A hátán sötétlő „hegy” már első látásra felejthetetlenné tette. Mintha abban a hatalmas, szakadozott nejlonzsákban cipelte volna addigi élete minden jó és rossz pillanatát. Egyértelmű volt, hogy az utóbbiból több juthatott neki. Lábán vastag bakancsot viselt, vékony alakját galambszürke gyapjúszvetter takarta. Akkor – ha jól emlékszem, április derekán – még jele sem volt a mostani hőhullámoknak, nem volt feltűnő a hűvös időhöz illő viselet. Csak az a nejlonzsák a vékony vállon… Finom arcvonásai semmit sem árultak el a körülményekről, amelyek miatt nyakába vette a világot. Olyan volt, mint egy messziről jött, hosszú út elé néző vándormadár, amely érzések és érzelmek nélkül követi ösztönét.
Abban az időszakban mindegyre feltűnt a Tudor negyed aljában és a Kövesdombon, néha két egymást követő napon is láttam. A kezében a hosszú botot a sokadik találkozáskor vettem észre, nem tudom, hogy nála volt-e korábban is. Tisztes távolságból nézve úgy tűnhetett, mintha csak valami üdítő hegyi túrához kellett volna neki a segédeszköz, és miután kikirándulta magát, hű támaszát megtartva ereszkedett volna be a lakótelepi szürkeségbe. Az egyre jobban elhasználódó nejlonzsák azonban mást sejtetett… Annak súlya alatt valószínűbb volt, hogy kóbor kutyák vagy rossz emberek támadása ellen szolgál védekezésül az a bot.
Ahányszor útjaink kereszteződtek, mindig megszólalt bennem a vágy, hogy megismerjem ennek a – meglátásom szerint negyvenes éveiben járó, talán éppen velem egykorú – szép arcú nőnek a történetét. A májusi, június eleji hetekben azonban a titokzatos vándor nem mutatkozott. Lassan lemondtam a beszélgetés lehetőségéről, amikor a beköszöntő kánikula egyik legforróbb napján, valamikor a csúcsértékek egyik órájában újra felfedeztem az otthonomtól nem messze eső városrészen (szándékosan nem részletezem, pontosan hol), egy lombsátor alatti padon. Az ülőalkalmatosságon végignyúlva, önfeledt nyugalommal pihent, úgy, ahogy sokan csak a napi tennivalóktól messze röpítő, gondűző – és bár egy kicsit egzotikus – nyaralásokon tudnak. Biztos vagyok benne, hogy nem vett észre, a tekintete ugyanis a fölötte őrködő fa valamelyik ágán időzött, éppen mint egy fészekrakásra készülő madáré. Bakancsa a pad mellett várta a továbbindulást, mellette műanyag dobozban étel sötétlett. Az elkövetkező napokban újra meg újra láttam ebédidő táján az árnyékban sziesztázni a titokzatos idegent. Csak egyetlen alkalommal aludt, amikor elhaladtam mellette, máskor tágra nyílt szemmel sétáltatta gondolatait a faágak védelmében.
Sokáig gyűjtöttem a bátorságot a közeledéshez, közben többféle történet is lepergett a fejemben. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy bántalmazó közegből – férjtől, élettárstól, esetleg szülőktől – menekült el jó néhány hónapja ez a furcsa teremtés, és azt sem tartottam kizártnak, hogy gyereket is hagyott maga mögött. Mindig rezzenéstelen arcán az igazán nagy megrázkódtatások utáni csendet, kiüresedést véltem felfedezni, valamiért mégis úgy éreztem, hogy előbb-utóbb megtaláljuk a közös hangot, még ha nem is lesz könnyű kapcsolatba lépni vele.
A múlt hét elején szántam rá magam a nagy lépésre. Egy műanyag dobozba frissen melegített levest csomagoltam, azzal indultam szerencsét próbálni a padhoz, amelyen a különös idegen lazítani szokott. Nem voltam biztos benne, hogy ott találom, de már messziről feltűnt az ismerős gyapjúszvetter, ami egy ideje derékaljként szolgált a kemény fekvőhelyen. Arról is időben meggyőződhettem, hogy ébren van a szárnyak nélküli vándormadár. Bármennyire is felkészítettem magam lelkileg a találkozásra, pár lépésnyire a padtól a bátorságomból semmi sem maradt. Talán ő is érzékelte ezt, amikor ráköszöntem, és tudtára adtam, hogy hoztam neki egy kicsi levest.
– Tessék engem békén hagyni – mondta a nő, anélkül, hogy rám nézett volna. Amikor erőtlenül megismételtem érkezésem célját, nagyobb nyomatékkal préselte ki magából a szavakat:
– Csak tessék békén hagyni.
Mondtam neki, hogy a szemközti, szintén árnyékos padon hagyom az ebédet, ha gondolja, onnan elveheti. A legapróbb mozdulattal, rezdüléssel sem válaszolt. Szó nélkül távoztam, és csak akkor fordultam hátra, amikor a padból és a rajta fekvő, vézna testből már alig látszott valami. Azt azonban ebből a távolságból is tisztán ki lehetett venni, hogy ugyanabban a pozícióban maradt, amiben volt, a pár lépésnyire lévő ételre pedig ügyet sem vetett. Másnap délben üres volt a pad, a következő napon szintén. A hét vége felé váratlanul egy másik városrészen pillantottam meg a különös vándort. Egy lakótelepi játszótér egyik asztalánál ült, és műanyag dobozból békésen kanalazott valami szószos eledelt. Eszembe sem jutott megzavarni. Nem reménykedtem még egy találkozásban, de pár napja, az esti órákban ismét elém villant törékeny alakja, amint egy csorgónál éppen lábat mosott. Volt ebben a látványban valami meghitt légiesség, ami mintha azt sugallta volna: érd be ennyivel, és ne követeld a szavakat, azok néha csak bepiszkítják a lényeget.
