Berde Amál, a „tűzesszínű piktúrák” alkotója (2.)

A sorozat első része R. Berde Mária írónő, tanár, publicista, szerkesztő, a helikoni íróközösség ötletgazdájának életéről és munkásságáról szólt, amely több mint egy évtizeden át Marosvásárhelyhez kapcsolódott. A második részben lánytestvére, Dóczyné Berde Amál festőművész, pedagógus, néprajzi író pályaképét olvashatják Szebeni Zsuzsa színháztörténész vándorkiállítása alapján, amely a helikoni leszármazottak idei találkozóján nyílt meg a marosvécsi várkastélyban is. 

 

„Pembzli és szépfesték”

Berde Amál élete és munkássága jól illik a kiállítás kurátorának az erdélyi női példaképekről indított sorozatába. Bár nem volt a helikoni íróközösség tagja, ahogy korábban is említettük, Berde Amál a helikoni írók sok könyvét illusztrálta. Festményein kívül, amelyek alapján nevét a Nagy Imréé és a Thorma Jánosé mellett említették, jelentős a Torockón, Kalotaszegen és Székelyföldön végzett néprajzi gyűjtése, a népi életet, viseletet ábrázoló festményei pedig kordokumentumként is számottevő értéket jelentenek. 

Berde Sándor lelkész és felesége, Veress Margit második gyermekeként született 1886-ban Kackón. Nagyenyeden járt iskolába, tanítói oklevelet Kolozsváron kapott 1906-ban. A rajzolás és festés iránt már kisgyermekkorában vonzódott. Hétévesen az angyalhoz írt levelében a „buba” mellett „pembzlit és szépfestéket” kért. Felnőttkorában ő maga is elcsodálkozott azon, hogy miképpen tudott gyermekként olyan tökéletes díszítőrajzokat készíteni. A képzőművészet iránt érdeklődő fiatal tanítónő Budapesten Kernstok Károly ismert festőnél, majd Bécsben tanult. 1910-ben Enyeden feleségül ment Dóczy Ferenc matematika-fizika szakos, teológiát végzett tanárhoz, aki az 1930-as évek derekán a Bethlen kollégium rektorprofesszori tisztségét töltötte be. Berde Amál az 1910-es évektől kezdődően több tárlaton is kiállította képeit. Húgával, Berde Máriával 1912–13-ban Münchenbe utazott, ahol Debsitz iskolájában ismerkedett a német képzőművészet új törekvéseivel, majd 1914–20 között a nagybányai festőtelep szabadiskolájában Réti István és Thorma János irányításával. Időközben a nagyenyedi kollégiumban rajzot tanított. 1920-ban egyéni kiállítással jelentkezett Enyeden, ami figyelemre méltó eseménye volt a kisvárosnak. 

 

Tündérország

Így nevezete Erdélyt, s szülőhazájának hegyeit-völgyeit erőteljes színekkel, határozott ecsetvonásokkal örökítette meg a posztimpresszionizmus hatását tükröző festményein. Thorma János, akivel bensőséges, jó barátságban volt, arra figyelmeztette, hogy a festő legnagyobb adományának számító „gyönyörű szín-érző tehetségére” jól vigyázzon, mert azt, ha nem veleszületett adottság, tanulással nem lehet elsajátítani.

Szebeni Zsuzsa nyomán Adamovits Sándornak az Amál lányával készített beszélgetéséből idézzük a festés szertartásáról szóló visszaemlékezést. 

„Édesanyám szerette… a nagy méreteket és ma is előttem van az a furcsa, kétoldalú, képet megtartó rámaegyüttes, amit (…) ki lehetett ékelni, (…) vinni kellett a nem kis súlyt – ez drága apám feladata volt, ehhez jött a paletta ecsettel és lenolajjal… Apám… kezében a festőfelszereléssel, imponáló jelenség volt. A jó kalotaszegiek azt hitték, ő a művész. Nagy csalódás érte őket, amikor a naccsága felállította az állványt, és elkezdett festeni, nem pedig a szép tanár úr.”

 

A népi élet bűvöletében

A táj megörökítése mellett Berde Amál érdeklődését a néprajz vonzotta. Kezdetben a torockói táj és népi élet bűvöletében élt, Kolozsvárra költözésük után Kalotaszeg varázsolta el, később érdeklődése kiterjedt édesapja szülőhelyére, a Székelyföldre is. A népi élet jeleneteinek ábrázolása mellett komoly gyűjtőmunkát folytatott, és szívesen hallgatta a népi mesemondók történeteit. Néprajzi témájú írásai, grafikái, illusztrációi a marosvásárhelyi Zord Idő, az Ellenzék és a Kelet Népe hasábjain jelentek meg.

Hosszú élete során, hiszen nyolcvanévesen is festett, gazdag, értékes életművet teremtett. Ezt bizonyítja a kiállítás, amely a 2017-es kolozsvári napokon a kincses város művészeti múzeumának kiállítótermében nyílt Merítés az életműből címmel. A kiállításon Székely Sebestyén György művészettörténész, galériatulajdonos, műkereskedő, a tárlat kurátora hangsúlyozta, hogy Berde Amál dolgozó nőként nagyon termékeny festő volt. Az általános elismerés feltehetően azért maradt el, mert egyrészt nő volt, ami a két világháború közötti időszakban jelentős hátrányt jelentett, másrészt a népművészetből ihletődő festményei nem nyerték el „a korszak modernizmusra figyelő” művészeinek tetszését. 

Írói tehetségét szakszerű néprajzi írásai mellett két történelmi színjátéka bizonyítja. A Bujdosó királyasszony című, Izabelláról, Szapolyai János özvegyéről szólót 1929-ben a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság fennállásának 50. évfordulójára írta (egyébként Berde Amál tagja volt a Társaságnak), az 1941-ben írt Asszonyfarsangban témáját a kalotaszegi folklór ihlette. 

Dolgozott Benedek Elek lapjának, a Cimborának, tevékenyen részt vett a különböző művészi csoportok munkájában (bukaresti Szépművészeti Társaság, kolozsvári Barabás Miklós Céh). A művelődési életben vállalt szerepe mellett több jótékonysági tevékenységet folytató szervezetnek is tagja volt, mint a kolozsvári Református Nőszövetség és a Mária Valéria Árvaház. 

A Berde testvérek között a leghosszabb életű volt, 1976-ban, a 90. születésnapja előtt három nappal hunyt el. Berde Amál túlélte „a magyar történelem legviharosabb időszakait”, de hitét mindvégig megőrizte. Ahogy a húgáról, Berde Máriáról szóló első részben említettük, a Berde testvérek a kálvini tanok alapján vallották, hogy „a hithű, elvhű élet a kiválasztottság jele, tehetségük az isteni ingyenkegyelem ajándéka, amelynek gyümölcsöztetése kötelesség...”.

Debrecenben élő lánya, a 97 éves Dóczy Aglent is részt vett a múlt évben édesanyja kolozsvári tárlatának a megnyitóján. 

 

Manók kincse ragyogó vasárnapokon

Dóczyné Berde Amália egyik legszebb cikke, Az erdélyi magyar népművészet lelke, amelyben Torockóról, Kalotaszegről és a Székelyföldről ír, a Keleti Újságban jelent meg 1939-ben.

Ebből idézzük a Torockóról szóló részletet.

„Jertek velem a képzelet sebes szárnyú paripáin e tündérországba. Szálljon el odavágyó lelketek az Aranyos szép völgyébe, ahol a hatalmas Székelykő ölében keres menedéket a kies Torockó. Szeljük át a tájat, mely szinte jelentéktelenné törpül, hogy érvényesülhessen rajta Gyerő vitéz nemzetsége, a legszebb magyar fajta, a kalotaszegi.

És álljunk meg egy percre, ahol fűszeresebb a magyar szó, és »sósabbak a könnyek« – a Székelyföldön.

(…) Jókai holdbéli országában, Torockón, a természet mindent a legegyszerűbb geometriai formába, a háromszögbe foglalt össze. Háromszög alakú a Székelykő nagy mezője, az égbenyúló háztetők sziluettje, és az egységes hit, az unitarianizmus is a vallásos meggyőződést a legegyszerűbb keretek közé szorítja. Csoda-e hát, ha ez a nép, amely feltöri a sziklát a mindennapi kenyérért és az életet adó ércekért s ezenközben évszázados harcot folytat elnyomó uraival szemben a jogaiért, csoda-e, hogy ennyi nyomasztó kényszer hatása alatt külső- és belsőjében egy szegletes, zárt magatartást vett fel, miként a kőszikla?

Ám valamint az aszkézis váltja ki a lélekből a legragyogóbb látomásokat, úgy borul a míves napokra Torockón egy ragyogó vasárnap, amikor felnyílnak a tulipános ládák fedelei, és kiömlik belőlük a manók kincse: aranypárták, csipkés kötények, rókaprémes menték és kunkorodott orrú piros csizmák. Három-négy évszázadot fordul velünk vissza a világ az ősi vártemplom körül. A ruházkodás merev, egyenes vonalai ünnepélyes külsőt kölcsönöznek az egyénnek, letompítják a mozdulatokat, s ezek a mozdulatok egy tömegjelenetnél olyan sajátos ritmusba olvadnak össze, melyet eddig sem toll, sem ecset nem tudott visszaadni, ez a jövő filmjének lesz a feladata. Ebből a ritmusból sugárzik felénk Torockó rejtett kincse, a szittya-germán vérkeveredés acélossága: az egység.”

Köszönet a kiállítás kurátorának az adatokért, amelyeket a Berde Amálról szóló pályakép megrajzolásához rendelkezésünkre bocsátott. 

Aki szeretne többet megtudni Berde Amálról és Máriáról, látogasson el a naponta 10-17 óra között nyitva tartó marosvécsi kastélyba. A Szebeni Zsuzsa által a Berde lányokról korabeli fotókból, dokumentumokból összeállított tárlat mellett a Kemény Jánosról szóló múlt évi kiállítás is megtekinthető.