Az ánizs

Számos növény több ezer éven át közkedvelt volt,

és napjainkban is változatlanul népszerű. Ezek egyike az ánizs, latin neve Pimpinella anisum.

A segesvári gyógyszertári múzeum polcain látható tárolóedény SEMEN ANISI felirata tanúskodik arról, hogy a 18. században tájainkon is használták gyógyszerként, fűszerként. Az ánizs további magyar nevei: fűszeránizs, illatos ánizs, közönséges ánizs.

Az ánizs, amelynek leggyakrabban használatos része, a magok éréséhez meleg nyárra van szüksége, inkább a Földközi-tenger térségében terjedt el, onnan származik, és ott napjainkban is nagy mennyiségben termesztik, kereskedelmi célra is. Írásbeli bizonyítékok vannak arról, hogy a XIV. század elején már Európa több országának kertjeiben is termesztették, például Angliában, ahol az ánizsmagot ruhák illatosítására használták, és a kereskedők külön ánizsadót fizettek, vagy adójukat ánizsmaggal is törleszthették.

A Bibliában többször – Márk és Lukács evangéliumában is – említésre kerül az ánizs. Az ókori görögök, rómaiak főleg fűszerként használták, de javallották gyomorrontás ellen is. A rómaiak rendszeresen ánizsos süteményekkel fejezték be lakomáikat, a könnyebb emésztés reményében.

A középkorban „solamen intestinorum”-nak, azaz a belek vigasztalójának is nevezték. A franciák már a 9. századtól készítenek ánizsos cukorkát. A március végén, április elején vethető növény egyéves, tápanyagigényes, 40-60 cm magasra nő, júliusban virágzik, termései augusztusban érnek. Az egész növény illatos. Szárait a virágzat barnulásakor kell levágni, összekötni és árnyékos, fedett helyen utóérlelni, szárítani. Termése (magva) szürkészöld vagy barnásszürke, fordított körte alakú, népszerű fűszer. Sütemények, kompótok, lekvárok, gyümölcslevek, italok – likőrök, pálinkák – adalékanyaga, cukorkák ízesítésére használják.

A 18–19. században élt elődeink is fűszerként és gyógynövényként használták. Gyógynövényként emésztési panaszokban felfúvódás-oszlatóként, szélhajtóként, ezenkívül köptetőként, köhögéscsillapítóként és afrodiziákumként is alkalmazták. Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című orvosló könyve (Kolozsvár, 1690) negyedik részében olvashatjuk: „gyomrot és béleket erősítő s szelet oszlató az ánizsvíz, reggel és estve lefektekor élvén véle”.

Számos, gyógynövényekkel foglalkozó jelenkori tanulmány, leírás is megerősíti, hogy az ánizsmagvak gyógyhatásúak: étvágyjavító, emésztést serkentő, vértisztító, hurutoldó, köhögéscsillapító, idegerősítő, felfúvódást szüntető, gyomor-, bél- és epebántalmak elleni szer. A gyermekgyógyászatban mint szélhajtó szinte nélkülözhetetlen. Használják még gyenge hashajtónak, köpet (secretum) gyorsabb kiválasztására, szoptató anyák tejkiválasztásának fokozására. Érdemes használni hasmenés, gyomorfertőzés, hányinger esetén. Gyógyszerekhez ízjavítóként is adják.

Az ánizsmagban számos vitamin és ásványi anyag található, például A-, B-, C-vitamin, kalcium, magnézium, foszfor, kálium, cink, mangán és vas, amelyek a szervezet méregtelenítését, az izmok regenerációját és az idegrendszert serkentik, mérsékelik a reumás és ízületi gyulladás miatt jelentkező fájdalmakat.

Külsőleg a tetveket elpusztítja, kenőcsökben, borszeszes oldatokban fejtetű ellen is használják. Az ánizsmag alkoholos kivonata több baktériumfajta és gomba ellen bizonyult hatásosnak.

Az ánizsmagból illóolajat párolnak, vízgőzzel 6-8% ánizsolaj vonható ki. Az ánizsmagból készült teát sokan kedvelik. Készítéséhez egy teáskanálnyi ánizsmagra öntsünk két-három deciliter forró vizet, hagyjuk állni 15 percig, majd szűrjük le. Leszűrés után azonnal fogyasztható.

A sokoldalúan használt ánizsnak nemkívánatos mellékhatásai is lehetnek, fogyasztása naponta legfeljebb háromszor ajánlott, például tea formájában. Gyakrabban történő fogyasztása migrénes fejfájást, émelygést, hányingert okozhat. Más fűszerekhez hasonlóan sokan vannak, aki az ánizst nem kedvelik.

Veress László