Bálint Gábor és Szentkatolna

Szentkatolna Erdélyben, Kovászna megyében található, közel 1500 lelket számláló, többségben római katolikusok lakta községközpont a Felsőháromszéki-medencében. A falu első írásos említése az 1332. évi pápai tizedjegyzékben Sancta Catherina néven történt.

Szentkatolna Erdélyben, Kovászna megyében található, közel 1500 lelket számláló, többségben római katolikusok lakta községközpont a Felsőháromszéki-medencében. A falu első írásos említése az 1332. évi pápai tizedjegyzékben Sancta Catherina néven történt. A későbbi forrásokban Zent Katholna (1533-ban), Szent-Katolna (1561-ben), valamint Zentkatolna (1614-ben) néven említik a települést. Az egyházközség védőszentje Alexandriai Szent Katalin vértanú, emléknapja, illetve a templombúcsú napja november 25-e. A mai Szent Katalin-templom 1815-1823 között épült, a régit az 1802-es nagy földrengés döntötte romba. Szentkatolnához tartozik a Kézdivásárhely–Kovászna műút mentén elterülő Imecsfalva, valamint a Szentkatolnát Csernátonnal összekötő műút mentén elhelyezkedő Hatolyka, Martonfalva, Márkosfalva és Mátisfalva. Ez utóbbit mint önálló települést 1889-ben csatolták Márkosfalvához. A faluközösség számbeli gyarapodásáról tanúskodnak a korabeli összeírások (lustrák): 1567-ben 13, 1602-ben 35, 1614-ben 78 és 1703-ban 90 családot (kaput) jegyeztek fel. Az 1567-es és az 1602-es összeírás egyetlen jobbágycsaládról sem tett említést Mária Terézia uralkodása idején, a szabad székelyekre is kiterjesztették a kötelező határőrszolgálatot. Az 1802-es katonai összeírás alkalmával már a 34 katonarészhez tartozó család mellett 60 jobbágycsaládot jegyeztek fel Szentkatolnán. A falu ifjai közül többen a kézdivásárhelyi altisztképző iskola növendékei voltak, akik aztán 1848-49-ben részt vettek a szabadságharcban. A szabadságharc bukását követően Szentkatolna lakosságát sem kerülte el a megtorlás, az 1867-es kiegyezés nyomán viszont fellendült a falu gazdasága és művelődési élete. A XX. sz. elején a gyarapodó egyéni székely kisgazdák megsegítését szolgálták az alakuló gazdakörök. Bardocz Mihály tanító szervező munkájának köszönhetően 1879-ben jött létre Elekes Tivadar birtokos elnökletével a Kisgazdakör. Szentkatolna gazdasági életének sajátos színfoltja volt a Sinkovits-uradalom. Házasság útján került a faluba Nógrád megyéből dr. Sinkovits Ignác. Jogász fia, dr. Sinkovits Ottó híres mintagazdaságot hozott létre, az elsőt az egykori Háromszéken. Sinkovits támogatta az egyházat, az iskolát, a gazdakört, s a falu sok családját nemcsak munkahelyhez, de lakáshoz vagy munkaeszközökhöz is juttatta. Ennek a virágzó gazdaságnak és tulajdonosának, a Sinkovits családnak a sorsa a kommunista hatalomátvétellel megpecsételődött: 1946-ban a kisajátított mintagazdaságból állami gazdaságot hoztak létre, a családot pedig kényszerlakhelyre telepítették. Adatokkal igazolható iskolai oktatás 1500 óta létezik Szentkatolnán, ebből az időből őrzik ugyanis a források Kis András iskolamester diák nevét, de plébániai iskola már a XIV. században létezhetett a faluban, lévén hogy hajdan a plébános végezte az oktatói munkát, s a pápai tizedjegyzék 1332-ben István papról tett említést. Az 1918-as hatalomváltást követően az állam egyre jobban beavatkozott a felekezeti magyar iskolák életébe, aztán 1928-ban létrehozták az állami iskolát, ahol az oktatás nyelve román volt, a felekezeti iskola viszont tovább működött az 1948-as államosításig. 1910-ben 985 lakosából 978 magyar, kettő román volt. A trianoni békeszerződésig Háromszék vármegye Kézdi járásához tartozott. 1992-ben 1435 lakosából 1408 magyar, 27 román volt.

Szentkatolna kiváló egyéniségeket adott a magyar kultúrának, a hazának. Említésre méltó Demien Antal (1744-1833) pesti egyetemi tanár, aki a szülőfaluja templomának újjáépítéséhez is tekintélyes összeggel járult hozzá, Bálint Gábor (1844-1913) orientalista nyelvtudós és tesvéröccse, Bálint Benedek (1860-1920) fametsző és grafikusművész, a székely népi díszítőművészet gyűjtője és feldolgozója.

A falu szülötte Bálint Gábor (1844. március 13–Temesvár, 1913. május 26.) magyar nyelvész, az eszperantó nyelv első magyarországi terjesztőinek egyike. Nyelvzseni volt, aki nemcsak a születés véletlenszerűsége révén kötődött Szentkatolnához, de felnőttként is tartotta a kapcsolatot a faluval. Iskolai tanulmányait a szülőfaluban kezdte Kézdivásárhelyen, Csíksomlyón, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Nagyváradon folytatta, s utóbbi helyen tett érettségi vizsgát. Ezalatt megismerkedett a latin, német, olasz, francia, görög, héber, török, perzsa, arab, újgörög nyelvvel. Egyetemi tanulmányait Bécsben a Keleti (vagy Konzuli) Akadémián szerette volna végezni, de ez a terve anyagiak hiányában meghiúsult. Nevelői állást vállalt vidéken, s a következő év (1867) őszén a bécsi egyetem jogi karára iratkozott be, de a jogi tudományoknál jobban érdekelték a keleti nyelvek: arabot tanult a bölcsészkaron, perzsát a Keleti Akadémián, és eljárt törököt gyakorolni a bécsi török követségre. A második félévtől viszont Pesten folytatta jogi tanulmányait – közben tanulta az angolt, spanyolt, mongolt és oroszt –, és itt is tett bírói vizsgát 1871-ben. Még ez év nyarán négyéves oroszországi és ázsiai tanulmányútra indult az MTA támogatásával, Fogarasi János biztatására. Dunai és fekete-tengeri hajóutat követően Moszkván keresztül Kazánba ment, ahol négy hónapot töltött, a tatár nyelvet tanulmányozta, nyelvtant készített és értékes nyelvi és népköltészeti gyűjtőmunkát végzett. Innen Asztrahánba utazott 1871 őszén a nyugati mongolok, a kalmükök nyelvét tanulmányozni. Itt is jelentős népköltészeti anyaggyűjtést folytatott, és nyelvtant írt meg, szótárt szerkesztett. 1872 májusában Szentpétervárra érkezett, akadémiai és egyetemi körökben további tanulmányokat folytatott, és előkészítette a mongóliai útját, amelyre következő év februárjában el is indult. Két hónapig tartó utazás után megérkezett Ugrába (Ulánbátorba), Mongólia fővárosába, ahol több hónapos tartózkodás alatt elmélyítette mongol nyelvtudását, és folytatta a mandzsu nyelv tanulását. Év végére visszatért Szentpétervárra, felújította finn nyelvi ismereteit, majd 1874 februárjában hazaindult. 1875-ben a budapesti egyetem bölcsésztudományi karának magántanára lett, mandzsu, mongol és tatár nyelvekből szerezte a diplomát, és e nyelvekből előadásokat is tartott. Tanulmányútja eredményeként sorra megjelentek a Kazáni tatár nyelvtanulmányok (1875-77), A mandzsuk szertartásos könyvéről (1876), Az éjszaki burját-mongol nyelv rövid ismertetése (1877), Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén (1877), című munkái, valamint a Török nyelvtan (1875), amely még útja előtt készült. 1877-78-ban Bálint nyelvszakértőként részt vett gróf Széchenyi Béla belső-ázsiai expedíciójában (Bombay, Bangalor, Calcutta, Sanghaj). Tanulmányútja nyomán újabb érveket és tételeket sorakoztatott fel a hazai finnugor elmélet megcáfolására, a finnugristák viszont mindent elkövettek, hogy Bálintot kiszorítsák a tudományos és egyetemi életből. A csalódott és elkeseredett Bálint 1879-ben elhagyta hazáját, önként vállalt száműzetésbe vonult, és csak jó tízévi kelet- és nyugat-európai, valamint ázsiai bolyongás után tért haza. Élt Damaszkuszban, Bagdadban (pénzügyi tisztviselőként dolgozott), Libanonban, Athénben (az arab nyelv előadója volt az egyetemen), Spanyolországban, és mindenhová követte őt felesége, Spilman Róza. Szülőfalujában fejezte be Tamul (dravida) tanulmányok című munkáját. 1893-ban a közvélemény nyomására a kolozsvári egyetemen minisztériumi rendelettel a mellőzött tudós részére létrehozták az ural-altáji tanszéket, ahol 1912-ben történt nyugalomba vonulásáig tanított kezdetben rendkívüli, később rendes tanári minőségben, 1896-ban pedig tiszteletbeli doktori címmel is kitüntették. Az egyetemen a török, tatár, japán, később a kabard és a mandzsu nyelveket adta elő, emellett lelkes támogatója volt az eszperantó mozgalomnak. A kolozsvári egyetem képviseletében részt vett a római és hamburgi nemzetközi orientalista kongresszusokon 1898-ban, illetve 1902-ben, minkettőn előadást is tartott. Szereplésével sikert aratott, és egyetemének hírnevét növelte. 1895-ben Bálint részt vett Zichy Jenő gróf kaukázusi, a magyarok ottani állítólagos nyomainak feltárását célzó expedíciójában. A jó három hónapos út eredményeinek a feldolgozására több évet áldozott a tudós. Kabard nyelvtan című munkáját (1900) és a Lexicon cabardico-hungarico-latinumot (1904) Kolozsvárt jelentette meg. Ezek voltak a tudományos pálya utolsó jelentős teljesítményei. 1912-ben Bálint nyugdíjba vonult, Kolozsvárról Pestre költözött, de Temesváron érte a halál 1913. május 26-án. A kézdivásárhelyi református temetőben pihen. Munkássága legmaradandóbb értékeinek Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor a Török nyelvtant, a Kazáni-tatár nyelv-tanulmányokat, a Tamul (dravida ) tanulmányokat, valamint a Kabard nyelvtant és szótárat tekinti.

A rendszerváltást követően a szentkatolnai iskola felvette Bálint Gábor nevét, majd az erdélyi értelmiségiek 1994-ben, születésének 150. évfordulóján Szentkatolnán és Kolozsvárott tudományos ülést tartottak. Szülőfalujában, Szentkatolnán máig nagy kultusz övezi a tudóst. A faluban létrehoztak egy egyesületet, mely folyamatosan életben tartja Bálint emlékét. Az iskola tanára, dr. Borcsa János szintén szívén viseli egykori földije emlékét, kis kiadója eddig két könyvet adott ki róla, és most készíti elő harmadik kötetét. Közben a baptista egyház lelkésze, Zágoni Jenő összegyűjtötte és 2005-ben kiadta Bálint Gábor leveleit és a vele kapcsolatos dokumentumokat. 2006 decemberében Bálint Gábor tiszteletére rendeztek nemzetközi konferenciát Budapesten. 2009-ben jelent meg Birtalan Ágnes szerkesztésében Bálint Gábor mongol nyelvtanának kézirata facsimile kiadásban. 2009. június 13-án Szentkatolna központjában felavatták egész alakos szobrát. 2010. május 24-én a pécsi Eszperantó Parkban emléktáblát állítottak tiszteletére. (Forrás: Borcsa János: Szentkatolnai Bálint Gábor. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1994)