Az elviselhetetlen jólét kritikája

Nyár van. Aki teheti, néhány napra vagy hétre nyaralni megy. A felmérések szerint a romániaiak döntő többsége a tengerparti kikapcsolódást választja. Ennek talán történelmi okai vannak, hiszen a múlt rendszerben a hazai tengerpart volt az egyetlen hely, ahova tömegek mehettek a megszokott környezetben, a megszokott minőségben, a megszokott áron, a megszokott emberek közé. 

Csakhogy közben a történelem kereke nagyot fordult. Ma már nem csupán itthon napozhatunk, hanem számunkra is nyitott a világ bármelyik strandja. A statisztika szerint az idén szinte kétszer annyit költünk vakációkra, mint egy évvel korábban (dollármilliárdokról van szó), ráadásul egyre távolabbra merészkedünk. Ez jó hír, mivel az utazási kedv összefüggésben van az életszínvonallal. 

De vajon a pénzforrásaink egyenes arányban nőttek a szellemi-lelki fejlődésünkkel? Vagy egyáltalán összefüggésben van a kettő? Tapasztalataim szerint nem mindenki érett meg az utazásra, mivel vannak, akik barnulni mennek a tengerpartra, mások leégni, de a legszomorúbb az, hogy nagyon sokan csak „égetni”. 

Ezen a nyáron úgy döntött a család, hogy – a nagy átlaghoz csapódva – a tengerparti üdülést választjuk. Az ár-érték arányt szem előtt tartva, a Fekete-tengernek az idén sem a hazai, hanem a bolgár része mellett döntöttünk. Mivel későre szántuk el magunkat, hogy megyünk, nem sok választási lehetőségünk volt, a telt házas szálláshelyek közül azt kaptuk, ami maradt. Csak utólag néztem utána az internetes honlapokon, hogy hová is készülünk. Olyan romániai felhasználók értékeléseit, véleményét olvastam, akik már jártak ott. A visszajelzések mellbevágók voltak: „az étel pocsék”, „még a kutyának sem ajánlom”, „mindennap ugyanaz az étel”, „ízetlen az étel”, „gyenge minőségű az étel és kicsi a választék”, „elviselhetetlen az étel”… A kritikák elősorban az étkezésre vonatkoztak, de voltak, akik a szobákra, a tisztaságra, a személyzetre, a szálloda tengerparttól való távolságára vagy éppenséggel az internetes kapcsolatra panaszkodtak. 

Te jó ég! – rémültem meg, micsoda rettenetes helyre viszem a családomat? Életünk legszörnyűbb nyaralása lesz?

Mint máskor is, a feleségem nyugtatott meg: hagyd, ne félj, jó lesz az nekünk!

És eljött a nagy nap, amikor hajnalban útra keltünk, délelőtt olyan gyorsan átsuhantunk az utóbbi évtizedekben inkább az árak színvonalában fejlődő román riviérán, hogy még a manelefoszlányok sem jutottak el a fülünkig, délben pedig már le is parkoltunk a kiszemelt szálloda parkolójában, a bolgár tengerpart fellegvárában. Minden a legnagyobb rendben volt, s bár csak estétől járt volna az étkezés, mosolyogva invitáltak meg ebédelni is. 

Ahogy beléptünk az étterembe, azt sem tudtuk, mit kóstoljunk meg hamarabb. A svédasztalos terítéken változatos ennivalókból lehetett választani. Félreálló hassal pihentünk meg hatalmas, tiszta szobánkban. Kényelmes, pihentető és remek hetet tudhattunk magunkénak, a személyzet – bár nagyon keményen dolgoztak – mindig mosolygós és kedves volt, ráadásul a wifi is kifogástalanul működött. 

Hogy az étel nem olyan ízű, mint otthon? Hát, kérem, ahány ház, annyi szokás. Akinek nem tetszenek az idegen ízek, szokások és nem is kíváncsi rá, az inkább ne utazzon külföldre.

Hogy túl kevés az étel és nincsen választék? Aki négyféle levesből, öt-hat főételből, többféle süteményből, rengeteg salátából és gyümölcsből sem tud választani, az maradjon otthon, és egyen egész életében miccset pacallevessel. 

Hogy létezik a világon ennél fényűzőbb hely is? Az nem kétséges, csakhogy akkor sokkal mélyebben bele kell nyúlni a zsebbe, és még itthon is a többszörösét kell kifizetni. De hát a statisztika szerint ez már nem gond, hiszen egyre többet költünk utazásra, nyaralásra. 

A jólétünk már-már elviselhetetlen színvonalát csak a beképzeltségünk szárnyalja túl. Honfitársaim neveletlenségére számtalan példát írhatnék, de inkább nem piszkítom vele ezt az oldalt, a legfájdalmasabb viszont azt látni, amint mértéktelenül megpakolják tányérjaikat ételhegyekkel, majd beleturkálva alig esznek belőle, és az áldott falatokat a kukába küldik. Azt mondják, „úgyis ki van fizetve”, és elfelejtik, hogy nem is olyan régen tejes puliszkára is alig futotta. 

Utazó, nyaralni vágyó társaimnak azt üzenem, hogy ne dőljenek be mindig az elviselhetetlen jólét kritikájának, hanem csak induljanak el bátran, és győződjenek meg a tényekről saját maguk, hiszen lehet, hogy ami másnak ízetlen, az nekik nagyon is ízletes! Minden szemlélet kérdése.

Bulgária, mi úgy szeretünk, ahogy vagy! Köszönjük, hogy ott nyaralhattunk, reméljük, még visszatérhetünk! 

 

Veress Zsombor