Adventi történetek

Őszintén vágyakozni az után, ami a miénk… Várni arra, aki már eljött… Pilinszky János gondolatai örökös adventi téma. 

Kinn kövér pelyhekben hull a hó, szobámban kámforolajtól friss a levegő. Olthatatlan vágy ég bennem az Eljövendő után. Gyere, Uram, mire vársz? Nem látod, hogy várlak? Érzem hiányodat…

De hiszen itt is vagy. Téged akarlak, amikor várom, hogy rám nyissanak, ha elvárom, hogy megértsen valaki, Rád találok, amikor csillogó szemekbe tekintek.

Most is kaptam tőled négy hetet. Mint kisgyermekek, akik jászolodhoz naponta egy szalmaszálat gyűjtenek, hogy meleg legyen karácsonyi fekhelyed, naponta kellene „ráállnom” egy bűnre, egy idegesítő rossz szokásra, hogy felhagyjak velük. Bűnmentes napot kellene kezdeményeznem legalább magammal, legalább ma, s aztán holnap is újból. Kerülve még a bocsánatos bűnöket is. Hiszen ez nem negatív állapot lenne – a bűn hiánya –, hanem a tisztaságé, a jótettek napja, a boldogságé. Hátha megszűnik a belső sötétség. Hátha betlehemi csillagod lelkemet is átvilágítja, s akkor az tündökölni fog. Fagyos szívem meg felolvad a Te szeretetedtől.

Történeteket olvasgatok. Humorosak, mosolyogatók. Nem tudom megállni nevetés nélkül. De aztán elkomolyodom. Mindenik más „műfajú”, valahogy azonban egy dolog mégis közös bennük. Vajon mi?

Erről hadd gondoskodjanak ők maguk. Tegyék gyümölcsözővé adventi készületünket.

• Egy szegény falusi öregasszony, akinek elpusztultak az állatai, elment a paphoz, hogy segítsen rajta1. Én is szegény vagyok, mondta a pap, nincs mit adnom neked. De adok egy jó tanácsot: próbálj gyógyítani ráolvasással. Az Úr majd megsegít, az emberek pedig fizetnek érte. De atyám, én nem értek a ráolvasáshoz, felelte a néni. Pedig az egyszerű, mondta a pap, odahajolsz a beteg fölé és elmondasz pár miatyánkot. Ha segít, jó, ha nem segít, az is jó – te bízzál Isten kegyelmében. Az öregasszony megköszönte, hazament, és megfogadta a tanácsot. Rövid idő múlva neves gyógyító asszony híre kelt, messzi földről hozták hozzá a betegeket. Újra lett tehene, malaca, baromfija. Egy nap megbetegedett a pap, tályog nőtt a torkába, nem tudott nyelni. A hívei serényen felrakták a félholt papot egy szekérre, és elvitték a híres javasasszonyhoz. A néni drukkolt, nehogy a pap kinyissa a szemét és ráismerjen, de azért kezdte mondani a miatyánkot, a végén hozzátette az elmaradhatatlan formulát is: ha segít, jó, ha nem segít, az is jó. A pap amikor ezt meghallotta, kinyitotta a szemét, elnevette magát, s úgy nevetett, hogy torkában felszakadt a tályog, kifolyt belőle a genny és meggyógyult…

• Volt egyszer egy ember, akit nagyon szerettek a falujában, mert mindig mesélt nekik2. Reggelenként kiment a faluból, és amikor este hazatért, a falu valamennyi lakója köréje sereglett, és így kérte: „Mondd el hát, mit láttál?”

„Láttam az erdőben egy faunt, amint apró tündérek csoportjának táncot fújt furulyáján.”

„Mondd tovább, mit láttál még?” – biztatták az emberek.

„Mikor a tenger partjára értem, láttam három szirént a habokon, amint zöld fürtjeiket aranyfésűvel fésülték…”

Az emberek hálásak voltak neki meséiért.

Egy nap, mint minden reggel, kiment a faluból. De mikor a tengerpartra ért, íme, három szirént látott, akik zöld fürtjeiket aranyfésűvel fésülték. És mikor továbbment, és az erdőhöz ért, látott egy faunt, aki tündéreknek táncot fújt furulyán.

És mikor este hazatért a falujába, és az emberek, mint rendesen, így kérték: „Meséld el, mit láttál?” – ezt felelte nekik: „Nem láttam semmit.”

• Ínycsiklandozóan habzott a frissen facsart gránátalmalé, ahogy az arab fiatalember a műanyag pohárba csorgatta3. Egy sékelt kért érte. Sápadt, izzasztó meleg fojtogatta a kairói bazárt. Odébb, egy eukaliptuszfa árnyékában múlatták az időt társai: kártyáztak. Tizennégy év körüliek lehettek, a fiatalabbak ugyanis anyjuk oldalán cipelték a kosarakat, ellátták a tevéket, szamarakat, apjuk és bátyjaik helyett végezve a férfimunkát. A bazársor másik oldalán hámló falú, piszkos műhelyben rézműves görnyedt plakettje fölé, nagy fejű fakalapácsával szorgalmasan ütögette, inas, sötét testén szinte világított az izzadságfoltos, hajdan fehér trikó. A szomszédos kávézóból élénk csevegés hallatszott ki: kreol bőrű férfiak tanyáztak ott csapatokba verődve, dominó, dámajáték, sakk csattogott. A kereskedők standjuk előtt szunyókáltak. Ebben a pillanatban felvonított a müezzin. Az asztaloktól felugráltak a fiatalok, a kereskedők felszedelőzködtek, s a kávézóból is kitódultak az emberek, valamennyien a közeli imádkozóhely felé siettek. A rézműves elmerülten kalapált tovább, s a fiatalember rezzenéstelen arccal csorgatta a gránátalmalevet a következő vásárló poharába. A nyakában aranyfeszület csillogott…

• „Egy fiú balesetben elvesztette bal karját4. A családja, hogy feledtesse vele nyomorúságát, beíratta egy öreg japán dzsúdó-mesterhez. Az öreg elkezdte a fiú tanítását: három hosszú hónapot töltött azzal, hogy a fiú egyetlen fogást megtanuljon. Miután letelt a három hónap, az öreg elvitte a fiút egy versenyre. A fiú – magabiztosan legyőzve ellenfeleit – bejutott a döntőbe. Döntőbeli ellenfele egy nálánál erősebb, nagyobb fiú volt. Hosszú ideig nem bírtak egymással, ám a meccs végén a félkarú fiú visszaemlékezett a három hónap alatt begyakorolt fogásra, és ipponnal verte a nálánál erősebb ellenfelet.

Úton hazafelé az újdonsült bajnok megkérdezte öreg mesterét:

– Szenszei, hogyan lehetséges az, hogy én úgy lettem bajnok, hogy csak egyetlen fogást ismerek?

– Nézd, fiam! Te a három hónap alatt tökélyre vitted ezt a fogást. Ez a fogás olyan, hogy mindössze egyetlen védekezés van ellene: ha megragadod az ellenfél BAL karját!…

 

Jegyzetek:

1. Lénárd Sándor: Völgy a világ végén. Budapest, 2002, Magvető Könyvkiadó. In: Fekete Vince – György Attila – Lövétei Lázár László – Molnár Vilmos: Olvasólámpa. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2015. Író a világ végén, 178. o.

2. IGEN folyóirat, XVI. évfolyam, 2004/április.

3. u.o. 2001/január.

4. u.o. XVI. évf. 2004/október.

 

Válogatta: Sebestyén Péter