Az olvasó írja

• 2023-01-09 15:00:00

• -

Változnak az idők…

… és velük együtt mi is – tartja a régi római mondás, s ez a ’változás’ már-már az egyetlen ’állandó’ dolog. Ki emlékszik arra: hol volt az utolsó trafik a városban, s benne fiolás benzin, meggyfa szipka és okmánybélyeg? 32 évvel ezelőtt – egy nagy kampány során – tucatjával telepítették a postaládákat, most csupán annyi van, ahány postahivatal (kb. 8). Egy időben az újságosstandok igazságos elosztásáért tüntettek a tulajdonosok, mára eltűntek, mint Fuxi a harctérről. Ki volt az utolsó rikkancs, és ki emlékszik még az utcai cipőpucolókra? 

1990 első negyedében hosszú sorok kacskaringóztak a standoknál, manapság egyre-másra szűnnek meg a hírlapok. „Utolsó vezércikk”-kel búcsúzott az Előretolt Helyőrség című irodalmi-kulturális lap 5. évfolyamának 13. (összesítve: 56.) száma. 

December utolsó napjaiban jelent meg egy másik szomorú hír: „huszonhárom év után jövő hónaptól nincs többé nyomtatott Krónika” és Erdélyi Napló, Székelyhon, Székely Hírmondó, Nőileg és Heti Hirdető. (foter.ro; dec. 30.) A cikk 

szerzőjének szomorúságát meg tudom érteni: „tudtuk, hogy el fog ez jönni, de az ilyesmi mindig olyan hirtelennek tűnik, de hát akit lélegeztetőgép tart életben, gyakran kimúlik”… Igen, ez a „hosszú betegségnek halál a vége” közmondás modernebb változata. (A ’boncolás után’ majd a halál oka is kiderül. Az sem kizárt, hogy a valós okokat csak harminc év múlva teszik közzé; hallottunk már ilyent.)

Az interneten olvasható „érzelmes búcsúztató” után serény temetőbogarak és álneves dögkeselyűk véleményei sorjáznak, mindenki a maga módján beszél: ki kárörvedően, ki szomorúan. Nekem – két, terjedelmes korszakot felmérő sajtóbibliográfia szerzőjének – nem kell zsebkendőt keresgélnem. Én idejekorán, már a Krónika ’bevezető’ számában próbáltam felkészíteni az olvasót: eljön majd a megszűnés napja is. „Jaj, vajon mi lesz? Semmi. – A hatvanas évek végén Oriana Fallaci azért aggódott, hogy mi lesz, »ha meghal a Nap«, most felbecsülni sem lehet azok számát, akik – a Krónika megjelenésének ürügyén – egyik vagy másik hazai lap közeli halálát jósolják. A Nap, köszöni, jól van, azóta számtalan fogyatkozást kibírt, s esze ágában sincs meghalni. A lapokkal persze egészen más. Azok jönnek-mennek, születnek és meghalnak.” (K. P.: Ha meghal a lap. Krónika; 1999. okt.) 

A cikket – Mörfi módra (azaz józan pesszimizmussal és cinikussággal) – így fejeztem be: „a szakmai irigység és a kenyérféltés kortól, nemtől és rendszertől függetlenül jelen van, volt és lesz a magyar sajtóban. – A baj nem ott kezdődik, ha meghal egy lap, hanem ha mindegyik. Vagy ha nem érdemes új lapot indítani. Mert nincs kinek. Na, ettől őrizzen meg a Teremtő.” 

Rögtön ide kívánkozik Kelemen Hunor megjegyzése, aki a tavalyi népszámlálás eredményeit nézegetve így szólt: „Ezzel megőriztük a magyarok 6 százalék feletti arányát a romániai társadalmon belül.” (rmdsz.ro, dec. 30.) Nota bene: 2022-ben a magyarok száma csak kevéssel haladta meg az egymilliót. Ámde: 1992-ben 1,62 millió magyart számoltak, akkoriban ez 7,1%-nak felelt meg. Arányokban és százalékban nem tűnik nagy romlásnak, de abszolút értékben siralmas: 1,62-ről lejöttünk 1-re. Harminc év alatt hatszázezer volt az apadás, ha ez az iram megmarad, akkor 2052-re négyszázezer marad. „Na, ettől őrizzen meg a Teremtő.” (Vesd össze dr. Székely András budapesti kutató véleményével: Kétszáz év múlva megszületik az utolsó magyar? Vásárhelyi Hírlap, 2007. szept. 6.)

Még három adat: 1956-ban 1,587; 1966-ban 1,619; 1977-ben 1,713 milliót számoltak. Végezzük el a kivonásokat: 1956–1966 között 32 ezer, 1966–1977 között pedig 94 ezer volt a gyarapodás (Ceau elvtárs „decret”-jének pozitív hatása). Ennyit a számokról. 

Még elmondom, hogy Marosvásárhely sz. kir. város első hírlapja 1866 júliusában indult, ez volt a Székely Néplap (másfél év után megszűnt). Jöttek még: Székely Közlöny (1867. ápr. – 1868. szept.); Székely Hírlap (1869. jan. – 1876. jan.); Erdély (1871. jan. – 1875. dec.), címváltozás után Marosvidék néven folytatta. Ebből lett a Székely Lapok (miután a Marosvidék egyesült az 1896-ban létrehozott – másik! – Székely Hírlappal), amely aztán 1910-ig vitte a zászlót. A 20. század lapjait átugorva csupán egyetlen lapot említek meg a közelmúltból: Vásárhelyi Hírlap (2007. szept. 3. – 2018. júl. 17.), jogutóda a Székelyhon (2018. júl. 18. – 2022. dec. 30.). Mostanra csak a Népújság maradt. Meg az a néhány ezer olvasó, akik éltetik a lapot. Tartsanak ki!

Kuszálik Péter

Romhalmaz és zajparádé között

A múlt év régen várt eseménye volt a „régi” – az idén már 54 éves Kornisa (1-10. sz.) útvonalának felújítása. Egyöntetű örömmel fogadtuk a gyalogosjárda újjáépítését is. Aztán ez hamarosan – újra – a gépkocsiparkolás martaléka lett. Paradox módon csupán az úttesten osztoznak az autósok és a gyalogosok, a járda csak az autósok érdekterülete. Jó lenne talán itt is kiírni, hogy csupán az „őslakosok” hajthatnak be, de lehet-e azt tudni, ki lakik ezekben a társasházakban? Enyhítene a helyzeten, ha pl. legalább az 1-3-5. számok közötti részen elkerített gyalogjárdát alakítanának ki, aminek megvan a helye. Mert így, a felújítás dacára, a gyalogosok semmit sem nyertek! Továbbra is veszélyben vannak az idősek és a gyerekek is.

Már vége felé tartott a negyedünk részleges felújítása, amikor egy újabb gond került előtérbe. A már egy ideje düledező épületek a Tüdőklinika hátsó udvarán – tőszomszédságban a Kornisa 4. sz. alatti szakasszal – megrokkantak, emeletes téglazuhatag veszélyezteti a mai napig az elhaladó gyalogosokat, autókat. A deszka raktárépület is romhalmazzá vált, mindkettő a környező garázsokra, a bennük levő autókra is veszélyt jelent. Sajnos ezt a helyzetet a lakóbizottság átirata nyomán sem követte intézkedés a klinikai igazgatóság részéről. A kialakult kép alapján ez a teljes összeomlásnak ítélt roskadozó épület akár egy háborús film élethű háttere is lehetne…

Még jó a memóriánk, még emlékszünk a gyalogjárdáink biztonságára, a szomszédokkal való családias kapcsolatokra, a klinikai téglakerítés épségére. Jó lenne, ha ezek újra nemcsak álomképek, hanem a mai valóság képei lehetnének. 

És azt az emlékünket is szeretnénk visszaépíteni, hogy ép lépcsőfokokon lépkedhetünk lefele, ha a negyedből, a 6. sz. alatti toronyháztól a kis gyalogosszerpentinen a November 7. negyed irányába megyünk. Mert a sláger szövegét idézve: „nemcsak a húszéveseké a világ”. 

Rendre eladásra kerülnek a régi lakások. Az új tulajdonosok lakásfelújításokat végeztetnek, amelyek sok esetben a társasház lakóinak nyugalmát nagymértékben zavarják. A falakon áthallatszik a zaj, emiatt pokollá válhat napokra-hetekre a szomszédság élete. Különösen zavaró ez a betegekre, idős emberekre nézne, akik helyzetüknél fogva naphosszat tartózkodnak a saját tulajdonú lakásukban. Van rá példa, hogy az új tulajdonos bekopog szomszédaihoz, és eleve megértésüket kéri az átalakításokkal járó zaj, kellemetlenségek miatt, netán időpont is egyeztethető. Másrészt jó lenne, ha az elképzelt átalakítások (falkidöntések, nyílásszárók áthelyezése) valamifajta szakvélemény (jóváhagyás) alapján történne, a lakótömbök stabilitásának veszélyeztetése nélkül. Mindenkinek tisztában kell lenni azzal, hogy kezdetben (1969) saját pénzünkből – kölcsön igénybevételével – készültek a SAJÁT lakásaink, és ezt tiszteletben kell tartani! 

Az új év új remények forrása… 

 Gy. Berei Ferenc Árpád 

Rakétatalálat érte?

Külföldi ismerősök érkeztek az ünnep időszakában Marosvásárhelyre. Valaha itt laktak a városban ők is. Hosszú idő után jöttek haza, mert nekik most is ez a haza, mondták. Elindultunk a főtér felé, hogy megmutassam, itt is tisztábbak a járdák, az úttest. A szeméttárolókat elkerültem. A Kövesdombról, ahol egykor laktak, leértünk a Dózsa György utcába. Egyszer csak megáll a csapat, egyikük előveszi a nyakában lógó fényképezőgépet. Ne most, mondom, majd a főtéren, meglátod, este milyen csodálatos, ilyen nem volt soha, büszkék is vagyunk! De ő csak kattogtatta a gépet. – Na, nézd meg a felvételt! Amikor belenéztem, elállt a szavam. Mi már megszoktuk a látványt, de egy idegennek rögtön feltűnik. 

– Ha odahaza megmutatom a szomszédoknak, és azt mondom, hogy Ukrajnában jártam, el is hiszik. Mert ilyenek a háborús övezetben megrongált épületek, amelyeket rakétatalálat ért, amilyeneket a tévében is nap mint nap láthatunk. 

Tökéletesen igaza volt, hiszen a főtértől néhány lépésre, a Poklos-patak mellett, a Dózsa György utca és a Tudor Vladimirescu utca kereszteződésénél egy ilyen lerobbant épület található. Néhány hónapja még tűz is pusztított az épületben, s akkor a meglévő ablakok is eltűntek. Az épületet borító zöld háló cafatokban lóg, életveszélyes ott járni. Elhatároztam, hogy ezután csak a túlsó járdán közlekedem, és ezt javaslom másoknak is. Nem tudom, ennek az épületnek ki a gazdája, akit nem lehet arra kötelezni, hogy megszüntesse ezt a szégyenletes állapotot. Vagy addig várnak, amíg egy súlyos baleset történik? A város lakossága nevében kérjük az illetékeseket, ha lehetséges, keressenek megoldást, hogy minél hamarabb rendbe tegyék az épületet. Köszönjük előre is.

Czerán Erzsébet