„A wittenbergi fülemile” (2.)

Luther nem csak a teológia terén volt korszakalkotó, őt tekinthetjük az első protestáns zeneszerzőnek is. Tudta, hogy az ének elősegíti tanainak terjesztését. Nem amolyan mellékes tevékenységet látott az éneklésben, hanem valódi segítőtársat. Egyházi énekköltőként és zeneszerzőként is ismert volt. Még az ellenségei is elismerték zenei tudását. Egy bizonyos Cochlaeus nevű egyetemi tanár lanttal a kezében játszott Luther-paródiát. Cyriacus Spangenberg német festő a reformátort családja körében, lanttal a kezében ábrázolta. Hans Sachs, a híres mesterdalnok egyenesen wittenbergi fülemilének nevezi az új tanokat hirdető papot.

Tény, hogy Luther a Biblia mellett egyházi énekeskönyvet is adott a népnek. Szükség volt erre, mert azelőtt az énekek nagy többsége latinul zengett, a reformáció pedig az anyanyelven szóló istentiszteletet helyezte előtérbe. De hogyan lett zeneköltő a reformátorból? 1523-ban jutott el hozzá a hír, hogy két rendtársát máglyán égették meg, mert az ő hitelveit követték. Luther mélységesen megrendült, és a két mártír emlékére megírta első énekszövegét:

„Szórd szerte a szeleknek,

Vagy hullám-árba dobd;

Ne félj, gondozva lesznek

A szentelt hamvak ott.

Szétszórt porukból ébred

Új élet mindenütt,

Atyánk, te befogadtad

Végső lehelletük.

A Sátán diadalmat

Nem ül szemben velük.

Ők holtan is beszélnek

S mint ércnek zengzete

Fülébe zúg a népnek

Az Úr nagy szent neve.

Tanúbizonyság végett

Terólad, Istenünk.” 

(Hegedűs István fordítása)

Az éneket újabb énekek követték. A zsoltárok közül is akadt néhány, amelyik alapjául szolgált egy-egy új énekszövegnek, latin énekeket is átdolgozott német nyelvre. Német dallamokat és szövegeket is ötvözött zeneművészetében. Leghíresebb és legismertebb éneke az Erős várunk nekünk az Isten kezdetű. Ez a dallam ihlette Felix Mendelssohn-Bartholdy Reformáció című (5.) szimfóniáját. Az ének 1527 végén vagy 1528 elején keletkezhetett.

Luther összesen 36 énekszöveget szerzett, és ezzel az evangélikus egyházi énekstílus megteremtőjévé vált. Humanista elképzelés szerint az énekekre az énekelhetőség jellemző. A népdalok könnyedségét vette alapul, és az volt az elve, hogy „az édesanyát a házban, a gyermeket az utcán, a közembert a vásáron hallgasd meg, és annak a szájáról lesd el” az éneklés természetességét. Egy Selnecker Miklós nevű lipcsei lelkész úgy vélekedett a lutheri énekekről, hogy „ha dr. Luther Márton semmi munkát nem végzett, és Krisztus egyházának semmi mást nem hagyott volna maga után, mint csupán az egyházi énekeit és zsoltárait: úgy ez is elég volna, soha nem tudnánk neki megköszönni és meghálálni”.

Barátai jegyezték fel róla, hogy fiatal diákként egy kiránduláson véletlenül megsebesítette magát, és emiatt a szálláson kellett maradnia. Míg a többiek barangoltak, ő azalatt megtanulta a lantjátékot. Később fuvolázni is megtanult. Házassága után, amint gyarapodott a család létszáma, esténként nagy éneklés volt a reformátor házában. Egyik barátja szerint tiszta, csengő tenor hangja volt. Házában gyakran fordultak meg zenészek, és olyankor mindig zengett az ének. Nem határolódott el a világi énekektől sem, sőt volt, amikor szóvá is tette, hogy sok világi énekből sugárzik az élet, a vidám lélek, miközben sok az élettelen, rideg egyházi ének.

A zenetörténet írói följegyezték róla, hogy Luther honosította meg a családokban a házi éneklést, ez pedig kijelölte az irányvonalat Johann Sebastian Bach muzsikájának is. A zeneelmélet terén is otthonosan mozgott, mert képes volt négyszólamú kórusletétek írására is. Luther 1524-ben kiadott első énekeskönyve előszavában ekképp vélekedett a zenéről: „Én minden művészetet, különösen a zenét szívesen látom annak szolgálatában, aki adta és teremtette”. „A zene szép és dicső ajándéka Istennek, és közel áll a teológiához. Az én kevés zenetudományomat sokért nem adnám. Az ifjúságot mindig rá kell szoktatni erre a művészetre, mert finomak és ügyesek lesznek általa az emberek.” „Aki ezt a művészetet érti, az jó modorú, és mindenben ügyes. A zenét meg kell tartani az iskolákban, mert szükség van reá.”

Luther életében 1542-ben kezdődött az élettől való búcsúzkodás gondolata. Ekkor halt meg Magdalena nevű lánya, ami nagyon megviselte a tudós papot. Ettől kezdve egyre gyakrabban mondogatta, hogy „gyenge vagyok, nem bírom tovább”. 1546 januárjában hazautazott Eislebenbe, hogy kibékítse az ott civakodó grófokat. Utazása eredményesnek bizonyult. Az idős professzornak azonban ez volt az utolsó földi sikere. Már nem volt ereje visszautazni Wittenbergbe, mert 1546. február 18-án meghalt.

Emlékét a teológusokon kívül számtalan művészi alkotás is őrzi.