Beletörött a kulcsocska a postaládikánkba. Új záracska, egyébként fölöslegesen, mert be van kamerázva minden, mit is emelhetne ki valaki egy ilyen izéből. De maradiként ragaszkodom a ládánkhoz és a zárjához.
És hát kell új kiskulcs is, ez világos.
A házbizalmi ritkán áll a lakók rendelkezésére, falun remetéskedik.
Ügyes feleségem megtalálja azt az illetőt, aki pár éve új bejárati ajtót is szerzett a
lakásunkhoz, igaz, nem semmiért.
Nemsokára új zár kerül postaládikánkra, kulcsocskával, hát persze.
Agyérgörcs múlóban, vagy már el is, állapítja meg a főorvos úr.
Kiengednek, kvázi gyógyultan.
Találok cédulát postaládikánkban.
Ez áll rajta: Balekológiai kis traktátum.
Gyógyulásom része. Mondják: mivel heuréka, ismét tudok netezni, talán csak-csak beugrik ez és amaz.
Hát nehezen jön össze, miszter.
*
Az első ködoszlató hajnalon mégis… Épp amikor a vonatban hozzám lép egy meglehetősen tépett alak, és azt kérdi, meginnék-e vele egy pohár bort. Csaknem üres a járat, minden kapuban megáll, teszi hozzá. Maradt némi erdélyi bora, kissé savas, annál élesebb.
Nem szeret üvegből inni, kerítenünk kellene két poharat. A szakadt fazontól meglepő az intráda. Erdélyiek már mindenféle trükkel koldultak tőlem, pl. az aluljáróban tepertős pogácsát kínált egy fiatalember; legénytoll sem pelyhedzik állán, nyomulva kiabálja: ő sütötte, eredeti székely recept szerint, kóstoljam sza’ meg.
Oszt’ juttassak valamit szegény árvái részére.
A büfékocsi emberét szintén kínáljuk, ád nejlonpohárt.
Előkerül a „vékony nyakú” a kopott sporttáskából, a tartalom fel is fürösztődik hármasban.
Töröm a diót, nem jut eszembe a fazon neve.
Dumálós kedvét fokozza indulata. Mert né hogy járt.
Úgy járt, hogy ő újságíró. (Gratula, miért is?) E minőségében vett részt egy tudományos előadáson az erdélyi városkában, ahol két eruditus személy beszélt az életről, a környezetről, az egészségről, ajaj, mindenről.
Előadás után az idősebbik személyt a város díszpolgárává avatják (hiszen nem akárki Ő: a Román Akadémia tagja). Szülővárosában barátja, egykori munkatársa laudálja.
És ez a tudós viszontlaudálja magyar barátját – aki érdemdoklevelet kap a városkától.
Köztiszteletnek örvendő polgárok, és itt „kössem fel a gatyámat”: az idősebb, már kilencven felé ballagó tudós egyesült katolikus, a székely pedig római katolikus. Vékonyhéjú memóriám jege nem törik be ettől az infótól.
Na de hát a szakadt fickónak (most sem ugrik be a neve, tehát SzF) nem ez bántja a csőrét, hanem egyéb, ha meg nem sért vele.
No, isten-isten! A pincér közben elbóbiskol. SzF csak most „melegedik bé”… Ledobja magáról a trencskót.
– Az ünnepség után néhány személyt meghívott a székely tudós a lakására, kellemesen elbeszélgettem az akadémikus bácsival, kismagnóra rögzítettem a beszélgetést, közben poharazgattunk, és most nézzen jól ide, tisztelt uram – emeli a vékony nyakú palackot SzF –, ezt a finom nedűt ittuk, a székely tudós saját terméséből készült… Istenisten, no.”
*
Borokat nem könnyen felejtek, pompás ital. A pincér felriad, rágcsálnivalót kapar elő, azzal már egészen jól csúszik a szász rizling…
És arra is emlékszem, amint mutatja a
karóráját: mennyi lehetett az idő, amikor észbe kapott: a fenébe is, hát már az állomáson kellene várnia a vonatot, hogy elvigye Budapestre…
*
Házigazda nem jön zavarba, semmi gond, nyugtatja: „A fiam felviszen Dédára – ezt gyorsan leírom, hiszen végre előbukkan egy név (bár furcsán hangzik, dadogós) –, ott a nemzetközin jelentkezel a kalauznál, vág jegyet, és meg van csinálva a jövőd, kedves barátom!...”
Megtudom (és most ez is felidéződik): SzF azért utazik Budapestre, hogy átvegye a díját. Megnyerte egy folyóirat pályázatát.
Kis balekológiai traktátum.
Jár érte valami ötezer forint.
Ez nagyon fontos, magyarázza. Persze, persze, a Nobel-díj, bólint a bár embere.
Franc, aki megeszi. Nézegetem a cédulát, köszönöm, főorvos úr.
Az agyérgörcs metaforája.
*
Az éjszakában nagy sebességgel viszi a tudós fia. Dédára. Nem marad idő jegyre, indulóban a vonat. Egy alak, aki az ablakból figyelte az érkező lihegését, előzékenyen nyitja a vagon ajtaját, besegíti SzF-t – majd nyájas társalgásba elegyedik vele. SzF roppantul hálás a nemes gesztusért, hát azonnal s lelkesen elmeséli, kicsoda is ő, honnan érkezik, s milyen nehezen sikerült elérnie mégis a nagyvonatot… – Hol lehet a kalauz úr?... Nem szeretnék potyázni, kérem…
Jótevője megnyugtatja, nincs ok a kapkodásra, a kalauz alszik. Nyugi lesz Kolozsvárig. Ott majd SzF nyugodtan leszállhat, megváltja a jegyét, s irány Budapest!
Örömében elővarázsolja az egyik palackot a sporttáskából. Hálálkodva kínálja Jótevőjét – és mindent, de mindent elregél a kisvárosról, a két tudós barátról, s talán, bár ebben már nem vagyok biztos, az üldözött görögkatolikus püspökről is, aki szintén ott él, de nem járhat ki, ezért az alkalomra írt szép levélben üdvözölte hittársát, a jeles akadémikust…
SzF-nek ekkor talán feltűnhetett volna, hogy a Jótevő összevonja szemöldökét. Mert aztán már vontatottabb a beszélgetés. Ráadásul SzF az öt palack egyikével meg is ajándékozza a Jótevőt.
Kolozsvár előtt felfedi kilétét a Jótevő. Igazolja magát, és igazoltatja SzF-t. Magas rangú ellenőr, mindent és mindenkit ellenőriz, az utolsó fékezőig; a potyautasokat s a saját zsebre dolgozó, Násunak (Keresztapának) becézett kalauzokat főleg.
SzF csak tátog. Részeg mosollyal bólint megadóan… Ez igen, ismeri el; velem még így ki nem babráltak, mondja halkan – pedig megéltem és megértem immár egyet és mást...
Fogcsikorgatás nélkül fizeti ki a nem csekély bírságot – a szuperkontrol pedig eltűnik a folyosó végében.
Búcsúképp vigyorogva int köszönetet az ajándék palackkal.
*
Hát így jártam én, kérlek szépen, búsong SzF.
Viszont szerencsésen átjutott Magyarországra. „Most itt vagyok”, dadogja diadallal, „és még mindig van félüvegnyi szász aszú, amit ha megiszunk, pertu lesz az egész krva világ!...”
*
Emlékezetem „kissé kihagy”, nem az érgörcs homálya lehet az oka, hanem inkább az, hogy feltöltik az étkezőkocsit, és következik a vilmoskörte meg a friss sör...
SzF akkor már olyanokat mond, hogy „az ő hazájában” még mindig hemzsegnek a spiclik, még a vasút is besúgó, hiszen lám, már a sínek is „feldobják a talpfát”.
Nem tudom azt sem, hol váltak el útjaink. Talán a Móricz Zsigmond körtér körül keresi azt a nőszemélyt, akihez az erdélyi „gáska” irányította. Mint az amerikásoknál: ez lehet a „burdos néni”, a szállásadó. De SzF (és ezt megjegyeztem, bár nem sorolnám az erényei közé, ha mégis volnának) meglehetősen rosszmájúan, feltehetően a szójáték kedvéért jelenti ki az (ismeretlen) hölgyről vagy hajadonról (tán a borderline mintájára), hogy „az, kérlek, egy bordéjjány”...
*
Ring a kikötő velem. Naphosszat bolyongok a memóriám ösvényein. Az észlelet derűs perceit élvezve ezt a mesét dr. Ovidiu Bojor és dr. Kalabér László emléke előtt tisztelegve balekoltam...
