A védtelen parázsvirága

Árvácska – utórezgések

Hetekig cipeltem magamban a lélekfeszítő élményt, halogattam a megosztását és ezzel bizonyos szintű elengedését. Mostanra úgy érzem, ennek is eljött az ideje. 

Az Árvácskáról van szó, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház közös előadásáról, amelyet október végén, egy békésnek látszó vasárnap estén új helyszínen, a Levél utcai bábstúdió helyett az Ariel székhelyén, a Nyomda utcában mutattak be a másodéves magiszteri bábművész szakos hallgatók. 

A jól ismert Móricz-regény Csöréjének, az állami gondozott leánykának embertelen sorsa elevenedik meg a színpadon egyetlen – tetőtől talpig fehér, szinte arcvonások nélküli – báb életre keltésével, amely mintha maga lenne az örök időkre tartósított, bepólyált fájdalom. Vidovszky György zseniális rendezésében nem a szavakon van a lényeg, emberi és állati hangok, cselekvések – szíjcsattogás – hátborzongató jelzései, különös szimbolikával bíró fények és fénytelenség párbeszéde, valamint a vizuális és auditív hatást szinte szemmel láthatóan átszövő zene beszél, suttog, kiált arról, hogyan, meddig, mennyire mélyen lehet megalázni, emberi méltóságától megfosztani a védekezésre képtelent. 

Maga a rendező így nyilatkozott a regényről és a belőle született előadásról: „Az Árvácskát hosszú időn át egy szociografikus, helyenként naturalista műnek értelmezték. Valójában nem az: egy költői szerkezettel megírt műről van szó. A színházi adaptációban ezt a részét erősítjük fel, nem a regény cselekményét állítjuk színpadra. A stilizáltság, a báb használata több asszociációt enged meg a nézőnek, közelebb viszi a lényeghez. Fontosnak tartom olyan figurák életéről beszélni, akikről amúgy nem szólnak előadások. Ezek az emberek áldozatai, nem főszereplői saját történetüknek” (studioszinház.ro). 

Az előadás alatt néhány szót firkáltam a sötétben a táskámból előhúzott papírlapra: nejlonruha, piros fény, lámpa, kötelek, csend, sötét, a világ fájdalma. Utóbbi szószerkezet, jól tudom, közhelyes, mégis kikívánkozott belőlem. Nem emlékszem már, pontosan mikor, melyik jelenetnél, de abban biztos vagyok, hogy nem annál, amikor egy dinnyekóstolásért büntetésből Csöre kezére parázs kerül. A báb ujjak nélküli kezén pirosló, apró tűzvirág, a tiltakozni meg sem próbáló test mozdulatlansága bénító látvány volt számomra, aligha tudtam volna használni azokban a percekben az írószerem. Túlzás nélkül állíthatom: a krisztusi szenvedést hordozta magában az a jelenet, annak volt – legalábbis az én olvasatomban – megdöbbentően mai metaforája. Nem szeretnék azon elmélkedni, hány „Kedvesanyám” és „Kedvesapám” jár-kel ebben a pillanatban is a világban, és mennyien vannak az arctalan „Csörék”, akiknek a szabadulás egy gyertya lángjában rejlik, a menekülési útvonal pedig a felhők mögé vezet. 

Az Árvácska – átváltozásokban gazdag színpadi játékával, zene- és látványvilágának líraiságával – számomra a hosszú életű színházi élmények közé tartozik. Egy intő jel, hótiszta üzenet, maga a születése pillanatában felsíró lelkiismeret.