Nem véletlenül volt hangos az országos sajtó a Pantelimon kórházbeli esettől, hiszen ehhez hasonló nem volt, vagy legalábbis nem került napvilágra Romániában. A bukaresti Sf. Pantelimon Sürgősségi Klinikai Kórház két aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvosát őrizetbe vették minősített emberölés gyanújával. Az egészségügyi alkalmazottak úgy ítélték meg, hogy már nem célszerű néhány intenzív terápiás ellátásra szoruló beteg életben tartása, ezért lecsökkentették a noradrenalin-adagjukat, aminek következtében a vérnyomás hirtelen lecsökkent, majd pedig leállt a szív és a légzés. Az ügy következtében lemondott a bukaresti kórház menedzsere és orvosigazgatója. Sokan a közösségi média „bírósága” előtt elítélték az orvosokat, és nem is gondoltak bele, hogy talán ez volt a jó döntés. Nem felmentést kell keresni számukra, nem a bizonyítványukat kell magyarázni, de joggal merül fel a kérdés, hogy vajon ezzel a cselekedetükkel nem mentettek meg más életeket? Nem érték el azt – bármilyen durván és embertelenül hangzik –, hogy felszabaduljanak azok az intenzív terápiás ágyak olyan személyek számára, akiknek van még esélyük a túlélésre? A Pantelimon-ügy ugyanis az egészségügyi rendszer számos hiányosságára rávilágít.
Elsősorban nem lehet elmenni amellett, hogy az ügy csak olyan tekintetben egyedülálló, hogy ez került nyilvánosságra. Orvosokkal, egészségügyi alkalmazottakkal beszélgetve lehet arról hallani, hogy nem egy olyan eset van, amikor azt írják a lapra, hogy megpróbálták újraéleszteni a pácienst, holott a valóságban hozzá sem nyúltak, mert az illetőnek nem voltak túlélési esélyei. Romániában nincs DNR-protokoll, azaz nincs szabályozva, hogy milyen esetben dönthet úgy az orvos, hogy nem éleszti újra a beteget. Pedig szükség lenne rá, hiszen ezzel életeket lehet menteni, abba az ágyba kerülhet egy másik személy, akinek még van esélye. Igen, teljesen más a helyzet, amikor egy hozzánk közel álló beteg fekszik az ágyon, de legyünk őszinték: akkor is más lenne a helyzet, ha a számunkra kedves személy nem jutna ágyhoz, mert valaki olyan fekszik rajta, aki menthetetlen. A szabályozás hiánya egyes vezetők hatalmát is megnöveli. Ugyanis van, aki azért hordja le a sárga földig pályakezdő kollégáját, mert újraélesztett valakit, más pedig azért, mert esetleg nem. A szabályozás hiánya vakfoltot hoz létre, amit mind a tisztánlátásért, mind pedig a konfliktusok elkerüléséért fel kellene számolni. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen szabályozás valamelyest segítene azon is, hogy az intenzív terápiás osztályokon kevés az ágy.
Az egyes kórházi osztályokon tapasztalható ágyhiány hallatán talán sokan meg sem lepődnek, ahogy annak hallatán sem, hogy olykor sürgősségi esetben is sokat kell várni. De lehetne beszélni a szakemberhiányról is. A nagyvárosokban, egyetemi központokban ugyan nincs orvoshiány, ez inkább a kisvárosokban, falvakban érhető tetten, de az ország nagyobb kórházaiban is előfordul, hogy nincs elegendő személyzet. Hiányoznak vagy leterheltek az asszisztensek és ápolók. Ezeken a tényeken túl látni kell azt is, hogy az egészségügyi szabályozás számos helyen hiányos, illetve kialakult egy bizonyos urambátyám rendszer az egyes klinikákon.
Megvannak a főnökök, akik ragaszkodnak a hatalmukhoz és a státuszukhoz, ebből semmit nem akarnak engedni. Velük szemben ott vannak a pályakezdő orvosok, akiknek nem veszik figyelembe a meglátásait, a problémáit, sőt a végén ők kell hibásnak érezzék magukat, hogy egyáltalán volt egy gondolatuk. Talán a legnehezebb helyzetben a rezidensek vannak, akiket sok esetben sajnálatos módon nem kollégaként, hanem lábtörlőként használ egy-egy osztályvezető. A jelenségért pedig nem kell Bukarestig menni, van szép számban a közvetlen közelünkben is. Mert mit tehet az a rezidens, aki például magánéleti okokból egyik városból a másikba szeretne költözni, de az osztályvezető nem engedi, sőt lehordja a sárga földig, majd a fejéhez vágja, hogy ő aztán soha nem fogja elengedni, végezze csak el az adott városban a rezidenciátust. Mindezt a klinikavezető azzal támasztja alá, hogy ő is egy helyen végezte, más is tegyen így! Vitának helye nincs! Csak abba nem gondol bele – vagy belegondol, de nem érdekli – az adott vezető, hogy talán egykor ő is szerette volna kérni az áthelyezését, esetleg ő is a családjához közel szeretett volna lenni, neki is jobb lett volna egy más városban. Persze nem lehet és nem is szabad általánosítani, viszont az látszik az egészségügyi rendszerben is, hogy ahol kialakult ez az urambátyám rendszer, ott a hatalmasok tíz körömmel kapaszkodnak a székbe, és vagy erőfitogtatásból, vagy bosszúból mennek a saját akaratuk után.
De mit tehet egy rezidens, ha nem akarják jóváhagyni az áthelyezését? Lényegében semmit, ha az adott vezető nem írja alá, akkor gyakorlatilag vége a történetnek. Kiállni a nyilvánosság elé sokan nem mernek, mert attól tartanak, hogy a szakvizsgán találkoznak a bosszúval. Ezt pedig érthető módon nem akarják kockáztatni. Nem egy és nem két ilyen eset van, ahogyan arra is több példa van, amikor egy vezető „ígéretet tesz” arra, hogy valakinek nem lesz szakvizsgája. Láss csodát, nem is lesz, kezdheti elölről a rezidenciátust, ezzel éveket veszítve. Mert legyünk őszinték, ha egy fontos vizsgán nincs is ott személyesen a pályáját szakorvosként éppen elkezdeni vágyó fiatal rosszakarója, attól még képes felhívni a vizsgabizottság egyes tagjait, hogy ne merészeljék átengedni. Sok ilyen és ehhez hasonló eset van, amely fölött túl sokan hunynak szemet.
A megfélemlítés, félelemben tartás, az elnyomás és a rosszindulat viszont nem szabad megoldássá váljon! Tenni kellene azért, hogy a hatalmi pozícióban lévő emberek ne tudjanak visszaélni a hatáskörükkel, nem szabad ezeknek a személyeknek lehetőséget adni, hogy bizonyos szinten megnyomorítsák egy másik ember életét. A helyzet megoldásában nagy szerepe kellene legyen a politikumnak, amely meg kellene próbáljon rendet csinálni az egészségügy dzsungelében is. Szükség van szabályozásokra, hogy a racionalitás talaján mozogva meg lehessen találni azokat a megoldásokat, amelyek mindkét fél számára elfogadhatók. Mert egyes vezetői döntések családok sorsát pecsételik meg, szenvedést okozva. Mindezt úgy, hogy az adott vezető tisztában van a döntése hatásaival, ennek ellenére – nem egy esetben – kaján, rosszalló mosollyal az arcán hozza meg. Munka tehát van egészségpolitikai szempontból is, itt az idő ezen a téren is felvenni a kesztyűt. Talán jó kiindulási pont lenne megkérdezni a vezetők mellett a dolgozókat is.
