A nemzetiségi törvény, amely már vagy húsz, hatvan, kilencven éve aktuális, most megint elúszik és a koalíció szakítópróbája pedig inkább koalamacikat nemz, mint eredményt.
Számíthat rá az olvasó, hogy most egy kis búsongás (bús sonkásszendvics) következik. Hiszen mi más juthatna eszünkbe, amikor azt olvassuk, hogy a nemzetiségi törvény, amely már vagy húsz, hatvan, kilencven éve aktuális, most megint elúszik és a koalíció szakítópróbája pedig inkább koalamacikat nemz, mint eredményt.
Na, csak azért, mert ha közben szétnézünk kisebb tereken, akkor ott is találunk okot a búsongásra. Néhány hétig az volt a feladatom, hogy egy készülő tankönyv fordítását átnézzem. Amolyan magyarról magyarra fordítást végeztem, ami nem dicső, de nem is kellemetlen feladat. Ha az olvasó arra számít, hogy a jegyzetíró bácsi most panaszkodni fog a könyv nyelvi állagára, akkor téved. Én csupán a végig visszafogott és toleranciával küszködő könyv utolsó fejezetében csattantam el. Azt írja az européer tankönyvszerző hármasának valamelyike, hogy Románia a két világháború között demokratikus berendezkedésű ország volt – ezt több ízben is megismétli a szöveg –, az 1923-as alkotmány rá a bizonyság, sőt, toleráns állam volt, mert a zsidó embereknek polgárjogot adott – utolsónak Európában, tegyük hozzá – , és mindvégig segítette a kisebbségeket az új államba történő zökkenőmentes integrálódásukban 1918–1940 (1944) között, a kisebbségi egyházaknak és iskoláknak – ámbátor azok románellenesek voltak, teszi hozzá sietve és végre felszabadultan – segélyt nyújtott. Ebből persze egy szó sem igaz. Miféle demokrácia lehet az, ahol nem működnek a demokratikus szabadságjogok? Miféle világ az, ahol a közigazgatásban nem a választott, hanem a kiválasztott, kinevezett hivatalok és szervek buzganak az önkormányzatok szintjén, ahol felfüggesztették a választott tanácsokat és időközi bizottságok intézték a saját ügyeiket, ahol a korrupció virágzott, ahol folyton cenzúrázták az újságokat és ahol a kisebbségek nem használhatták szabadon még saját lakhelyük nevét sem, ahol az iskola célja az elnemzetlenítés, a revans volt, ahol többet keresett az ortodox, mint az unitárius stb. Ja, és ott volt Siguranţa, amely elkapott, letartóztatott, elhurcolt, házkutatott, hadbíróság elé állított, önkény és ötletelés folyt, személyi összefonódás volt minden tiszti- és altiszti kar…
Na, ez azért ma sem teljesen ösmeretlen, hiszen a nyugdíjba küldött műemlékvédő szakember, a nyelveket beszélő, tapasztalt, íráskészséggel megáldott, mozgékony szakember helyett bácskis Kunszt mester a jóhaverét, egy szentképfestőt vett fel megyei műemlékvédőnek. Valószínűleg arra gondolt, hogy pénzt úgysem kap, de lehet szervezni mindennap egy ikonos körmenetet a romladozó műemlékek körül, aztán vagy elvonul a vihar, a rontás/romlás vagy mi a radauczi rosszseb, vagy nem…
