Alszegi húsvét

A böjti időszakot követő húsvéti ünnepvárás mindannyiszor izgalommal töltötte el. Évről évre egyre több feladatot vállalt, jó kedvvel vette ki részét a számára véget nem érőnek tűnő ünnepi előkészületekből.

Fotó: Vajda György

A böjti időszakot követő húsvéti ünnepvárás mindannyiszor izgalommal töltötte el. Évről évre egyre több feladatot vállalt, jó kedvvel vette ki részét a számára véget nem érőnek tűnő ünnepi előkészületekből.

Nagylánynak érezte magát, miközben családi házuk számára soknak tűnő ablakszemét tisztogatta, de büszke volt munkájára, ha a napfény megtört sugarai nem botlottak homályos foltokba. Az udvart, járdát is kitartóan söpörte, mert a huncut tavaszi szél a járda melletti fenyőfákról minduntalan lerázta téli fáradtságát.

Édesanyja óriási edényben gyúrta az aranysárga, foszlós kelt tésztát, amiből diós, mákos kalács, fonott kakaós mazsolás került a katonás rendben felsorakoztatott tepsikbe. A tetejüket felvert tojással szívesen ecsetelte, ez is jó ideje számára testhezálló feladattá vált. „Csináld csak, hozzád jönnek a locsolók, nem hozzám” – ismételgették szülei, és ő értette a célzást.

Közben a kályhán tíz-tizenöt literes fazékban rotyogott a füstölt csülkös töltött káposzta.

A bárányvásár azonban szomorúsággal, nemegyszer sírással végződött. Ha élő bárány került az udvarra, fél napig becézgette, majd egyszer csak eltűnt barika, és a sütőben látta viszont fokhagymaillatú pácba burkoltan, amit mindannyiszor nehezen tudott megbocsátani a felnőtteknek. A báránysültfogyasztás megtagadásával próbálta jó útra téríteni a „barifogyasztókat”, ám nem sok sikerrel, hisz ez évről évre ismétlődött, annyi változtatással, hogy néhány végigszomorkodott nagypéntek után már nejlonzsákban, levágva került a méretes konyhaasztalra az aranyos kis „báránybébi”. Így szép lassan véget ért a húsvéti áldozati báránykák simogatása, becézgetése, mely számára a barivásárlást követő egyetlen kellemes emlék maradt. Nagy, ártatlan szemükben mindannyiszor látni vélte az elkeseredett segélykérést, sokszor legszívesebben kioldozta volna a kötelet, hadd nyerje vissza a szabadságát, de apja hirtelen haragjától tartva a bari nyakát átölelve szomorkodtak az udvar füves részén, és könnybe lábadt szemmel biztatta, hogy megmenti, bár maga is tudta, ez üres ígéret.

Sokszor azon morfondírozott, vajon miért is kell az egyházi ünnepekre készülődve annyi mindent sütni-főzni, fáradozni, hisz testvérei már kirepültek a családi fészekből, esetleg a nagymamának kell juttatni, mert öreg.

Húsvét másodnapjára maradt a várakozás, ami még nagyobb izgalommal töltötte el, mint az előző napok készülődése. Az első szoba ablakából a tisztaságillatú virágmintás függöny mögül jól lehetett látni, ki megy be a szomszédban lakó barátnők kapuján és végigizgulni, míg kijönnek… szívdobogva nézni, figyelni, hogy merre veszik az irányt, szándékukban áll-e a legényeknek hozzá is bejönni, vagy fejüket félrefordítva haladnak tovább.

Olykor, ha megtörtént, hogy Csilla, Ilonka és Erzsike után az ő kapujukat nem nyitották meg, édesanyja megjegyezte: – ezeket talán megbántottad valamivel…, de annyi baj legyen, marad a tojás és a pénz másnak.

Igen ám, de nem olyan egyszerű, hisz másnap összegyűltek valamelyikük kapujában, vagy ha már selymesen zöldellt a pázsit, leültek a sánc martjára, és pitypangokat tépegetve számolták össze a locsolókat. Az nyerte el a lánycsapat tekintélyét következő húsvétig, akit a legtöbb legény meglocsolt.

Édesanyja megpróbált humorfátylat borítani a „hiányra”, de nem sikerült, hisz a locsolók számát jegyezve ő már vesztésre állt. A felnőttek nem számítottak, csakis a legények, a nyolcadik osztályosokig, azok számára már igazi „nagy legények” voltak. Akihez nyolcadikos is bekopogott, legalább kettő, az volt ám az igazi győztes. Kettő közülük felért négy kölyökkorúval.

Egyszer csak két koszos, szakadt nadrágos, vele egyidősforma legényke jelent meg a családi házuk teraszán. Kopogni sem mertek, csak topogtak és biztatták egymást, ki lépjen be elsőként. Bal kezükben nejlonzacskót, jobb markukban kölnisüveget szorongattak. A függöny mögül tisztes távolságból figyelt anya és lánya.

– Zavarja el őket, mondja azt, hogy nincs leány a háznál – noszogatta édesanyját. Pár tétovázó másodperc után az anya felnevetett: – dehogyis zavarjuk, íme, itt van a hiányzó két locsoló, meglesz a létszám nálad is!

Ő akkor még csalódott volt és szomorú, határozottan tiltakozott a cigánysorból való nemkívánatos locsolók ellen. – Nehogy beengedje – mondta ingerülten. – Engem ezek biztos nem fognak meglocsolni… zavarja el innen, ne is lássam őket.

Édesanyja jóságos mosolya jobb belátásra bírta. – Ők is emberek, drágám. Nagyon szegény emberek, akiknek a szülei nem találnak munkát, nincs élelemre, ruházatra pénzük, nem olyan szerencsések, mint mi vagyunk, látod, apádnak van munkája, és annyi mindent sütöttem, hogy csak na..., hadd legyen nekik is húsvétjuk.

– Jól van, nem bánom, engedje be, de engem ezek biztos nem fognak meglocsolni…

Cigánysor lakóinak szeme felcsillant, mikor édesanyja emberszámba véve őket betessékelte a konyhába. „Húsvét másadnapján az jut az… eszembe…” – kezdte a bátrabbnak tűnő, de nem akaródzott folytatni. – Efelejtettem, na… – Mondjá’ te valamit – bökte oldalba társát. „Kis kertbe jártam, rózsafát találtam… e fáradságomért piros tojást várrunk” – mentette a helyzetet halk szavú társa.

Az édesanya leültette, süteménnyel kínálta toprongyosékat, majd csomagot készített a diós-mákosból, vigyenek a kisebb testvéreiknek is, két-két piros tojást tett a gyűrött-kopott tasakukba, és némi aprópénzt a markukba, amitől felcsillant a szemük.

Mire a felszegi legényeket váró tízévesforma észbe kapott, koszosék a markukban izzasztott üvegcséből zavaros, habzó löttyel meg is locsolták új, fehér szövetruháját. Tiltakozására a válasz az volt: – nem várunk mü ingyér semmit.

– Asztán, ha ke’ segítteni valamit, csak szóljan, gyüvünk szívesen – lelkesedtek, miközben úgy majszolták a süteményt, mintha attól tartanának, valaki elveszi tőlük. Körülöttük a padlón csupa morzsa hevert, amit sebtében feltakarított, miközben a cirokseprűvel megbökdöste elnyűtt bakancsukat is, hadd lássák, mennyi vesződséget jelentenek számára, és tűnjenek már a lakásból, nehogy „valaki” ott találja őket.

Estefelé, mikor számításaik szerint újabb vendég nem érkezhetett, az anya sok finomságot felcsomagolt, majd kézen fogva a nagymama Malom utcai háza felé indultak.

A téesz-épület sarkánál sírva találták a két koszost. Tojásaik összetörten hevertek a földön, a sütemények szanaszét. Édesanyja szörnyülködve csapta össze kezét: – Szent isten, veletek mi történt? Sírástól elfúló hangon, egymás szavába vágva próbálták elmesélni, miként támadt rájuk egy csapat nagyfiú, akik csak úgy, szórakozásból tették tönkre teljes aznapi szerzeményüket.

– Jövő héten romány húsvét, akkó járjatak kóduni – ezt kiabálták – mesélték elcsukló hangon. Édesanyja ránézett, és – bár a locsolásfolt még a ruháján éktelenkedett, ezért is valahol egyetértett a veréssel, legszívesebben ő is odacsapott volna –, percek alatt egyértelművé vált, hogy nagymamához másnap mennek.

A nagy szatyrot édesanyja koszosék kezébe nyomta, és ennyit mondott: – Indulás, most itt, előttünk – és a cigánysorig kísérték őket.

Akkor nem értette édesanyját, duzzogott is rettenetesen: – Mire való ez az egész? Hisz az alszegi gyermekek, ha csak tehették, megkergették a purdékat, nem is mertek azok csak csoportosan járni gyümölcsöt, gyógynövényt gyűjteni a falu határából. Édesanyja meg mindent odaad. Ezért kellett ennyit fáradozzon a sok sütéssel-főzéssel?… és még kísérgetik is őket, nem beszélve arról, hogy a szép, új ruhán ott a folt… – Mire való ez? Mi vagyok én, milicista, hogy hazakísérjem koszosékat? – értetlenkedett végig az úton.

Halk, nyugodt szavú édesanyja csak ennyit mondott jóságos mosolyával: – Megérted ezt, ha anya leszel. Akkor te is minden gyermekben a sajátodat is látod majd. Nem a származása, ruhája, lakása alapján fogsz megítélni embereket. A jó Isten számára mindenki egyforma, és a segítés, adakozás mindenek felett áll. Nem feledkezhetünk meg a nálunk mostohább körülmények között élőkről még akkor sem, ha olajfoltokkal emlékeztetnek másságukra, hiányos neveltetésükre. Lehetőségeinkhez mérten próbálunk segíteni rajtuk, és nem csak a felebaráti szeretetre emlékeztető egyházi ünnepek alkalmával. Az élet téged is megtanít majd arra, hogy mennyivel jobb érzés adni, mint kapni. Legyen mindenki számára igazi ünnep az ünnep.