Továbbra is sok érdeklődőt vonz a marosvásárhelyi Bernády Házba a 26. Bernády Napokon nyílt Barabás István – Barabás Bortnyik Irén kiállítás. A festő házaspár hagyatékából válogatott képanyag az egykori Vásárhelyi Szabad Festőiskola és a Nagybányai Művésztelep alkotói világát, különleges értékeit is felidézi. A tárlathoz a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány egy kis színes katalógust is társított. Ebből közöljük ma a szerkesztő méltató előszavát.
A kerek évfordulók múló pillanatra képesek megállítani a rohanó időt, alkalmat adnak a visszatekintésre, feledésbe merülő értékeink és létrehozóik memóriaébresztő felmutatására. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriuma ezért is fordít kiemelt figyelmet e naptári eseményekre, és biztosít felidézésükre illő teret és lehetőséget. A marosvásárhelyi Barabás művészcsalád ennek köszönhetően lehet ismét a Bernády Ház vendége. Újra jubileumi kiállítással, amely a Barabás István és Barabás Bortnyik Irén festőművész házaspár alkotásaiból visz reprezentatív válogatást a közönség elé. Két festő lányuk, Barabás Éva és Csegeziné Barabás Irén a művészi hagyatékban tallózva eleveníti fel ekképpen 110 éve született édesapjuk és az 5 évvel később világra jött édesanyjuk emlékét. Ezzel azt a bensőséges hangulatú, felemelő ünnepséget is eszünkbe juttatják, amikor húsz esztendővel ezelőtt nagyon sok helybeli művészetkedvelő, pályatárs és barát ünnepelt együtt ugyanitt a művész szülőkkel és velük kiállító lányaikkal. Aki akkor jelen volt a galériában, aligha felejthette el azt a megható délutánt és a nosztalgikus érzésekkel, szépséggel telített tárlatot. Az akkori résztvevők közül többen már nem élnek, Vásárhely művészeti valóságába is megannyi prózai, drámai újdonságot hozott a hozzánk is betüremkedő nagyvilág, azóta újabb alkotó nemzedékek próbálnak továbblépni az érvényesülés göröngyös útján, és az igényesség is gyakran lemarad az álértékekkel folytatott versenyben, mégis hisszük, hogy e mostani múltidéző kiállítás is megpezsdíti a közfigyelmet.
Igen, hivatkozhatunk múltra, hiszen közel egy évszázadról beszélünk, Barabás István és Bortnyik Irén pályája a város képzőművészeti életének hőskorában indult. Mindketten az Aurel Ciupe vezette Vásárhelyi Szabad Festőiskola tehetséges tanítványai voltak, majd éveken át nyaranta a Nagybányai Művésztelepen Krizsán János mester tanítványaiként pallérozták talentumukat. Festészetük hamar szárnyat bontva hívekre talált. 1936-ban volt az első sikeres marosvásárhelyi kiállításuk, a korabeli sajtó többször is méltatta az akkori Molnár-palota földszintjén rendezett kettős bemutatkozó tárlatot. Azt újabbak követték más erdélyi városokban is, nevük egyre ismertebb lett. Barabás István a térség művészeti mozgalmának egyik vezéregyéniségeként is közmegbecsülésnek örvendett, majd művészpedagógusként, az immár 75 éve működő Művészeti Líceum egyik alapítójaként is nagyban hozzájárult a képzőművészet marosvásárhelyi felvirágoztatásához. Az évtizedek teltével azonban művészi öröksége az, ami a legmeggyőzőbben rajzolja ki életműve, alkotói munkássága jelentőségét. Felesége, Bortnyik Irén esetében ez még nyilvánvalóbb, hosszú ideig ugyanis a családi teendők visszaszorították alkotói ambícióit. De amikor tehette, festett, hallatott magáról a kiállításokon, képei kivívták a szakkritika elismerését, itthon és külföldön számos családi otthonban őrzik festményeit. A nagybányai festőiskola jegyei meghatározóak művein, akár a táj keltette fel figyelmét, akár a virágcsendéletek ragyogtatták fel művészi erényeit. És portréfestőként is gyakran bizonyította, csak sajnálhatjuk, hogy nem adatott meg számára a még teljesebb alkotói kibontakozás. A mostani visszatekintés kamarajellege ellenére is érzékelteti ezt.
Az ezúttal felmutatott Barabás István-képanyag is csak töredéke a sok évtizedes, gazdag életműnek, de festői kvalitásai, akár az olajkompozíciókra, akár a poétikus pasztellekre gondolunk, nyilvánvalóak. Ahogy egyik méltatója jellemezte, „lírai átköltése egyszerű, halk, áhítatos és meggyőző. Az életet széppé varázsolni akarás áldozatos példája”. „Egy időtlen és autonóm természeti világ utáni sóvárgás hatja át ezt a festészetet, egy olyan természet utáni vágy, amelyet még nem formáltak át a modern kor hatalmas létesítményei” – mondja róla egy másik elemzője. A képeiről sugárzó nosztalgia a mai szemlélőt is magával ragadhatja, hiszen a jelenkori gyűlölködő, pusztításra berendezkedett, ragadozó világban ki ne vágyna az egykorvolt idillikus falu s a hagyományos állattartó, békés vidéki lét derűsen nyugalmas univerzumára?
