Róbert még „ablakos” baba volt, a húga, Dóra már nem. Kettejük közül a fiúcska érdemelte ki világra jötte első és ötödik percére a maximális osztályzatot, a kislánnyal a kezdetektől gondok voltak.
– Dórika sietett, már a hetedik hónapban látni akarta a kinti világot – kezdett közös történetükbe a tűzrőlpattant, ezermesteri adottságokkal (is) rendelkező édesanya. – Pedig 2007-ben már magam mellé kaphattam volna a kórterembe a lányomat, nem úgy, mint hét évvel korábban a fiamat, akit meghatározott időközönként adtak be az ablakon szopizni, de addig jól teletömték teával. Nem is igényelte sokáig az anyatejet, Dóritól eltérően, akinek másfél hónapig, amíg a kórházban voltunk – ő inkubátorban, én a szalonban a mindig cserélődő mama-baba párosokkal – cumisüvegbe fejtem az életet. Pontosabban az utolsó két hétben már az igazi „forrásból” tanulgatott táplálkozni, haza sem mehettünk addig, amíg ez nem járt súlygyarapodással.
– Dórihoz jobban kötődtél a körülmények miatt? – kockáztattam meg már beszélgetésünk elején a kényes kérdést.
– Nem mondanám – emelte rám okos, komoly tekintetét az édesanya. – A kívülállók persze mind ezt érzékelték, még a volt férjem is. Akkoriban romlott meg a kapcsolatunk. Folyamatosan azzal vádolt, hogy nem fordítok elég időt, figyelmet a fiunkra, róla nem is beszélve, mindig csak a kicsi „bőgőmasina” a fontos. Ez persze nem így volt, és igazi csodának tartom, hogy egyedül Róbert látta át tökéletesen a helyzetet a maga dacos 7-8 esztendejével. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen igazi támaszom, a férjemmel ugyanis kevesebb mint egy évvel a második szülésem után hivatalosan is különváltak az útjaink.
– Egyedül két kisgyermekkel… Kimondani sem könnyű – szólaltam meg újra.
– Nem sorolnám a hétköznapi „lélekfitneszprogramok” közé, az biztos – mosolyodott el beszélgetőtársam. – De valahogy mégis volt erőm mindenre. Róbert, aki addig igazi egykeként viselkedett a gyermekközösségekben, az óvodából például majdnem eltanácsolták az összeférhetetlensége miatt, a húga jelenlétében látványosan megváltozott. Egyetlen játékát sem sajnálta Dóritól, sőt a fürdetésnél, etetésnél is segített, még pelenkázni is akart, csak abba már én nem egyeztem bele. Ami a ház körüli férfimunkákat illeti, egy csepegő csap, egy kiégett villanykörte vagy a meglazult asztalláb sohasem jelentett nekem gondot, édesapám ugyanis még kislánykoromban mindenre megtanított. Ha elfáradtam, elcsüggedtem „gyerekinaskodás” közben, csak annyit mondott: Öcsi, húzd ki magad. Legtöbbször így szólított, az igazi nevemen alig párszor. Mintha érezte volna, hogy nagy szükségem lesz arra az „öcsis” talpraesettségre és tudásra, amit földi léte negyvenegynéhány esztendejében birtokolt. Így a mindennapi konkrét feladatokkal lazán megbirkóztam, inkább – amint már utaltam rá – a lelkemnek volt kihívás ez az egész. Pedig a hajdani párom rendszeresen látogatta a gyerekeket, Robiért rajongott, és Dórira is igyekezett odafigyelni, főleg, amíg meg nem ismerte a jelenlegi élettársát, attól kezdve ugyanis látványosan megritkultak az „apás” órák. A kislányunk közben szépen fejlődött, hároméves korára már csak egy hajszálnyira volt a kortársai mögött, és a későbbiekben teljesen behozta a lemaradást.
– Akkor ezt a harcot közösen megnyertétek – jegyeztem meg halkan.
– Valóban. Dórika 15 éves tinilány, szép, ügyes, magabiztos. Róbert már kész fiatalember, augusztusban ünnepeltük a 22. születésnapját. Most azonban messze van. Érettségi után nem kívánkozott egyetemre, inkább munkát keresett, de az elmúlt pár évben nagyon megelégelte a minimálbérbe csomagolt és más szempontokból is megalázó bánásmódot. Eredetileg arról ábrándozott, hogy gyermekfelvigyázónak megy majd valahova külföldre, ugyanis a húga születése után, már kiskamaszként egészen a magáénak érezte ezt a hivatást, de erre nem nyílt lehetőség. Végül egy régi haverja segítségével egy németországi panzióban kapott takarítói munkát. Októberben utazott el, már akkor tudtuk, hogy karácsonyra nem jöhet haza. Nélküle egészen furcsa lesz a szenteste, még akkor is, ha a mobiltelefonom képernyőjén láthatom. A húga is bánkódik emiatt, és kérte, hogy idén ne is díszítsünk karácsonyfát, csak pár fenyőágat egy vázában. Dóri jól emlékszik még arra a karácsonyra, amikor éppen betegeskedett, és a bátyja, hogy felvidítsa, beöltözött télapónak. Tudod – emelte rám újra sokat tudó, kék tekintetét beszélgetőtársam –, nekem Róbert mindig olyan volt, mint az az ablak, ami akkor nyílik ki, ha minden ajtó becsukódott. Egy új, különleges arcát mutatta meg a világnak, éppen mielőtt teljesen beborult volna körülöttem, és ezért mindig hálás leszek.
