Amikor még nem az eldobás kultúráját éltük

Interjú Dóczy Tamás informatikussal

Beszélgetőtársunk a háborúban született, és a szocializmusban nőtt fel. Élete java részét a diktatúrában élte le. Elmondása szerint nem is nagyon rosszul, mert mindig megtalálta az élhető, élvezhető, boldogító életformákat, jó embereket és barátokat... Pár nappal ezelőtt Tamással beszélgettünk; csak mesélt és mesélt, többek között arról, hogy milyen világban is éltünk, élünk. De indítsuk a legelején...

– Tamás, hogyan telt el az a pár évtized, ami mögötted van? – kezdjük innen a beszélgetést...

– Hát... nagyon röviden: a kilencvenes évektől a mi fura demokráciánkba cseppentem bele, új lehetőségeket kerestem és találtam, amíg nyugdíjba nem mentem. Most, idős fejjel, a lemondások és megfogyatkozások útján próbálom megőrizni a derűmet, mindennap felfedezni a szépet és a jót, örvendeni az élet apró csodáinak, és mostanság valahogy túlélni a koronavírust. Ez az életem dióhéjban.

– Menjünk végig életed fontosabb, sorsdöntő eseményein.

– 1944 májusában, a háború utolsó heteiben jöttem a világra Marosvásárhelyen, a régi szülészeten. Itt született a feleségem és a gyermekeim is. Egyszer, arra jártunkban ezt kérdezte az egyik fiam: „Apu, ugye itt szoktunk születni?”.

Születésem után apámat orvosként visszahívták Kolozsvárra, ahol előtte dolgozott kezdő belgyógyászként. Ott éltük át Kolozsvár szőnyegbombázását egy kórház pincéjében. Túléltük az ezután következő nehéz hónapokat is. Apám biciklivel ment a város szélére a pótanyámhoz tejért, mert anyámnak az izgalmaktól elapadt a teje.

1945-ben végérvényesen Vásárhelyen telepedtünk le, ahol apám az egyik alapító tagja volt a semmiből létrehozott orvostudományi egyetemnek, és ahol leéltük az életünket. Apám sokat mesélt az egyetem létrehozásának éveiről, hogy milyen nagy lelkesedéssel támogatták az akkori elöljárók, üzemvezetők az egyetemi klinikák felszerelését, a régi kadétiskola impozáns épületének átalakítását az oktatás céljaira. 

– ...és közben szépen erősödött a pártállam, növekedett a diktatúra...

– Emlékszem, apám a reggeli teája mellett tanulta az orosz szavakat, mert az egyetemi kádereknek kötelező volt az orosztanulás és az ideológiai „fejtágító” leckék. 

A megszorításokkal, nélkülözésekkel teli ötvenes évekből arra is emlékszem, hogy anyám a kezembe nyomta a kenyér-, a cukor- vagy olajjegyet, és elküldött a közeli üzletbe levásárolni a család fejadagját.

Ugorva néhány évtizedet, a helyzet nem sokat változott. A nyolcvanas években már nem volt fejadag, de az élelmiszerboltok üresek voltak. Akkor a területi számítóközpontban dolgoztam. Amikor időnként nyáriszalámi vagy déligyümölcs érkezett a közeli üzletbe, futótűzként terjedt a hír a munkahelyünkön, pillanatok alatt kiürültek az irodák, mindenki rohant a sorba, hogy még kapjunk ezekből a ritka csemegékből.

– Még mire emlékszel kisgyermekkorodból?

– Az én feladatom volt, hogy délelőtt a ház előtt várjam a jegesembert, aki lovas szekerével mindennap friss jégtömböt hozott a jégszekrényünkbe. Vagy a hátán ablaküvegeket cipelő üvegest lestem, ha szükség volt rá. Kiáltozva mentek végig az utcán, hogy „jeget vegyenek!”, vagy „oblok!”. Emlékszem a kilyukadt lábasokat foltozó cigányra is. Amikor behívtuk, letelepedett az udvaron, a földbe szúrt vasrúdjának a végén kikalapálta a lyukat, majd lemezből foltot tett rá, és bekente valami festékfélével, hogy ideig-óráig ne csepegjen.

Akkoriban a kilyukadt zoknikat a szüleink megstoppolták, az elszakadt ruhára foltot tettek, a megmaradt ételt eltették a következő napra, kenyeret soha nem dobtunk el. Nem az eldobás kultúráját éltük a családban, a régit – beleértve az öregeket is – mindenki megbecsülte.

– Mi maradt meg az iskolai emlékeidből? 

– Hétéves koromban mentem iskolába, a Bolyai – Iosif Rangheţ – fiúlíceum első osztályában kezdtem. Ötödikbe léptem, amikor minden iskolában vegyesek lettek az osztályok. Mivel pár lépésre laktunk a leánylíceumtól – később Egyesülés –, oda kerültem egy olyan osztályba, ahol minden fiúra öt lány jutott. Nem is volt rossz felállás egy magamfajta serdülő legénynek.

A gimnáziumi években nem kesergettek a sok tanulással. Aránylag könnyen érthető, nem volt túlzsúfolt a tananyag, kevesebb volt az óraszám, mint manapság. Nagyon jó matek- és fizikatanáraim voltak, tiszteletet parancsoló, felejthetetlen egyéniségek, akik érthetővé, sőt vonzóvá tudták tenni ezeket az elvont tantárgyakat. Sokkal nyugisabb volt az iskolai élet. Különben az egész város nyugalmas volt, ráérősen sétáló emberekkel, sok fával, estikebokrokkal a járdaszélen. Még a hatvanas években is csendes, gondozott magyar kisváros volt Vásárhely.

Jutott idő bőven szórakozásra, sportolásra is. Nem volt számítógép, mobiltelefon, de annál több iskolai szakkörre jártunk, az elektronikától a biológiáig. Éveken keresztül a fotókörbe jártam, megtanultam a fényképezés csínját-bínját, a fehér-fekete felvételek labormunkáját. A fotóművész Marx Jóska bácsi laborjába is bejáratos voltam, az ő irányítása mellett nemzetközi kiállításokon is részt vettem.

– Sportoltál is. Akkor szinte mindenki járt valamilyen edzésre?

– Igen, télen-nyáron. Jártam teniszezni, később vívni a felejthetetlen Kakucs Endre bácsi edzéseire. A sportklubok versenyekre vittek az ország különböző városaiba. Nagy dicsőség volt, amikor a csapat serleggel, diplomával tért haza.

Az úszni tanulás kudarcélmény volt számomra. A szüleim valahonnan szereztek egy levegővel teli fémhengert, a hátamra kötötték, az tartott fenn, miközben a mellúszást tanultam a marosszentgyörgyi sós fürdőben. Kínkeserves úszóleckék voltak, a fejem minduntalan elmerült, orrom-szám megtelt a csípős sós vízzel, hosszú időre megutáltam az úszást.

Életem első sílécét nyolcéves koromban karácsonyra kaptam. Csíkszeredában kézzel faragta egy síkészítő mester. Igazi mestermunka volt, bőrkötéssel. Akkoriban gyönyörű, hosszú telek voltak, a nagy havazáskor a hó beborította a várost és környékét. A Somostetőn síztünk, vagy szánkóval ereszkedtünk le a gyér forgalmú, meredek utcákon. Évekkel később vasárnaponként a Bucsinra jártunk sízni, az akkori turisztikai hivatal, az ONT busszal szervezett kirándulást. Jó társaság verődött össze. Felvonó akkor még nem volt, fel kellett mászni a sílécekkel a hátunkon a sípálya tetejére. Közben jókat beszélgettünk, a barátok, a társasági élet legalább annyira szórakoztató és fontos volt, mint a sízés.

– Mit jelentett számodra az irodalom?

– Kisiskolás koromban nem szerettem olvasni, annál inkább focizni a közeli iskola udvarán, vagy háborúsdit játszani a haverokkal a mellettünk levő Víztelep nagy, fákkal, bokrokkal benőtt udvarán. 

Irodalmi emlékeim Nemes Laci osztálytársamhoz kötődnek. Ő rengeteget olvasott, alig vártuk a lyukasórát, mert olyankor Laci folytatásokban mesélte az osztálynak a legjobb ifjúsági regényeket. Író lett belőle, sajnos fiatalon meghalt. A középiskolában a szüleim kötelezővé tették az ebéd utáni olvasást. Nem volt baj, amikor az Egri csillagokat, vagy a Légy jó mindhalálig-ot olvastam, vagy nagy ritkán May Károly, Mark Twain, Cooper valamelyik indiános könyvét. De ott voltak a kötelező olvasmányok, mint Az Ifjú Gárda, a Réz Mihályék kóstolója, amelyeknek kínkeserves volt a végére érni. Muszáj volt elolvasni ezeket is, mert a magyartanárnőm megkövetelte. 

Egyetemista koromban kaptam rá az irodalomra, az olvasásra. Lelkesen jártunk a kolozsvári Gaál Gábor irodalmi kör éjszakába nyúló vitaestjeire, ahol meghívott erdélyi írók, költők beszéltek a műveikről. Az itt átélt irodalmi élmények emlékezetesek maradtak egy életre.

Nagy hatással voltak rám Latinovits Zoltán verslemezei, különösen Ady és József Attila verseinek magával ragadó interpretációi. Elámultam, hogy Latinovits milyen mélységeket, szépségeket hozott elő ezekből az iskolában felületesen megismert versekből. Ez a színészóriás csempészte belém a versek szeretetét.

– A kirándulásokat, a természet szeretetét kinek köszönheted?

– Gyermekkoromban nagyon élveztem a nyaralásokat a szüleimmel, a barátaikkal. Többnyire a közeli, vonattal megközelíthető Maros völgyébe mentünk. Parasztházban béreltünk szobát, a háziak főztjét ettük. Napközben halásztunk, rákásztunk a Marosban és a közeli patakokban, sokféle hal volt bennük, rák is bőven. Nagyokat kirándultunk, gombásztunk. Azóta is szorosan kötődöm ehhez a Kelemen-havasok tövében meghúzódó Maros-parti világhoz, később sokat sátoroztunk az ottani csodálatos patakvölgyekben.

Felcseperedve, barátaimmal bejártuk a Kelemen-, a Görgényi- és a Radnai-havasokat, a Déli-Kárpátok csodálatos hegységeit a Királykőtől a Retyezátig. Külföldre utazni nem lehetett, minden nyáron legalább egy nagy túrára elmentünk. Huszonöt-harminc kilós hátizsákokban cipeltük fel a gerincre a sátrakat, az ennivalót. Egyik alkalommal, a gerinctúra vége felé fogytán volt a vizünk, amikor az egyik srác egy nagy, gondosan őrzött görögdinnyét vett elő a hátizsákja aljából, és szétosztotta, hogy a szomjunkat oltsuk. Napokon keresztül cipelte a többkilós dinnyét, hogy a szükségben eloszthassa bajtársai között. Így tanultuk meg egymástól, hogy melyek az önzetlenség, a bajtársiasság törvényei. 2000 méter felett, a gerincen, esőben, szélben, veszély közepette ismered meg igazán, ki milyen ember, ki a felebarátod.

– Milyen volt a kamaszkorod?

– Nem voltam lázadó típus, nem is lehettem apám szigorúsága mellett. Szerettem barkácsolni, gépeket szétszedni, javítani. Első motoros járművünk egy Manet robogó volt, azt szereltem, nem kellett hozzá sok szerszám, nagy szakértelem. Azon tanultam meg, milyen egy karburátor, hogyan kell karbantartani a gyertyákat vagy az elektromos berendezést. Megjavítottam az állólámpát, a hajszárítót, szénkefét cseréltem a porszívóban, ezekhez csak én értettem a családban. Szóval a technika iránti érdeklődésemet látva, meg hogy matekből jó voltam, a mérnöki szakma felé irányítottak a szüleim. Hallgattam rájuk.

– Hogyan emlékszel a kolozsvári egyetemi évekre?

– Jól sikerült érettségi vizsga és egy kínkeservesen áttanult nyár után – akkor szeptemberben voltak az egyetemi felvételik – 1962 őszén románul felvételiztem, és bejutottam a kolozsvári műszaki egyetemre. 

Pezsgő volt a diákélet, telt házas színházi diákelőadásokkal, színvonalas szimfonikus hangversenyekkel, jó egyetemi bulikkal, szép „filológiás” lányokkal. Diákkörökre jártunk, a már említett Gaál Gábor irodalmi körre, vagy a modern festészetet, szobrászatot diavetítésekkel bemutató előadásokra a képzőművészeti egyetemen. Műveltségem legjavát, az irodalom, a képzőművészet, a zene iránti érdeklődésemet részben a családomnak, részben a kolozsvári egyetemi éveknek köszönhetem. 

A műegyetemi tanulmányaim nem sok örömet jelentettek. Sok száraz, elvont elméleti tárggyal gyötörtek, rengeteget kellett magolni a vizsgákra, és persze társadalomtudományokat – tudományos szocializmus stb. – is tanultunk három éven keresztül. A tanév végén ún. üzemgyakorlatra kellett menni pár hétre. Egyik évben egy óriási öntödében lötyögtünk fölöslegesen. Mindez távol állt az én technikához való vonzalmamtól.

– Az egyetem után hol kezdtél el dolgozni?

– Először elvittek katonának, majdnem egy évet vesztegettünk el a bákói kaszárnyában. Kifogtam egy valódi riadókészültséget, amikor Csehszlovákia lerohanására készült Románia is. Három napon keresztül éjjel-nappal teljes harci készültségben vártuk a bevetést. Szerencsére nem került rá sor.

Minket, frissen végzett mérnököket nem fenyegetett a távoli, például moldvai kihelyezés veszélye. Erdélyi városokban is volt bőven mérnöki állás. A közeli radnóti hőerőműhöz kerültem, egy magamfajta kezdőket támogató környezetbe. Lakást is adtak Radnóton. Beletanultam az akkor még elektromechanikus relékkel működő védelmi berendezések karbantartásába. Jól képzett mesterekkel dolgoztam öt éven keresztül. 

– Hol kezdődött az informatikusi tevékenységed?

– A hetvenes évek elején alakult Vásárhelyen a Területi Számítóközpont. Akkor még senki nem tudta, mi fán terem a számítástechnika, mire jó egy komputer. Megkerestek azzal, hogy mérnök oda is kell… Igent mondtam, vonzott a város, és hogy hazakerülök. Ezzel véget ért bő évtizedes távolmaradásom szülővárosomtól, attól kezdve Vásárhelyen éltem az életem. Az elején kevesen voltunk a számítóközpontban, matematikusok, közgazdászok, mérnökök. Tanfolyamokon tanultuk a számítástechnika tudományát, a Cobol, Fortran programozási nyelveket. Így lett belőlem botcsinálta informatikus. Egy évvel később hozták a központba az első, francia gyártmányú Felix számítógépet. Egy nagy légkondicionált termet foglaltak el a gép vasszekrényei, tálca nagyságú nyomtatott áramkörökkel, vezetékek dzsungelével a szekrényekben. Külön voltak az ebédlőasztal nagyságú nyomtatók, meg a mosógép méretű merevlemezes külső tárolóegységek. Sok száz lyukkártyán hozták a vállalatoktól a feldolgozandó adatokat, és vitték a több tucat oldalon kinyomtatott eredményeket. A gépet vezérlő szoftverek, programcsomagok karbantartását bízták rám, így kezdtem el rendszermérnöki tevékenységem. Újra meg kellett tanulnom egy szakmát.

– Egyszer azt mondtad, hogy mindennél jobban szerettél tanítani.

– Radnóton, az erőmű mellett működő technikumban gyakorlati szaktantárgyakat tanítottam. Ide érettségizett fiatalok jöttek technikusi diplomát szerezni. Már Vásárhelyen voltam, amikor bevezették a gimnáziumok tanrendjébe a technikai tantárgyak oktatását. Meghívtak szaktanárnak a régi iskoláimba, az Egyesülés líceumban szilárdságtant, majd a Bolyaiban automatizálást tanítottam. Hamar felismertem, hogy a diákjaimat egyáltalán nem érdeklik ezek a teljesen fölösleges tantárgyak. Hogy mégis hasznosan teljenek el az órák, és lekössem a figyelmüket, a néhány mondatba összefoglalt kötelező lecke után sok mindenről beszélgettünk. Például szilárdságtanórán különböző korok műemlék épületeiről, építészeti stílusokról meséltem. A Bolyaiban sok minden terítékre került, megosztottam velük a kedvenc olvasmányaimat, mint a Kriterionnál akkor megjelent Akutagava Rjúnoszuke-kötet leheletfinom novelláit. Megfertőztem őket a Latinovits Zoltán szavalta Ady- és József Attila-versekkel. Jó hangulatban és talán hasznosan teltek az automatizálásórák.

– Hívő katolikus vagy; mikor mélyült el a hited?

– A hit magvait anyám vallásossága ültette el bennem. Sokáig szunnyadt bennem, többnyire a vasárnapi katolikusok életét éltem. Több évtizednek kellett eltelnie, amíg felfedeztem, és egyre inkább megéltem a hit éltető, irányító, vezető erejét, Jézus jelenlétét az életemben.

Ebben nagy szerepe volt Böjte Csaba kirulyi családos táborainak a Hargitán, a kilencvenes évek elején. Több éven át minden nyáron közel száz család gyűlt össze – gyermekekkel –, jókat beszélgettünk, megosztottuk örömeinket, gondjainkat, imádkoztunk, énekeltünk a tábortűznél, kirándultunk. Mindez nagy lökést adott a hit útján, és arra ösztönzött, hogy részt vegyek egy hároméves hitoktatói képzésen a vásárhelyi belvárosi plébánián. Lehetőséget kaptam a hittel kapcsolatos elméleti tudásom, a hitéletem elmélyítésére. Az utóbbi években nagy hatással volt rám a jezsuita, Szent Ignác-i lelkiség. Megélésében a marosvásárhelyi jezsuita lelkészség segített és segít folyamatosan. Hálás vagyok az itt szolgáló jezsuita szerzeteseknek, akik az ignáci hitvilág útjára vezettek. 

– Keveset beszéltünk a családodról...

– Elég későn, 1984-ben csapott meg a családalapítás szele. A hosszas agglegénykedés után a házassággal, gyermekeink születésével egy sokszereplős új élet kezdődött el számomra, amiben nem én vagyok a főszereplő. Csodálatos kihívásokat jelentenek a családdal, a gyermekekkel kapcsolatos tennivalók, szellemi-lelki fejlődésük támogatása, hogy jól szeressük, jól segítsük, amennyire engedik, jó irányba terelgessük őket.

A mai napig a gyermekeimmel kapcsolatos történések a legfontosabbak számomra. Ami velük történik, a tanulmányaik, munkájuk, haladásuk vagy megtorpanásuk, gondjaik, örömük, bánatuk – minden, amit megosztanak velem – az első számú prioritás az életemben.

Talán a legnagyobb örömöm az a szoros kötelék, összetartozás, egység, ami a gyermekeim között van. Még akkor is, ha mi, „öreg szülők” ettől néha kicsit kirekesztettnek érezzük magunkat. Mert például Zsuzsi lányomnak az a megkérdőjelezhetetlen igazság, a legfontosabb, amit a bátyjai mondanak neki. Pilinszky János ezt a szülői helyzetet, szerepet szépen leírta: „Mögöttük állunk szépen, szelíden, mint amikor madarakat etet az ember, csak néhány jelzésre szorítkozva”.

Remélem, rövidesen, még mielőtt erőnket veszítjük, valamelyik gyermekünk családot alapít, és unokákkal örvendeztet meg. Ennél többre nem is vágyom.

– Köszönöm Dóczy Tamás barátomnak az értékes, őszinte beszélgetést.