Bánja-e a székely?

Sok mindent bánhat, ezt a kötetet aligha. Érdekes, hasznos, hiánypótló. A szerző, Simó Márton frissen kapott Márai Sándor-díja ugyan nem ezt honorálja, az írói életművet értékeli, de abban jelentős súllyal van jelen hosszú ideje művelt publicisztikája is. A Bánja-e a székely, amelynek alcíme Riportok udvarhelyszéki falvakban (2019-2022), a lényeget eleve tisztázza, aztán első belelapozásra is tudatosítja: ez is bőven kínálja a szépirodalmi munkáiban és publicisztikai kiadványaiban is nyilvánvaló írói, újságírói erényeket. Hogy ki jut tovább a lapozgatásnál, azt nehéz megjósolni, hiszen Simó eredetileg gyakori használatú kézikönyvnek szánta, de több mint négyszáz oldalas, vaskos kötet lett belőle, nem lehet csak úgy könnyedén magunkkal hordozni, ami viszont benne van szóban, képben, adatokban, gondolatokban, vallomásokban, az sok embert érdekelhet, és akkor is sok olvasót jelenthet, ha mindenki csak a saját településére koncentrál. De ennél biztos tovább halad, legalább a szomszéd faluig. Az író riporter, aki érdekes módon Márai Sándor-naplórészletet és egy Quimby-dalszövegtöredéket emelt mottóként riportsorozata elejére, futólag számolva közel félszáz települést keresett fel – bizonyára nem is csak egyszer – céltudatos, kitartó munkát, rengeteg energiát, időt és dokumentálódást fektetve projektjébe. „Azt gondoltam, hogy könnyedén bejárom Udvarhelyszék településeit, írok a falvak arculatáról, és ezzel »letudom« a vállalást” – vallja a kötet fülszövegében. „A téma azonban magával rántott, és képtelen voltam abbahagyni.” Olyannyira, hogy a fedőlapon a cím után római I. szerepel. Vagyis megelőlegezte a folytatást. Ezzel talán önmagát is kényszerítve, hogy amit elkezdett, ne hagyja abba. De miképpen is tehetné, hiszen évtizedek óta izgatja, foglalkoztatja szellemi és épített örökségünk problematikája és minden ezzel összefüggő jelenség. Itt azonban már jobb, ha a szándékát a hátlapra tömörítő, rövid összefoglalóra szorítkozunk, így a recenzió sem válik túlbeszéltté.

„A szerző az elmúlt évtizedben több alkalommal próbálkozott azzal, hogy fórumot teremtsen a székelyföldi népi építészet hagyományainak, igyekezett tudatosítani a régi épületek és formák megőrzésének fontosságát. Több-kevesebb sikerrel meg is fogantak ezek a kísérletek. A koronavírus-járvány idején azonban egyre inkább felerősödött a gondolat, hogy jó lenne kiterjeszteni a munkát a Székelyföld minden településére.

A riportok komoly könyvészet tanulmányozása, levéltári és múzeumi tájékozódás mellett készültek, kiegészítve kapcsolódó grafikákkal, archív és mai fotókkal. A sorozat egyik főerőssége, hogy a leírtakat vizuálisan megjelenítve hangsúlyozza, összehasonlítási alapot teremtve ahhoz, hogy ráébredjünk egyéni és közösségi tévedéseinkre, talentumaink folytonos pazarlására.” 

A nagy ölelésű témaválasztást természetesen ezúttal is egyéni tapasztalatok sugallták, ezt Simó részletezi is a kötet bevezetőjében, kirajzolva a családi indíttatást. De jeles elődök, falukutatók, megszállott néprajzosok, szociográfusok munkássága is szeme előtt lebegett. A cím nyilván Bözödi György Székely bánja című, sokat emlegetett könyvére utal. Persze Orbán Balázsnak a Székelyföldet átívelő nagy vállalkozása is érlelhette vidékjáró kezdeményezését. Tamási Áron lírai riportregénye, a Szülőföldem is ösztönzően hatott rá. Ihletadó nevekben egyébként nem szűkölködik a kötet, igen terjedelmes a végén felsorolt szakirodalom és bibliográfia. Akire viszont kiemelten is hivatkozik, az mindenekelőtt Kós Károly, akinek sokoldalú zsenialitása és máig ható példázata ez esetben is meghatározó módon befolyásolta irányulásában.

Hosszú a felhasznált fotók, archív és mai felvételek listája is. Mindez azt is tükrözi, hogy a szerző riportíró munkáját közösségi együttműködés is táplálta, a kötet kiadója az Élő Székelyföld Munkacsoport és Egyesület, megjelenését többen támogatták. A P. Buzogány Árpád szerkesztette kiadványban szereplő írások egy része rövidített változatban megjelent a Hargita Népe és a Háromszék című napilapokban. A könyv elkészültének, kiadásának fő érdeme azért mégiscsak a Simó Mártoné. Zárjuk az ismertetőt az ő motivációjával és reményeivel: „Először egy udvarhelyszéki munkát képzeltem el, majd másik három könyvet is, amely Marosszéket, Gyergyót és Csíkot, illetve Háromszéket »dolgozza fel«. Ezek a vállalkozásaim segíthetnek abban, hogy ne kelljen megbánnia később a székelynek azt, hogy ízléstelen formákkal, idegen anyagokkal rondította el a tájat. Talán hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ki-ki büszke lehessen arra, hogy hozzájárult maga is az udvarhelyszéki falu és utcakép gazdagításához, hiszen csiszolta, szépítette oly módon, hogy érezze jól magát benne, s hogy az idelátogató idegent is mindig átjárja a szépség által megérintett vágy, az érzés, hogy milyen csodálatos dolog lehet megannyi érték birtokosaként élni ebben az Isten által megáldott tájban.”

A kötet arra is ösztönző lehet, hogy a riportokat olvasva magunk is útra keljünk felfedezni a benne visszatükrözött érdekességeket.