Az én gyerekem otthon tanul!

Szűkebb-tágabb környezetünkben bizonyára sokan találkoztunk már szülőkkel, akiknek elegük van a romániai tanügyi rendszerből, amely túl sok fölösleges dolgot szeretne megtanítani a gyermekeknek, a zsúfolt tananyag miatt fáradt és túlterhelt gyermekeik látványából, ezért úgy döntenek, kiveszik az iskolából, és ők maguk tanítják majd otthon őket. A szakemberek szerint azonban ennek a gyerekre nézve számos hátránya van, ugyanis a szociális képességei a gyerekközösségben tudnak igazán fejlődni. 

Számos bírálat éri azokat a szülőket, akik az otthoni oktatás mellett döntenek. Módszertani ismeretek hiányában miből gondolják, hogy többet tudnak nyújtani az iskolánál? Hogyan fog tudni a gyerekük felnőttkorában beilleszkedni és megbirkózni egy sor, az iskolában mindennapos kihívással? – ezekhez hasonló kérdéseket szegeznek nekik. Hogy van-e ezeknek valóságalapja, milyen hátrányokkal indul a gyerek, aki szülei döntése miatt nem lesz egy közösség része, arról Kacsó Erika pszichológussal beszélgettünk. 

A szakember szerint sok esetben azok a szülők veszik ki a gyerekeiket az iskolából, akiknek van valami gondjuk az iskolával. – A szülő az, aki soha nem volt megelégedve az iskolával, vagy a pedagógussal, vagy a romániai oktatási rendszerrel, nem pedig a gyerek nem szerette. Lehet, hogy a gyerek nagyon is jól érezte ott magát. Előfordulhat, hogy a gyereknek gondjai voltak, mert az otthoni nevelés során túl tágak voltak a határok, és emiatt nehéz volt beilleszkednie, vagy eleve a szülő olyan alkat, hogy mindig a negatív dolgokat látja, mindennel elégedetlen. Vannak szülők, akikre az jellemző, hogy egyik óvodából a másikba viszik a gyerekeket, soha nem felel meg semmi nekik, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnék, az első gondnál kiveszik a gyereket. Vagy a pedagógussal elégedetlenek, vagy a közösséggel, ütköznek az elvárások, elképzelések. Azokat a gyerekeket, akiket kivesznek az iskolai rendszerből, többnyire külföldi iskolákba kell beírassák, mert a tanügyi törvény nehézkes ilyen szempontból, nagyon szigorúak az arra vonatkozó kritériumok, hogy ki lehet magántanuló, ki részesülhet otthoni tanításban. A módszertan szerint az a gyermek lehet magántanuló, aki valamilyen súlyos betegségben szenved, a szakorvos javasolja, és ez egy meghatározott időre szól, évente fel kell újítani. A döntést a Maros Megyei Nevelési Tanácsadó és Erőforrás Központ keretében működő bizottság hozza meg.

Tavalytól a krónikus betegek nem tartoznak a speciális nevelési igényű gyerekek kategóriájába, tudok esetről, hogy egy rákos gyerek nem lehetett magántanuló. 

Ha valaki magántanuló Romániában, azt jelenti, hogy van neki egy külön nevelési terve, pedagógus jár haza hozzá és foglalkozik vele, és fejlesztő tanár is jár neki. 

Ha a szülő elégedetlen a romániai oktatási rendszerrel, és emiatt dönt úgy, hogy kiveszi a gyereket az iskolából, akkor is valahová kell tartozzon a gyerek, tehát keresnek egy külföldi iskolát, ahová beíratják, kap a szülő egy módszertant, anyagot, hogy mit kell neki megtanítani, és az értékelés milyen formában történik majd. Például esszéket kell bizonyos időszakonként írni. Ellenkező esetben nincs beiskolázva, és nem tud majd leérettségizni. 

– A gyerek fejlődésére nézve milyen hátrányai vannak annak, ha nem jár iskolába?

– Tisztában vagyok az oktatási rendszer hiányosságaival, saját gyerekemmel is tapasztaltam, hogy le vannak terhelve a diákok, alig marad szabadidejük, de ugyanakkor azt is, hogy az iskolában egy fantasztikus közösség volt, őszinte barátságok alakultak ki. Úgy gondolom, ettől kár megfosztani a gyereket. Ugyanakkor ott találkozik azokkal az élethelyzetekkel, amelyek az iskolával kapcsolatosak, és nem a tantárgyakkal vagy a tananyaggal, hanem amikor a gyerek meg kell oldjon bizonyos helyzeteket, amelyek valójában az életre nevelnek. Életvezetési készségek fejlesztése történik az iskolában, meg kell oldjon helyzeteket, például összevész egy osztálytársával, vagy elnézést kell kérjen egy tanártól. Olyan helyzeteket produkálnak az iskolai mindennapok, amit nagyon nehezen tudunk mi otthon, szülőként megteremteni vagy szimulálni. Nagyon sok okos, értelmes, művelt felnőtt van, aki az anyagot át tudja adni otthon is a gyerekének, kiválóan meg tudja tanítani írni, olvasni, számolni, az érdeklődését, kíváncsiságát tudja fejleszteni, ugyanakkor közösségbe is viszi, viszont az iskolában a gyerek találkozik harminc különböző kortársával, ami azt jelenti, hogy harmincféleképpen kell hozzájuk viszonyuljon, tanulja a társas kapcsolatokat, azt, hogy miként kezdeményezze, tartsa fenn és zárja be a kommunikációt, illetve azt, hogy toleránsnak kell lenni. Aki a román iskolarendszert túléli, nagyon reziliens ember lesz, ami azt jelenti, hogy a saját erőforrásait úgy tudja összpontosítani, úgy alkalmazkodik az egyes helyezetekhez, hogy azokból nyertesként kerüljön ki. 

Otthon, családi körben úgymond védett környezetben van a gyerek, ott a rezilienciája, az életvezetési, szociális készségei nem fejlődnek kellőképpen, még akkor sem, ha a szülő erre tudatosan odafigyel, és igyekszik megteremteni ennek a lehetőségeit, rendszeresen barátokhoz, különféle körökre viszi. De nem lehet minden helyzetet szimulálni, sokkal több inger éri azt a gyereket, aki iskolában van, sokkal több a ráhatás. Lehet, hogy az iskolában sok a negatív ráhatás is, de ott vannak a pozitívumok is, például egy tanár, akire felnéz a gyerek, a csapatépítő helyzetek, a kirándulások, hétvégi bulik, amiből merítkeznek a gyerekek, és ezeket nem tudja otthon megteremteni a szülő. Ha a gyerek ráadásul természetéből adódóan visszahúzódó, nagyon leszűkülnek a szociális kapcsolatai. Az osztályban kötelezően kell kapcsolódjon másokhoz, és ha nem is teszi meg, akkor mások kapcsolódnak hozzá, és azt le kell reagálja. Ugyanakkor az óvoda, iskola nyújtotta közösségi lét a gyerekek önnállóságát is fejleszti. Sok szülőnek van gondja a gyerekével, tudja, de nem képes feldolgozni, hogy az ő gyereke problémás, gondolok például itt egy autista gyerekre. Az azzal járó nehézség, hogy az én gyerekem más, az iskolában maximálisan felerősödik. Előfordul, hogy ezért a szülő már az óvodai évek alatt eldönti, hogy keres neki egy magániskolát, nem fogja a román iskolai rendszerbe íratni, mert nem tudnak szembenézni a helyzettel, ami természetesen nem könnyű. De még mindig jobb, ha magántanuló, mint hogy egyáltalán ne részesüljön oktatásban, viszont meg van fosztva a szociális háttértől, amit a közösség nyújt. 

– Vannak szülők, akik nem engedik óvodába a gyerekeiket, csupán azért, mert meg szeretnék kímélni a különféle betegségektől, amelyek az óvodai lét úgymond velejárói. Nehezíti-e majd ez a kimaradás a gyerek későbbi iskolai beilleszkedését? 

– Húsz éve dolgozom gyerekekkel, és az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy sem fizikailag, sem érzelmileg nem immunisak. Hasonló esetben a gyerek szervezete nem lesz majd képes öngyógyító mechanizmusokat beindítani, amit nem kapott el az óvodában, mert nem járt, elkapja majd az iskolában. Érzelmileg is nehezebb lesz, hiszen kimarad az óvodai környezet, ahol megtanulja a konfliktusokat kezelni, különböző helyzeteket megoldani, szociális készségei fejlődnek. Nem hiába találták ki az óvodát, illetve az iskolaérettség fogalmat. Az iskolaérettség nem azt jelenti, hogy a gyerek okos, hanem hogy érzelmileg és szociálisan érett kell legyen ahhoz, hogy az iskolában helytálljon. Bizonyos készségei meg kell legyenek ahhoz, hogy az írást, olvasást, számolást elsajátítsa, de ugyanakkor érzelmileg és szociálisan is fel kell legyen készülve. Ellenkező esetben nem tud eléggé figyelni, nincs feladattudata, feladattartása, ő még játszani szeretne. Egészen addig, amíg iskolába nem kerül, a játék az ő legfontosabb tevékenysége, a játékon keresztül tanul. Hat-hét évesen viszont a tanulás lép a játék helyébe. Ezért meg kell várni, hogy legyen feladattartása, ne kelljen unszolni, ne legyen szükség arra, hogy folyamatosan ott legyen mellette egy felnőtt, hogy az iskolai feladatokat képes legyen megoldani. Elég érett kell legyen ahhoz, hogy szívesen végezze, legyen hozzá türelme, kitartása. Vannak nehéz helyzetek, amikor kudarcok érik az iskolában, képes kell legyen, hogy hiszti nélkül önmagát megnyugtassa, és újrakezdje. Kell tudja kezelni azt a tényt, hogy nem mindig ő az első, mások is vannak körülötte. Az osztályközösségekben sok gyerek éretlen érzelmileg, az idegrendszerük is az, nem képesek ötven percet végigülni. Egy iskolaérett gyerek csillogó szemmel ül a padban, készen arra, hogy az instrukciók alapján önállóan megoldja a feladatokat. Ennek a megalapozásában van óriási szerepe az óvodának. Ezt az érettséget persze a maguk ütemében érik el a gyerekek, de ha látjuk, hogy semmiben nem tud elmerülni, nem köti le semmi, valamibe belekezd, és rövidesen abbahagyja, ajánlott hagyni még egy évet az óvodában. Annyira csodálkozom, hogy miért akarják a szülők minél előbb iskolába adni a gyereküket, hiszen nekik gyűlik meg a bajuk, kínlódva végzi el a házi feladatot, szenved a gyerek, és szenved a szülő is. Egy év múlva ugyanaz a gyerek annyira érett lenne, hogy önállóan mindent el tudna végezni. Az okosság önmagában nem jelent semmit, egy átlagos intelligenciájú gyerek tökéletesen megtanul olvasni, írni, számolni. De ha mindez szociális éretlenséggel társul, az már nagy gond, hiába átlagon felüli az intelligenciája, kínlódás lesz az iskola. 

A gyerek a gyerekekkel kell tudjon kapcsolatot teremteni. A gyerekközösségekben fejlődik egy csomó képesség, ami a szociális érettségét szolgálja. A szülő felnőtt módon viszonyul az egyes helyzetekhez, nem biztos, hogy a gyerek számára ez fejlesztő, mert nem tanul meg önérvényesítő lenni, egy szóra eléri, amit szeretne, nem kell a kudarcokat leküzdje, vagy szembesüljön azzal, hogy amit éppen szeretne, azt nem is olyan könnyű elérni, vagy ki kell harcolja a saját pozícióját, azt, hogy rá figyeljenek.

– Milyen hatással van a gyerekre, ha a szülő, amint nem tetszik neki valami az óvodában, iskolában, azonnal másik intézménybe viszi?

– Van szülő, aki örökké elégedetlen, és például amiatt, hogy az ő gyerekét egyszer félrelökték, vagy nincs elég tisztaság a teremben, vagy nem az ő gyerekének adták a leghosszabb szerepet, elviszi egy másik óvodába. De ugyanezek a problémák ott is előjönnek, mert tulajdonképpen ő nem tud alkalmazkodni, és a saját érdekeit nézi, nem pedig a gyerekét. Ha a gyerek az adott környezetben jól érzi magát, fölösleges elvinni. Mindig fel kell tenni a kérdést: miért teszem, magamért vagy a gyerekemért? Más a helyzet, ha látja, hogy a gyereke szenved ott, és nem alkalomadtán érez így, amikor éppen történt valamiféle kellemetlenség, hanem hosszas folyamat, és például szomatikus tünetek is jelentkeznek: fáj a hasa, ingerlékeny, rosszul alszik, kialakulnak bizonyos tikkek, elkezd dadogni, vagy újra bepisilni, akkor nyilván, a gyerek érdekeit nézve, lehet váltani, de az új helyen szintén nehéz lesz neki, mert ismét kell alkalmazkodjon. 

Amikor egyik helyről a másikra viszik, a gyerek azt szokja meg, hogy semmi sem stabil, nem érzi magát biztonságban. Ahhoz, hogy jól működjünk, három faktorra van szükségünk: kontinuitásra, előre jósolhatóságra és pozitív érzésekre. A gyerek, aki folyamatosan váltogatja az óvodát, azt tapasztalja, hogy semmi sem stabil, nem tudja, meddig marad az adott helyen, mikor viszik el onnan ismét. Egy készenléti, bizonytalansági, szorongásos állapotban lesz része, ami megkeseríti a mindennapjait. Folyamatosan szorongóvá, vagy éppen agresszívvé válik, így próbálva álcázni ezt.