Az autószerelő áriája

1913-ban alapították Magyarország első taxivállalatát, amely Európában a hetediknek számított. A Főtaxi Zrt. áru-, személy- és postai szállítással foglalkozott. Az alapítónak, Haltenberger Samunak jó üzleti érzékét példázza, hogy rendkívüli eseményekre is igénybe lehetett venni az autóparkot: városnézésre, esküvői menetek lebonyolítására vagy akár autókölcsönzésre. Az alapítás évében már 200 benzines autó állt Budapest szolgálatára. A szolgáltatás világszinten is az élvonalba tartozott, ugyanis a legelsők között működtették az úgynevezett Drost-rendszert, ami a mai diszpécserszolgálat őse. 1925-től a cég az összes taxiját szürkére festette, innen ered a „Szürketaxi” elnevezés (így egybeírva). Az egyre bővülő gépparkhoz javítóműhelyekre is szükség volt.

A Szürke Taxi vállalat egyik műhelyében mindig zengett a dal. Az egyik fiatal inaslegény folyton dalolt. Addig-addig énekelt, míg az egyik kollégája megjegyezte, hogy elmehetne operaénekesnek. Valószínű, hogy az első megjegyzést csak bóknak vette a fiatalember, de a kolléga nem tágított, komolyra fordította a szót. Így történt, hogy Schulder József autószerelő elhatározta, fizetése egy részét énekórákra költi.

A Schulder név talán nem ismerős, de ha a Simándi József nevet halljuk, azonnal felcsendül az emlékezetünkben a Hazám, hazám kezdetű népszerű ária Erkel Ferenc Bánk Bán című operájából.

Ki hitte volna, hogy Simándi József, a magyar opera nagy titánja, autószerelőként kezdte a pályáját? Simándi mindössze három évvel volt fiatalabb a Főtaxinál. 1916-ban született Kistarcsán egy szerény anyagiak között élő családban. Iskolái elvégzése után azonnal munkát vállalt a műhelyben.

1938-tól rendszeres énekképzésre járt Posszert Emília énektanárhoz. Az autószerelő műhelyben egyre ígéretesebben zengett a dal. A kollégák már kezdték komolyan gondolni, hogy József kollégájuk előbb-utóbb lelép a műhelyből, és fellép a színpadra. Nem is kellett sokáig várniuk, mert 1939-ben a dalos kolléga elbúcsúzott. Bizonyára szürkébb lett a Szürke Taxi műhelyének a hangulata – talán még jobban illett hozzá a név…

Simándi a műhelyből a Városi Színház segédszínészi állását kapta, ahol kórustagként énekelt (ma Erkel nevét viseli ez az intézmény). A fiatalember szorgalommal és hűséggel állt az énektanuláshoz. Gyors fejlődését jelzi, hogy egy év múlva, 1940-ben már a Magyar Királyi Operaház kórusában a második tenor szólamban énekelt.

Ma azt is érdemes megjegyeznünk, hogy a fiatal énekes számára az ének jelentette az életet. Ne úgy értsük ezt, ahogy mostanság szokás, hogy „nem tudnék élni zene nélkül!” Nem, szó szerint kell vennünk ezt a kijelentést. Javában dúlt a második világháború, katonára szükség volt, gépészekre szintén. Ha Simándi nem születik jó zenei adottságokkal, ha nem énekel a műhelyben, ha nem figyel fel rá a kollégája, akkor minden bizonnyal a fronton találta volna magát, és a front kevés jóval kecsegtetett…

Tisztelettudó, alázatos emberként minden tanácsot meghallgatott. Mindig hálásan emlékezett vissza Roubál Vilmos karmesterre, aki mellett öt évet énekelt.

Szólistaként először Szegeden mutatkozott be 1946-ban. Precízen betanult szerepének köszönhette, hogy attól kezdve egyre több szólószerepet kapott. Sok más ember önteltté vált volna néhány siker után, és magának kívánt volna minden szerepet.

Simándi József nagy tisztelettel vigyázott a hangjára, Istentől kapott adományként óvta hangszálait, sosem vállalta túl magát. Az is megtörtént, hogy inkább lemondott egy-egy híres főszerepet, mert azzal csak ártott volna magának. 1951-ben például néhány előadás után visszamondta Verdi Rigoletto című operájának főszerepét, pedig abban a műben egy világhírű slágert énekelhetett volna, Az asszony ingatag kezdetűt. Hogy miért mondott le erről a bravúros szerepről, azt egyetlen mondattal megmagyarázta: „az embernek meg vannak számlálva a magas c-i, nem szabad eltékozolni!” – emlékezik vissza Barlay Zsuzsa erre a megjegyzésre.

Művészként és magánemberként is szigorú volt önmagával és a zenével is. Ez a szigorúság rendkívüli igényességben mutatkozott meg, amit másoktól is megkövetelt. Teljesen tisztában volt vele, mekkora művészi értékkel rendelkezik. Szerepeit hihetetlen pontossággal tanulta. Fia, Péter gyerekkori emlékeiből idézett, melyekből kiderül ez a szakmai komolyság. „Édesapám nagyon komolyan készült valamennyi szerepére. A fellépési napok délelőttje pihenéssel, kertészkedéssel telt, a kiadós, háromfogásos ebéd után szöveget memorizált, majd csak a beskálázás után ment be a színházba. Nagyon fontos volt számára a pihenés, a csend és a jó étel. Azt tartotta: a rántott húsban van az erő! Az általa »bolondnehéz« szerepeket a fellépés előtti napon otthon kétszer előadta. Ilyen volt például Verdi Aidájából a Radames románc. A felkészülési idő alatt csendben kellett lenni. Emlékszem, milyen eréllyel vetett véget a házunk előtti focizásnak, és küldött a szobámba tanulni.”

Fiától azt is megtudjuk, hogy „Bánk jelmezét száznegyvenhatszor öltötte magára”. Úgy tűnik, a Hazám, hazám kezdetű ária nem csak egy népszerű melódia, hanem Simándi József Magyarországhoz való viszonyának a kifejezője is. Tehetsége volt hozzá, hogy külföldi színpadokon világhírnévre és gazdagságra tegyen szert. Meg is tehette volna, hiszen 1956 és 1960 között a müncheni Staatsoper színpadán is énekelt. Hazaszeretete, honvágya azonban nem engedte el. Inkább visszatért, és Magyarországot szolgálta tehetségével.

Tudását nem valami titkos kincsként őrizte. 1978-1986 között a Zeneakadémián tanított. De tanított ő a színpadon is – nemcsak éneket, hanem emberséget is. Csavlek Etelka operaénekesnő elragadtatással emlékezett vissza a nagy művésszel való első művészi találkozásra. „1985-ben Mihály Andrástól kaptam egy felkérést a televízióban futó sorozatába (A TV Zenei Klubja volt a műsor címe), amelyben operákat mutatott be és elemzett. Akkor épp a Bánk bánra készült, és nagyon szerette volna, hogy a 2. felvonásban én énekeljem Melindát. Majd közölte, hogy Simándi József lesz Bánk. Én nagyon meglepődtem, el sem hittem igazán. És volt bennem egy drukk, nem félelem, hogy megfelelek-e, és hogyan fogad el engem egy ilyen óriási művész, mint Simándi? Ugyanakkor az az érzés is megszólalt bennem, hogy ha már kiválasztottak Melinda szerepére, az nem lehet véletlen. Aztán elérkezett a próba, az első találkozás napja. Fantasztikusan nyugodt, csendes szavú, kedves, mosolygós ember jelent ott meg, aki teljesen természetesen viselkedett. Nem éreztem benne semmi felsőbbrendűséget, nem éreztette, hogy kezdő vagyok (hiszen még csak két-három éve voltam a színházban). Nem éreztem, hogy bármi negatívum áradt volna felém belőle. Elfogadott engem.”

Külön tisztelendő, hogy bár rajongtak érte a nők, helyzetét sosem használta ki. Az 1960-as években a lányok tolongva vették körül, és kértek tőle egy-egy dedikált fényképet, de fényképnél többet senki sem kapott tőle. Amilyen tisztelettel állt a zenéhez, úgy tisztelte saját feleségét és a becsületét is.

Méltán mondja róla Ungár István, hogy ő volt a magyarok prófétája – az operában. Az énekben is megmaradt magyarnak, minden egyes szó tökéletes kiejtésére odafigyelt. Ettől volt ő igazán magyar énekes.

1997-től Simándi József hangja már csak a hangfelvételeken él, felköltözött a vezérlő csillagok világába. Példát mutatott, és ránk bízta, hogy tanuljunk e példából.

Szilágyi Mihály