A hosszú hajú, borostás férfit csak a szeme árulta el, az emlékeztetett arra a vicces kedvű fiatalemberre, aki évekig az egyik lakótelepi áruház pénztárgépe mögött töltötte a hétköznapok nagy részét, és gyakran a vasárnapot is. Persze nem a – többnyire ideges és nagyon siető – vásárlókkal tréfálkozott, akik között naponta akadt egy-két méltatlankodó, a kiválasztott termékek kasszánál jelzett árát megkérdőjelező, inkább a kolléganők számára tartogatott mindig egy-két könnyedebb poént, kedvesen csipkelődő észrevételt, amit időnként jól hallhatóan „be is dobott”, a címzett életkorától függetlenül.
A húszas évei végén, harmincas évei elején járó pénztárosra senki sem neheztelt ezért a felszabadult, mondhatni „bulis” magatartásért, sőt szemmel láthatóan népszerű volt az üzlet dolgozói között, a bejárat mellett cigarettázó női alkalmazottak is rendszerint vele igyekeztek összehangolni a szabad perceket. A hangjából, derűs tekintetéből áradó kisfiús csibészség nekem is rokonszenvesnek tűnt, így örültem, ha ő volt a kasszában, és akkor is a hozzá vezető sorba álltam be, amikor kivételesen a másik pénztárgépnél is ült valaki. Pár évvel ezelőtt azonban egyik napról a másikra eltűnt az áruházból. Először azt hittem, hogy végre kivette a régóta felgyűlt szabadságát, aztán azt, hogy egy másik üzletbe helyezték, ahogy ez a kereskedelem egyenszínű „láncszemeivel” gyakran elfordul. Amikor azonban pár hónapja egy éjjel-nappal nyitva tartó kisbolt vásárlósorában észrevettem, egyértelmű lett számomra, hogy nem a város egy másik pontján szolgálta ki az elmúlt időszakban a klienseket, sokkal nagyobb és nehezebb út van mögötte, mint amit egy egyszerű munkahelyváltás megkíván. Szürke arccal, táskás szemmel várakozott, és bár a tekintetében nyoma sem volt a régi derűnek, furcsa módon mégis arról ismertem fel. Néhány üveg sört vásárolt a legolcsóbbikból, aztán enyhén imbolygó léptekkel indult kifelé. Az elkövetkező időben mindegyre feltűnt, néha az utcán, gyakrabban valamelyik üzletben, de egyszer sem ott, ahol korábban dolgozott. Általában szeszes italt vett, és legtöbbször érezhető volt rajta, hogy aznap nem az lesz az első adag.
Pár hete egy új helyzetben keveredtünk egymás mellé, autóbuszra vártunk a szakadó esőben. Ez azok közé a ritka alkalmak közé tartozott, amikor hasznomra vált, hogy a buszmegállók pár hónapja tartó „okosítása” óta az én lakhelyemhez legközelebb eső megállóban nem lehet tudni, hogy mikor kell megérkezniük az egyes járatoknak. Így nem volt nehéz beszélgetést kezdeményezni.
– Én is csak most jöttem, nem láttam a 43-ast – válaszolta kérdésemre az egykori kasszás, aztán újra maga elé meredt.
– Nem itt dolgoztál régebb, a közeli üzletben? – tapogatóztam újra, és meg is neveztem a szóban forgó áruházat.
– Az rég volt – vágta el a beszélgetésszálat a férfi. Aztán mintha megsajnált volna, hozzátette: – Angliában dolgoztam az elmúlt három évben, mert az itteni fizetésekből nem lehet megalapozni az életet. Lakást akartunk venni az exemmel a kinti keresetemből, hogy ne az egyszobás albérletünkbe szülessen meg a lányunk, akivel akkor már várandós volt az asszony.
– Nem vált be a külföldi munka? – kérdeztem.
– Bevált volna, ki is számoltuk, hogy ha öt évet lehúzok a vendéglátóiparban, lesz annyi tőkénk, hogy a saját lábunkra álljunk, még ha meg is kell pótolnunk az összeget egy nem túl nagy bankkölcsönnel. De amíg én kint dolgoztam, addig az exem is lefoglalta magát az éjszakai internetezéssel, és addig-addig halászott a zavarosban, amíg rátalált egy diákkori szerelmére, és szépen egymásba is gabalyodtak. Én három-négy havonta, ahogy tudtam, hazajöttem, hogy a családommal legyek. Rendszerint előre bejelentettem az érkezésem idejét, de tavaly karácsonykor meglepetésnek szántam a jövetelem. Három éve dolgoztam már kint, és addig egyszer sem volt lehetőségem ünnepre hazajönni. Éppen ezért nagyon készültem az együttlétre, még azt is elterveztem, hogy beöltözöm Télapónak, és úgy csengetek be szentestén, hadd örüljön a kislányom. Így is tettem, csak arra nem számítottam, hogy egy boldog hármast találok az otthonomban. Egyedül a gyerek örült meg nekem, bár az exem új társa, akinek a létezéséről addig nem is tudtam, éppen az ölében tartotta, és valami új játékot mutogatott neki. Nem lehet leírni, mit éreztem abban a helyzetben, a tetőtől talpig piros maskarában, vattaszakállasan. Annyira lefagytam, hogy semmi másra nem voltam képes, mint sarkon fordulni, és lelépni. A lányom miatt azóta is sajnálom ezt a reakciót, de már nem lehet visszacsinálni.
– Hogy alakult azóta az életed? – szólaltam meg újra.
– Hogy alakulhatott volna? – dobta vissza a szavakat az egykori pénztáros. – Nem láttam már értelmét semminek, amiért addig küszködtem, így feladtam az angliai munkahelyemet, és hazaköltöztem anyámhoz. Azóta nála lakom, segítem, amiben tudom, főleg a bevásárlásban, de leginkább vegetálok. Sikerült annyi pénzt félretennem, hogy a gyerektartás mellett a napi szükségletekre is jusson. Ez, persze, ideiglenes állapot, de egyelőre úgy érzem, erre van szükségem. Ha majd valamennyire megerősödöm, munkát keresek, de az nem ma lesz.
Meg szerettem volna még kérdezni, hogy van-e lehetősége ennek a sörsóhajú, magányos férfinak a kislányával időt tölteni, de mintha ráérzett volna a szándékomra, úgy döntött, hogy nem várakozik tovább.
– Viszlát – vetette oda, aztán lassú, bizonytalan léptekkel az éjjel-nappali felé vette az irányt.
