Nemsokára be fogják mutatni városunk történetének második kötetét. Ez a kötet Marosvásárhely 1848–49-es izgalmas eseményeit, szereplőit, tragikus és ugyanakkor felemelő napjait és sorsait tárja majd az olvasók elé. Hihetetlen, de adós volt ezzel mindeddig a szakma. Szerzője Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Lehet, hogy ezzel egy már készen álló meglepetésről rántom le avatatlanul (felkéretlen) a leplet, de talán megbocsát nekem a közvélemény és a kiadó, hiszen semmi más, csupán a vegytiszta jószándék és barátság vezérelt.
Biztos vagyok benne, hogy sokan meg fogják vásárolni. Még többen kíváncsiak lesznek a valóságos történésekre, vezetőkre, hadakra, ellenállásra, nemzetiségi torzsalkodásokra. Arra különösen. Olyan városképre és népre, mely a kötet lapjain hitelesen elevenedik meg. Legendákat nem oszlat, nem is ez a feladata. Csak összefüggéseket világít meg, amelyek eddig rejtve maradtak. Az események, mondom, a történelem akkori menete még most, közel 180 évvel később is izgalomba hozza az amúgy közömbös, feszült, ideges és sokféle médiával megvert közönséget.
Bár közömböst mondottam, ennek ellenére viszonylag könnyen felpiszkálható az érdeklődés. Ennek egyik fogását magam kísérleteztem ki. Az anyagi befektetés a nagyberuházásokhoz és a kínai tőkeinjekcióhoz képest csekély. Mondjuk egy taxis utazás költségei A pontból B pontba. Egyazon településen belül. Beül az ember a bérkocsiba, odaszól a bérkocsisnak, vigyen, kérem, az X utcába, térre. És nem az aktuális/mai/hivatalos nevét mondjuk be, hanem a korábbit. Errefelé Kelet-Európában ez meglehetősen adott, minden rendszer és impérium a maga képére akarta átforrázni a névanyagot és a tudatot. E műfogáshoz pedig persze több premissza is szükséges: ismernünk kell az előző nevet, tudnunk kell, hogy kicsodáról nevezték el, vagy miféle köznevet adtak neki a régiek, az elődeink, a régen elporladt városlakók vagy idegenek. Mit is csináltak abban az utcában a lakók. Teszem azt, ha Fazakas utca volt a neve, feltételeznünk kell a régészeti bizonyítékok és levéltári dokumentumok előkerüléséig, hogy ott tényleg fazakasok laktak, akik szilvazízes csebreket és füles bögréket készítettek a korabeli vásárokra, háztartások számára. És következmények is származnak a megadott címbemondásból. Például szabatosan előadjuk. Aszályos elmondással az ellenkezőjét érjük el. Kis érdekességet fűzünk hozzá, amivel a bérautó vezérét kizökkentjük a napi rutinból, de nem annyira, hogy a csudálkozástól árokba fordítsa vagy villanyoszlopnak vigye a négyütemű gépkocsit velünk egyetemben. Szóval nem veszélytelen.
A cím, az elfelejtésre ítélt, eltörölt név olyan horog, amit rendszerint bekap az illető, most már városlakó, hiszen legtöbbször kiderül, hogy nemrégiben vált városod lakójává, vagy gyermekkorában került ide, esetleg sokáig dolgozott Firenzében, de nem kérdezed meg, hogy hány hídja van az Arnónak. Ő ott ui. dolgozott, nem az Uffizit bújta naponta.
Ritka sügér az, amely nem harap rá a horogra tűzött szövegre.
Most tehát itt él, e város falai, házai, volt üzletei, műemlékei, történetei között, amelyekről semmit sem tud, vagy csak halovány, pontatlan, megmételyezett fogalmai vannak, esetleg nem is beszéli, nem érti a lakosság egy részének nyelvét, gondolkodásmódját. És ekkor lép hatályba az, amit taxisakadémiának nevezünk. Ez teljesen ingyenes, önkéntes és lelkes mozgalom, oktatási forma, csevej, idegenvezetés. Azt kell éreznie a hallgatónak, miközben téged a megvilágított és időben kimélyített perspektívával ellátott cél felé kormányoz szó szerint, hogy ez az információtömeg bármikor rendelkezésére állt. Mindig is itt volt. Hogy az övé, az ő pallérozását szolgálja, biztonságérzetét növeli, és egyben arra figyelmezteti, hogy nem vele kezdődött a város, annak története, hanem ő csupán most éppen a csúcson van, alatta hihetetlen mélységekig húzódik az emberi civilizációnak nevezett rendezhető halmaz. Nevek, események, építtetők, urak és polgárok, kalmárok és szatócsok, mesteremberek és híres kalandorok, kocsmák és kávéházak, benne kártyázók, délelőtti úriasszonyok, akik kíséret nélkül be sem ülhettek nyilvános helyre, ravasz ügyvédek, széplányok, kurafiak, jósnők, tanárok, diákcsínyek, színészek, ételek, pletykák, temetések, híres emberek, akik itt nálunk megfordultak, vagy visszajártak perelni, esetleg fatányérosra…
Mindenfélét lehet mesélni. Az egyetlen szabály: hihető és hiteles legyen. Lehet, hogy ezzel rögeszméket rombolsz, vagy csak megbontod egy-két helyen a kőkemény ostobaság, előítéletes gyűlölség falát. Elveted benne nem is a kétkedés, de a kíváncsiság magvát. Ahogy rámutatsz menet közben egy középületre, amelyet mára valami unalmas hivatal kebelezett be, s azt mondod: ez egykor gazdag bank volt, folyton tőkét emelt, míg beleroppant és nagyot bukott, ezt érti, hiszen manapság a bankbukások, csődök nem is olyan ritkák, mint a szocializmus idején, amikor semmi sem bukhatott meg, kivéve a rossz tanulókat és magát a rendszert.
Ha csak ennyit tettél, máris nyertél egy feltételes rajongót az élhető-elérhető történeti város számára.
„Álmodj, királylány…!”
