2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ambrus Lajos: A beszédes bankjegyek

  • 2014-07-11 12:39:33

Ambrus Lajos június 18-án vehette át Székesfehérváron az Ének a Don hőseiért elnevezésű vers- és novellaíró pályázat prózakategóriás díját a Volt egyszer egy háború című novellájáért.

Ambrus Lajos június 18-án vehette át Székesfehérváron az Ének a Don hőseiért elnevezésű vers- és novellaíró pályázat prózakategóriás díját a Volt egyszer egy háború című novellájáért. A Vörösmarty Társaság és a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség pályázatának zsűrije által kiemelten elismert rövidpróza először mellékletünkben, a Múzsában látott napvilágot. Örülünk a korondi szerző sikerének, gratulálunk neki. Ma egy újabb írásával ismerkedhetnek meg olvasóink.

 

Gyakran hallgatta az öregebbeket nagy okosan Domokos, hogy április bolondja, amely nem restelli felmászni a toronyba, már rég mind azzal fenekedik, hogy ha ő március elé kerülhetne, a borjat az anyjába fagyasztaná. Figyelte is a nagy tavaszvárásban, ha az idő nehezen boldogult, az őket ölelő hegyek felett bolyongó, szeszélyes fellegek mozgását, és várta nagyon, hogy a jó tündérek csak megelégelik az idő vajúdását, s Firtos várából nagy cseberrel öntenek a völgyre igazi kikeletet, még azelőtt, hogy az a bolondos április a már virágba borult gyümölcsfákra világ csúfjára, vihogva havat szórna. Féltette ő az ilyen felelőtlen áprilisoktól nemcsak a csókos meggyet, de a bambán integető diófáról se akarta időnap előtt lesepertetni a rengeteg barnás barkát, a laktatós, zsíros gyümölcsöt ígérő furcsa virágot, s addig leste, hogy fent a nap a felhők mögött merre botorkál; mivel üti agyon az időt; míg éppen a kapuban a sapkája simléderére telepedett egy dolgozó méh.

– Jó napot, szép tavasz! – villant kéket a fiú szemében a felhőtömlöcből szabadult Nap egy Földre tévedt sugara; s nem törődve azzal, hogy a kertben sorakozó, óriás-lándzsafej alakú kaptárokban van henyélő here is elég, a kedves vendéget Domokos a sapkasimléderről óvatosan a mutatóujja begyére terelgette. Onnan majd útjára bocsátotta.

– Ott van – mutatott a kert felé – a sok menyasszonycsokor; rátok vár – mondta biztatóan, mintha egy igazi aranybogár útbaigazításért éppen hozzá jött volna, s azzal a kaput maga után becsukta.

Ami igaz, igaz, nagyobbacska legény lett már Domokos, de az édesanyja az időjárást nála is nagyobb úrra bízta. A legénynek a Drassó dombja felé kellett lódulnia, a fohászkodó paplakkal szemben lakó nagynénjéhez kotló alá való tojásért, hogy még a tekereshét előtt tyúkot ültessenek, mert – isten ments – mihez kezdhetnének egy csomó tekeresnyakú csibével, amely honnan tudhatná, merre kell kaparnia, mert a világ is arra tart, ha folyton hátrafelé néz nagy bambán.

Messziről látta Domokos, hogy kitörülte már az út fölé kihajló Tóth Samu körtefája szeméből is az édes, téli álmot a langy, keleti szél; ágai meg, mint aki a féltett kincseit rejti, össze-összerezzennek.

– Mit hoztál ismét nekünk, te legény! – vélte hallani már jó előre az öreg Tóth Samut, aki kicsit adott arra, hogy kint tavaszodik, s ilyenkor nagy cikk a kakasos tojás. Ő egy karosszéken ülve csak a fekete menyecskét őrizte, olyan méltóságos nyugalommal, mintha Doberdónál nem is lett volna ott: a hazát tulajdonképpen nem is ők veszítették el tizennyolcban, hanem a fiatalok negyvennégyben. Nem kellett volna az oroszok elől a Gyimesekben elfutniuk. S ha azt tették, most ne siránkozznak, hogy ebben a szégyenletes népi demokráciában még a szopó borjú szájából is elviszik a tejet.

De amint egyre közelebbről integetett feléje egy bomló körtefaág, Domokos igazat adott az anyjának: ahhoz, hogy csirkemártást ehess, kell a jó, kotló alá való tojás; s bár az unalomig sokszor végighallgatta, de csak elismerte, hogy Tóth Samu bá is jogosan hajtogatja: anyatej nélkül a borjúból sem lesz gálickő, még az ilyen dicséretes proletár diktatúrában sem.

Hanem a tiszta igazságok ellenére, ami előtt odaért volna a paplak elé, ahol porban szoktak fürödni a verebek, egyszerre megállt.

– Hogy hopp a porban mezítláb, úgy kímélik a csizmát – villant meg a fiú fejében a nyílt utcán –, az idéntől már nem megy! – mormolta és hozzá is rúgott egy előtte hengergő kőhöz, mert lehet szégyen fess legényecskének mezítláb talpalnia a poros úton, de az ő nyári lábbelijéről a családban náluk eddig még szó sem esett.

Domokos, ha már megállt, körülnézett. Látta, hogy felette az ég se erre, se arra nem torzul el, de a simléderes sapka alól mégis vetett egy furcsa pillantást a jó tündérek vára felé.

– Önthetnének nekünk onnan – mormolta szemrehányóan – a temérdek kincsből is! – de rögtön mintha valaki a két kajla fülébe súgta volna: hogy itt a kérés nagy szégyen; rögtön visszakozott s egy keserűt nyelt; avval mindjárt be is fordulhatott volna kakasos tojást cserélni Tóth Samu birodalmába a nagynénjéhez, akiről tudta, nemcsak a Domokos édesanyja, hanem az egész falu, hogy gangos, gatyás kakócákat és gyöngyös nyakú, csokros tarajú jércéket nevel, olyanokat, amelyeket meg lehet magázni.

De amint a hirtelen támadt, bolondos szél elől éppen a Tóthok kapuján benyitott volna, hogy tisztán kérés nélkül, ne csak a kotlók, de a nagyvilág természetéről is hiteles forrásokból értesüljön, pontosan egész előtt öt perccel, hangosat kettyent a toronyóra, szinte Tóth Samuék és a nagy okos Domokos fülébe, pedig egyikük se volt egy szikrát se süket.

– Mi ez! Hogy került ide? – nézett nagyot a fiú a kettyenős, furcsa toronyhangra, mert kívül a kapukilincsre akasztva egy bekötött szájú gyapjútarisznyát felhizlalt óramánusként kezdett ingatni az ideges szél, amely a hirtelen nekitüzesedett Domokost is mintha fel akarta volna ragadni a kapu elől, mint egy favágón hányódó fejszét a boszorkányos forgószél. – Most beviszem – nyúlt a menekülni igyekvő tarisznya után –, de máskor aztán legyenek gondosabbak – korholta magában a bentieket, s avval a hintázó poggyászt nyakon csípte.

Az azonban rakoncátlankodhatott a fiú kezében is; Tóth Samunitt, a kapun belől se üres, se tele tarisznyára – szőhették azt éppen négynyüstösön – nem tartottak igényt.

– Az egyszer nem a mienk! – tiltakoztak a várt hálálkodás helyett. – Legyen – mondták nagy egyetértéssel – a szerencsés megtalálóé.

– Ha így gondolják!? – vette közelebbről is szemügyre a talált jószágot, s miután megesett a tojáscsere, Domokos nagy okosan a bekötött szájú gyapjútarisznyával a jobb kezében az udvaron át újra kilépett a néptelen utcára, amelyen, miután még jobban meggondolta, már a bolondos április sem sepert; s aztán, mintha azt a nagylelkű Tóth Samu báék külön megérdemelnék, elkiáltotta magát a toronyban a nagyharang. Igen, nekik külön. Mert dél volt. De hallgathatta a délebéd nótáját Kebeleden nemcsak a szerencsétől lázban égő okos Domokos, hanem a gondjaiba ájult falu is, úgy, ahogy van, mindenestől…

Akinek az ilyen muzsikaszóra nem a hasa jut az eszébe, abba bizony már hálni jár a lélek! De nyugtalanul mind koroghatott a Domokos gyomra, fele útján, pontban az iskola előtti almafák alatt, ahová a nénje csak a torony ablakából láthatna, ha kíváncsiskodna, hogy a fiú a talált tarisznyával hazafelé mit művel, bizony kioldta a tarisznya száját, mert addig is csak az járt a fejében, hogy mi is lehet abban, ha így, dugig tömve is, olyan könnyű, mint a seprőtollú …

– Pénz! – ámult el a fiú, amint egy kékhátú bankó, az első milliós belőle valósággal elészökött.

Eszébe se jutott, hogy a tündérek neki akaszthatták a kapukilincsre azt a temérdek pénzt. S ha nem ül el, akár a szél is kikaphatta volna a kezéből a nagy szerencsét, a csodatarisznyát, mert egy jó ideig azt sem tudta, hogy melyik világon van. De hogy észbekapott: mit neki a kotló; inaszakadtából rohant vissza a közben újra elnémult torony alá.

– Itt van! – nyomta reszkető ajkakkal a nénje kezébe a ritka szerzeményt. – Temérdek pénz… – dadogta, s mint aki attól tart, hogy valami, ha nem ügyel, még megégeti, elkapta a kezét, és biztonságból hátra is lépett…

Omlott abból a vásárba járó, szőttes gyapjútarisznyából a ház tisztára súrolt földjére megszámolhatatlanul a bankó. Látta is Tóth Samu bá – aki, ha kellett, esküdözött, hogy a doberdói nagy hegy alatt ők semmit se veszítettek el –, hogy Domokos két nagy, kék szeme majd kiesik a csodálattól, oly nagyra kerekedik, de a kályha mellől mégse állt fel.

– Édes lányom! – szólt Domokos nagynénjére az öreg –, a tarisznya a legényé – motyogta a bajsza alatt. – A sok papiros meg – mormolta –, jól tudod, tűzre való… De – tette hozzá –, vigye csak magával tarisznyástól a legény: ő találta…

El se hitte volna Domokos, ha nem vele történik. Hiába segített Zsuzsa nénje is; a kiömlesztett sok értéktelen bankjegy, amelyet már agyonütött a kegyetlen konverzió, mind nyomogathatták a tarisznyába, felváltva, hogy húzódjanak, nem fért vissza; jutott belőle a posztólajbija belső zsebébe is. Aztán az is csak utólag jutott az eszébe: talán azért, hogy a nagy csalódástól el ne tévedjen; másodjára kikísérték a kapuig. S hogy az úton hazafelé a kezében a tarisznya, vagy a mellében a szíve lett egyre könnyebb, ma se tudja.

– Megjártad… – vette ki rögtön Domokos kezéből a kotló alá való tojásokat az édesanyja. – Fontos – bizonygatta –, hogy idejében egyszerre mind kikelhessenek…

A négynyüstös, zöld-piros kockás gyapjútarisznyáról, amelyről kiderült, hogy fényes nap annak a kapunak a kilincsén hintázott megtömve kék és piros bankókkal, melyet Isten segedelméből Tóth Samu és neje, Sükei Rebi állíttatott ötvenkettőben, nem sok szó esett. Igaz, hogy Domokost, a nagy okost, az édesanyja, hogy a fiú ne csak könnyebben felejtsen, de meg is vigasztalódjék: bevezette szépen az ő féltve őrzött birodalmába, a nagyházba.

Náluk is az utcára nézett az a szoba. Tiszta volt mindig, mint a pohár. Ott feküdt negyvennégy őszén a puha dunyhán visszavonuláskor egy sebesült honvédtiszt. Utána a falon csak Tóth Ferenc nagyapó mint fiatal, fess katona trónolt. A falról egy barnás képrámából vigyázta mindig a rendet és a csendet.

– A tied – mutatott az asztalon lévő vadonatúj pár szandálra Domokos édesanyja. – Felpróbálhatod – biztatta halkan, s hogy bátran közelebb lépjen az asztalhoz, megszorította a derengő, ünnepélyes fényben a fia kezét.

A fiú mintha egy kicsit megszédült volna. Az anyai kéz szorításába menekült. Attól a pillanattól nem volt ő egy cseppet sem nagyokos. Tudta, hogy Firtos várából, mely fölé vihart szülni gyűlnek össze a sötét fellegek, már rég odalettek a jóságos tündérek, s csak az ő lajbija belső zsebében lapulnak – melyik kéken, melyik pirosan – valami furcsa történet folytán az érvénytelen, de beszédes bankjegyek.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató