jelen Szebeni Zsuzsa színháztörténész. Női példaképekről szóló sorozatát folytatva a reformáció 500. évfordulója tiszteletére mutatta be a Berde lányok – R. Berde Mária írónő, publicista és Dóczyné Berde Amál festőművész, néprajzi író – életét és munkásságát végigkísérő tárlatot a Kolozsvári Református Múzeumban. Marosvécsre is ennek a vándorkiállításnak a pannóit hozta el, amelyek a várkastély árkádos földszinti folyosóján láthatók. A tárlat grafikai szerkesztője Szebeni-Szabó Róbert fotográfus.

 

„Az isteni ingyenkegyelem ajándéka” 

Bevezető szavaival Szebeni Zsuzsa köszönetet mondott a Balassi Intézetnek és a Carola Egyletnek, majd hangsúlyozta, hogy a méltatlanul keveset emlegetett és olvasott írónőnek mindenképpen ott a helye Marosvécsen, hiszen a szabad erdélyi írói közösség ötlete tőle származott, Berde Amál pedig a helikoni szerzők számos könyvének volt az illusztrátora, és „szellemiségében ugyanazt a vonulatot képviselte”. Ahogy a jeles erdélyi férfi és női személyiségekről készült korábbi kiállításokon, ezúttal is megfigyelhető „az erős református indíttatás”, hiszen a Berde lányok lelkészgyermekek voltak. Életük és munkásságuk azt bizonyítja, hogy az erdélyi fejedelmek gondoskodása az elhunyt lelkipásztorok családjáról, az úgynevezett ordináció, amellyel Bethlen Gábor kisnemesi rangra emelte az erdélyi protestáns lelkipásztorok fiú és leány utódait, meghozta a gyümölcsét – utalt a kiállítás kurátora főtiszteletű Kató Béla püspök szavaira, aki a protestáns lelkészcsaládot „a reformáció egyik legszebb gyümölcsének” nevezte a kolozsvári kiállítás megnyitóján. Nem véletlenül, hiszen a többgyermekes lelkészcsaládokból származott az erdélyi református kollégiumok diákságának jelentős része, akik tanulmányaik végeztével figyelemre méltó karriert futottak be. 

A Berde testvérek a kálvini tanok alapján vallották, hogy „a hithű, elvhű élet a kiválasztottság jele, tehetségük az isteni ingyenkegyelem ajándéka, amelynek gyümölcsöz- tetése kötelesség…”

Szebeni Zsuzsa hangsúlyozta, hogy a kiállítás témájának a megválasztásában fontos szerepet játszott Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója, továbbá az a tény, hogy Berde Mária hagyatéka a református levéltárban sértetlenül fennmaradt, így az egyetlen a helikoni életművek közül, amely hiánytalanul kutatható. 

 

Kackó, a szülőhely

Berde Mária 1889-ben született a Szamos-völgyi Kackón, ahol ma már mindössze két család képezi a református gyülekezetet. A kőfallal körülvett csinos templomot a helybeli lelkész igyekezete nyomán 2010-ben szépen restaurálták, és emléktábla őrzi a Berde lányok nevét. 

Háromszéki székely származású édesapjuk, Berde Sándor külföldi tanulmányait (Bécs, Bázel, Jéna) követően a tervezett indiai útról mondott le, hogy elvállalja a missziós lelkészi szolgálatot abban a faluban, amelynek érkezése előtt hat évig nem volt papja, és amelyhez 27 szórványtelepülés tartozott. Édesanyjuk, Veress Mária tehetséges felmenőkkel (orvos, gyógyszerész, festőművész) rendelkező nagyenyedi családból származott, amelynek tagjai közül többen is „a kollégium szolgálatában álltak”, apja, Veress Károly a kollégium jogásza volt. A lelkész házaspárnak Kackón három gyermeke született, egy fiú és két lány, később Enyeden még két fiúval gyarapodtak. A több nyelvet beszélő Berde Sándort, aki teológiai tanári vizsgát tett, 1891-ben a nagyenyedi kollégiumba nevezték ki tanárnak. Bár „egy elhivatottabb, tisztább lelkű papnemzedéket” készült nevelni, korai halála megakadályozta szándékában. 

 

Diákévek és hozadékuk

Berde Mária ötéves volt, amikor elvesztette édesapját, és attól kezdve puritán módon, már nem „a kollégium fényében, hanem az árnyékában éltek”. Édesapjáról maradt kevés emlékét önéletírása szerint kincsként őrizték egy életen át. További fejlődésüket édesanyja családja, a nagyszülők határozták meg. Berde Mária 12 évig tanult Enyeden. Kiváló osztályokba járt, derék tanárok oktatták, emlékezett vissza a Bethlen Gábor Kollégiumban töltött éveire, amelyek végén a negyven diák közül a nyolc színjeles között érettségizett. Elemiben az osztály mesemondójának tartották, a polgáriban verseket, novellákat írt, néhány versét a Pesti Napló is közölte. Egész életére kiható emlékeit Enyeden szerezte. Felsőfokú tanulmányait magyar-német-francia szakos tanárjelöltként a kolozsvári egyetemen kezdte. A franciát kénytelen volt abbahagyni a tananyag mennyisége miatt, de 1912-ben megszerezte a bölcsészdoktori címet Batsányiné Baumberg Gabriella költőnőről írt dolgozatával, amelyhez az anyagot Bécsben gyűjtötte. „A léleknek nincsen neme” – vallotta a felvilágosodott költőnő, aki az egyenjogúságot kivívta a maga számára, és úgy vélekedett, hogy dolgozni, tenni a nőnek is kötelessége, amit az írói pályán induló Berde Mária is magáénak vallott – hangzott el a kiállításról szóló ismertetőben. 

 

Marosvásárhely és tükre a Szentségvivőkben 

1917-ben kapta meg tanári oklevelét, majd Münchenben tökéletesítette német nyelvtudását, ahol tüdőbajt kapott. Külföldön töltött éveit Az örök film című diákregényében írta le, betegségének történetét, amit egy svájci szanatóriumban gyógyíttatott, a Haláltánc című írásában örökítette meg. Hazatérése után a kollégium gimnáziumi osztályaiban tanított. Enyeden állította össze Versek című gyűjteményét a Modern Könyvtár számára, megírt három regényt, és bekapcsolódott az 1919-ben induló irodalmi mozgalmakba. Mivel nőként rendes tanári állásra a kollégiumban nem nyílt lehetősége, meg kellett válnia Enyedtől. Marosvásárhelyen a Felső Kereskedelmi Leányiskola rendes tanáraként, íróként, lapszerkesztőként működött tizenegy éven át, és itt ment férjhez dr. Róth Jenő tanárhoz. Marosvásárhelyi évei alatt adta ki Seherezádé himnusza című verseskötetét, amelynek kapcsán Szabó Magda a következőket írta a Baumgarten-díjas, Corvin-koszorús írónőről: „Aki úgy tud írni, mint egy magyar Burns, ne szidja Seherezádét, mert ráhagyta mesemondó képességét”. Romuald és Andriána című történelmi regényét 1926-ban a Magyar Tudományos Akadémia díjazta.

 

Vallani és vállalni

A Marosvásárhelyen töltött idő „a Trianon utáni önépítkezésre kényszerített indulás éveit” jelentette az erdélyi magyar irodalomban, s Berde Mária ennek az időszaknak a meghatározó személyiségévé vált. Tagja, majd alelnöke lett a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Zord Idő című lap irodalmi rovatának társszerkesztője, később a Teleki Téka és a Városi Könyvtár felügyelője volt. Ő kezdeményezte egy szabad írói közösség megalakítását, amelyből 1926-ra létrejött az erdélyi írók javát tömörítő marosvécsi Helikon – hangzott el az ismertetésben. A keszthelyi Helikon mintájára született javaslatát egy gernyeszegi templomszentelési ünnepségen Teleki Domokos grófnak tette, aki visszautasította, de a jelen lévő fiatal Kemény János bárónak megtetszett az ötlet, és 1925-ben felajánlotta marosvécsi kastélyát a találkozó megszervezésére. A megalakulás ötlete mellett egy másik fontos folyamat elindítása is Berde Mária nevéhez fűződik. Kuncz Aladár, az Erdélyi Helikon főszerkesztője őt kérte meg, „hogy egy vitaindító cikkben emeljen szót az akkoriban divatossá vált történelmi regény ellenében, fogalmazza meg elvárásait az irodalom feladatairól. S ő valóban sorompóba áll.” Cikke, Vallani és vállalni címmel, az Erdélyi Helikon 1929/2. számában jelenik meg, s benne az erdélyi írók feladatául tűzi ki: „…őszintén, elevenen mutatni be a mát, bármely fogyatékosságával…” Figyelmezteti kortársait, hogy „…a háború elseperte a magyar írók dickensi lehetőségeit. Aki ma tollat fog, az mondani akar valamit a mesén felül is.” „Akinek kő van a cipőjében, az nem vizsgálja a csillagok útjait.” A cikkben megfogalmazott elvárásokra mutatott példát Szentségvivők című regényével. A könyv az 1920-as évek marosvásárhelyi irodalmi életét mutatja be, az Osváth Kálmán szerkesztette Zord Idő indulását és bukását jól felismerhető szereplőkkel. Mivel a könyv kiadását halasztották, majd elutasították, megromlott az Erdélyi Helikonnal való kapcsolata.

1932-ben kénytelen volt elfoglalni állását a Nagyváradi Állami Kereskedelmi Leányiskolában, ahova megkérdezése nélkül helyezték át. Távozása előtt jelent meg 1931-ben Földindulás című, kortörténeti dokumentumnak számító regénye, amely egy, a földreform következtében tönkrement erdélyi dzsentri család életét ábrázolja. Nagyváradon Tabéry Gézával és írótársaival létrehozta az Erdélyi Magyar Írói Rend (EMIR) nevet viselő írói csoportosulást és könyvkiadó vállalatot, amely négy éven át működött, és első kiadványai között volt a Szentségvivők című regénye, amely vegyes fogadtatásban részesült. 

 

Női sorskérdések, szabadságeszmék hősei

Prózai írásaiban hangsúlyos szerepet kapott a női nem sorskérdéseinek a bemutatása, a nők egyenjogúságáért való kiállás. A szent szégyen című regénye egy lányanyáról szól. A kor álerkölcse és képmutatása ellen érvelt 1936-ban megjelent Tüzes kemence című regényében „a világháború forgatagába vetett, megtévedt asszony sorsán át”.

Betegségének előrehaladása miatt 1942-től nyugdíjba vonult. A második világháború legsötétebb időszakában jelent meg A hajnal emberei című történelmi regényének két kötete, amely a reformkor „szabadságeszmékért harcoló” hőseinek, id. Szász Károlynak és ifj. Wesselényi Miklósnak, valamint harcostársaiknak állít emléket, példaként idézve őket kortársai számára. Regényéért Baumgarten-díjjal és a Corvin-koszorúval tüntették ki. 

A második világháború után, ismét egy válságos történelmi helyzetben, Berde Mária – súlyosbodó betegsége ellenére – bekapcsolódott az újra kisebbségi helyzetbe került erdélyi magyarság irodalmi életébe. Az újonnan alapított Dolgozó Nő főszerkesztőjeként novellákat, nyelvművelő cikkeket közölt 1949-ben bekövetkezett haláláig. Az élete utolsó éveit Kolozsváron töltő írónőt a Házsongárdi sírkertben temették el – hangzott el Szebeni Zsuzsa ismertetőjében. 

Az említett címek mellett irodalmi, szerkesztői munkásságának sokkal hosszabb a jegyzéke, ami verses, novellás, színdarabos köteteket, a román, angol német szerzők műveinek fordítását, a szerkesztésében megjelent mesegyűjteményeket foglalja magába. Befejezésül a tárlat kurátora által a Szabó Magdától kiválasztott idézet következik, amely az írótárs érzékenységével és éleslátásával fogalmazza meg Berde Mária költő és írói munkásságának lényegét, aki vásárhelyi kötődése és szerepe révén a mi közösségünkben nagyobb érdeklődésre, népszerűségre tarthatna számot. „Ő volt az a prózaíró, akit Nyugaték vártak, az alkotó, aki (…) nem fél a tabutól, nem ismer se faji, se vallási előítéletet. A történelem bűne, hogy az én nemzedékem a háború után minden muzsikaszavú tökéletességet gyanakodva szemlélt: túl szép volt, geometriai, kerek. (…) tehetsége Isten kegyelme, Erdélynek és minden magyarnak adomány.” 

Aki többet szeretne megtudni Berde Máriáról, egy kirándulással összekötve látogasson el a marosvécsi kastélyba (naponta 10-17 óra között látogatható). A Berde lányokról szóló, korabeli fotókból, dokumentumokból összeállított tárlat mellett a Kemény János alakját idéző múlt évi kiállítás is megtekinthető.

Szebeni Zsuzsa tárlatbemutatója, a kiállított dokumentumok és Kuti Mártának a Szentségvivők című könyvhöz írt előszava alapján (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1999) összeállította

Bodolai Gyöngyi