Az életadó

• 2025-02-18 16:00:00

• Nagy Székely Ildikó

Hétköznapi történet

Farkas Ildikó kétszeresen tette magáévá a kicsinyek befogadásáról szóló krisztusi tanítást. Története az anyaság egyik legszebb példája, amiből – meggyőződésem szerint – bárki bármilyen élethelyzetben erőt meríthet.

– Négy gyerekem van, kettő a pocakomból, kettő a szívemből született – rajzolt keretet az elmúlt évtizedek ajándékai és kihívásai köré a meleg tekintetű maroskeresztúri nő. – Húszévesen már anyuka lettem, Arnold fiamnak adtam akkor életet, őt követte aztán a nagylányom, Borbála. A kicsi fiam és a kicsi lányom született a szívemből, őket ugyanis hivatásos nevelőszülőként vettem magamhoz a férjem és a két nagyobb gyerekem támogatásával.

– Sanyika 2003-ban, öt hónapos korában került hozzánk Marosvásárhelyről, a gyermekvédelemtől – szőtte tovább magát a történet. – Akkoriban nem volt munkahelyem, és néhány ismerősöm már ezt az utat járta. Az ő példájukból kiindulva úgy gondoltam, hogy ez egy könnyű feladat, hiszen a saját otthonomban nevelhetek egy csöppséget úgy, hogy közben van munkakönyvem, fizetésem. De ha valaki azt mondta volna nekem, hogy a más gyerekét úgy meg fogom szeretni, mintha a sajátom lenne, nem hittem volna el. Sankó figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban (ADHD) szenvedett, sok évbe telt, amíg szakszerű orvosi segítséggel és családi összefogással le tudtuk küzdeni ezt az állapotot. Az egész előszobánk és konyhánk tele volt színes papírokkal, jutalomtáblákkal, és rengeteg legókészlet is sorakozott az otthonunkban, mert Sankónak ez volt a legfőbb motiváció. 2010-ben Krisztával bővült tovább a családunk. Őt egy bántalmazó környezetből emelte ki egy éjszaka az illetékes hatóság. Egyévesen és egy hónaposan nem volt hét kiló, nem tudott ülni, és folyamatosan átsírta az éjszakákat. Minden reggel megfürösztöttem, babaolajjal masszíroztam, és mondókázva tornásztattam. Eleinte nagyon feszes volt a kicsi teste, és csak ütni meg harapni tudott, én pedig próbáltam az ökölbe szorított kezecskéjét kinyitni, és simogatásra szoktatni. A sok átvirrasztott, átringatott éjszaka azonban engem is legyengített, és mire orvosi segítséggel eljutottunk odáig, hogy Kriszta végre tudott aludni, addigra már én nem tudtam. Így 2013-ban bekerültem egy hétre az ideggyógyászatra. A történtekről a gyámügy is értesült, és miután hazakerültem, felbontották a munkaszerződésem, a két kicsit pedig egy marosvásárhelyi gyermekotthonba vitték. Ez mindannyiunk számára egy borzasztóan fájdalmas fordulat volt. Újra mélypontra kerültem, de egy hang azt súgta, hogy „akkor most, Ildi, felállsz, és gőzerővel mindent bele!” Minden második vasárnap látogathattuk meg a gyerekeket, és mi egyetlen lehetőséget sem hagytunk ki, esőben, hóban, nagy hidegben is mentünk. Sankó és Kriszta minden alkalommal azt mondogatta, hogy „édesanya, gyógyulj meg, menjünk haza”. Miután eljöttem tőlük, rendszerint utolért a sírás. Karácsonyra és szilveszterre hazaengedték őket hozzánk, és amikor január 3-án vissza kellett térniük, az akkor ötéves Kriszta nem akarta a pizsamáját levetni, és felvenni az utcai ruhát. Nem tudta szavakkal elmagyarázni, de én megértettem, hogy így próbálja megúszni azt, hogy újra el kelljen hagynia az igazi otthonát. Rettenetesen el voltunk keseredve, de aztán a Jóisten küldött nekünk egy biztatást egy nőtől, aki a gyámügynél dolgozott. Megkérdezett, hogy mindenképpen szeretnénk-e ezt a két gyereket, és amikor határozott igennel válaszoltam, felvilágosított, hogy igényelhetem Sankóék nálunk való elhelyezését munkakönyv és fizetés nélkül. Otthon összeültünk a konyhában a férjemmel és a két nagykorú gyerekemmel, hogy megvitassuk a helyzetet. A családom bármire kész volt a kicsikért, a nagyfiam azt mondta, hogy segít, ahogy csak tud, a férjem azt, hogy pluszmunkát vállal, hiszen az én keresetem kiesett a családi költségvetésből, és lakásrészletünk is volt. Egyértelmű volt, hogy élünk a lehetőséggel, ez azonban azt jelentette, hogy össze kellett állítani egy sok mindent tartalmazó iratcsomót a törvényszékre. Az egész család átesett egy pszichológiai felmérésen – az enyém két és fél órát tartott –, a polgármesteri hivatal illetékese szociális ankétot végzett nálunk, hogy csak néhány részletet említsek. 2014 tavaszán arra kértem az imáimban a Jóistent, hogy ha képesnek lát minket a gyerekek felnevelésére, akkor adja vissza őket nekünk, ha nem, akkor jöjjön a törvényszéktől elutasító válasz. Sanyika akkor már tíz és fél éves volt, és a törvényszéki bírónak megmondta, hogy haza akar menni Maroskeresztúrra. Krisztát, mivel még kicsi volt, nem kérdezték meg, a bírónő azonban megnyugtatott, hogy később ő is visszajöhet hozzánk. A helyzetet nehezítette, hogy egyik gyerekről sem mondtak le a vér szerinti szülők, akiket a gyámügy próbált felkutatni, így az örökbefogadásuk nem volt opció. Amikor Sankót hazavihettük a gyermekotthonból, Krisztának ott kellett maradnia. Mondtuk neki, hogy az ő iratai még nem jöttek meg, és azután valahányszor látogatóba mentünk hozzá, mindig azzal fogadott, hogy megjöttek-e a papírok. Egyszer aztán a keresztúri postás, Marci hozta az annyira várt iratot, és Kriszta hazajöhetett.

Ildikóra a két kisgyerekért vívott harc időszakában egy másik próbatétel is várt: Arni elmondta neki, hogy jelentkezni szeretne az idegenlégióba. 

– Csak én tudom, hogy anyaként mit éreztem akkor legbelül, de annak is tudatában voltam, hogy nincs helye hisztinek vagy ellenállásnak, hiszen a fiam akkor már lassan 24 éves volt. Úgy gondoltam rá, mint egy madárra, ami ki akar repülni a fészkéből, és azt kívántam neki, hogy erősek legyenek a szárnyai. Ugyanakkor persze arról is biztosítottam, hogy ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné, az ajtóm előtte mindig nyitva áll. 2014 októberétől nem tudtam róla semmit, de az interneten igyekeztem minél többet kideríteni arról a távoli világról. A Jóisten aztán csodát tett annak az évnek a karácsonyán, december 26-án ugyanis megszólalt a telefon, és a világ legszebb hangját hallottam a vonal túloldalán, amint azt kérdezi, hogy „édesanyám, mit csináltok?” Tizenöt percet kapott a fiam, hogy beszélhessen a családjával. Roppant erős voltam abban a negyedórában, pár perc után átadtam a telefont a férjemnek, a nagylányomnak, majd a kicsi fiamnak, akkorra ugyanis hazakerültek Sankóék a gyermekotthonból. Krisztára nem jutott idő, ezt nehezményezte is. Kemény tél volt abban az évben, de amikor vége lett a beszélgetésnek, akkora eufóriát éreztem magamban, hogy képes lettem volna végigszaladni a negyeden, és világgá kürtölni a boldogságomat. Ezután Arni gyakrabban hívhatott minket. Az idegenlégiós szolgálat tizedik hónapjában jöhetett először haza, az utóbbi években pedig gyakran meglátogathat. Csodálatosan megállta a helyét az idegenben, iskolába küldték, előléptették, jelenleg főtörzsőrmesteri rangja van. Az elmúlt években folyamatosan tőle kaptam a motivációt, a sofőrvizsgát is az ő biztatására tettem le 2017-ben, ez jelentősen megkönnyítette a mindennapjainkat. A két kisebb gyerekem is nagyon felnéz rá, szeretik és tisztelik. Arni tavaly megnősült, egy marosvásárhelyi lányt vett el, aki most már szintén kint él Franciaországban, és a pocakjában ott van az első unokám.

Borbála útja is más országba vezetett – derült ki a következő percekben.

– A nagylányom elvégezte az asszisztensképzőt, aztán részt vett egy versenyvizsgán, ahol, ha jól tudom, 18-an voltak két helyre. Utólag hallotta, hogy előre el volt döntve, kik kapják a szóban forgó állásokat. Akkor fordult azzal hozzám a lányom, hogy ha elengedtük Arnoldot, őt is el kell engednünk, ő ugyanis itt többet nem próbálkozik munkahelykereséssel, kimegy Németországba. Felvette valakivel a kapcsolatot, és egy öregotthonban vállalt állást. Az első két év brutálisan nehéz volt, de ő is nagyszerűen boldogult, letette a B1 és a B2 nyelvvizsgát, és az egészségügyi végzettségét is elismertette. Most már egy kórházban dolgozik, és vőlegénye van. 

Az embertelen körülmények közül érkezett két apróságból szintén boldog és sikeres fiatal lett: Sankó januárban töltötte a 22. életévét, harmadéves egyetemista a Dimitrie Cantemir Egyetem asszisztens szakán, Kriszta kilencedikes a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceumban. 

Ildikó számára nincs nagyobb boldogság, mint amikor együtt van a négy testvér, és láthatja, érezheti azt a védelmező szeretetet, ami burokként veszi őket körül.

– Hosszú utat jártak be valamennyien, és én kimondhatatlanul büszke vagyok rájuk – mondja beszélgetésünk végén Ildikó felnőtt és felnövőben levő gyerekeiről, akiknek, így vagy úgy, de ő adott életet.