A trónörökös, aki útban volt

*A főhercegi párt a merényletkor szállító autó a bécsi hadtörténeti múzeumban kiállítva

(Folytatás június 28-ai lapszámunkból)

1914. június 28-án lőtte le Gavrilo Princip Szarajevóban Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst és feleségét, Chotek Zsófiát. A merényletet többnyire az első világháború nyitányaként emlegetjük. De Szarajevóban nemcsak egy trónörököst öltek meg. Eltűnt vele a Monarchia egyik utolsó olyan vezetője is, aki látta a birodalom belső válságát, félt egy Oroszországgal vívott háborútól, és talán még megpróbálhatta volna más irányba terelni Európa történetét.

Reform, nem forradalom

Ferenc Ferdinánd reformelképzeléseit túlzás lenne úgy elképzelni, mintha egy kész, részletes alkotmánytervvel várta volna a trónra lépést. Nem volt nála egy végleges program, amely pontosan megmondta volna, hogyan kell átalakítani a Monarchiát. Inkább többféle gondolat, javaslat és lehetőség mozgott körülötte. Ezekben közös volt, hogy a dualista rendszert nem tartották elégségesnek.

Az egyik legismertebb elképzelés a trializmus volt. Ez azt jelentette volna, hogy a Monarchia nem két, hanem három nagy egységből áll: osztrák, magyar és délszláv részből. A harmadik pillér főként a horvátokat, szerbeket, szlovéneket és más délszláv népeket foghatta volna össze valamilyen Habsburg-kereten belüli formában.

Ez a gondolat logikus válasznak tűnhetett a délszláv kérdésre. Ha a délszlávok nagyobb önállóságot kapnak a Monarchián belül, akkor talán kevésbé vonzza őket a Szerbia köré szerveződő egyesülés. A birodalom ezzel nem elveszítette volna őket, hanem új szerződést kínált volna nekik. Nem függetlenséget, de nagyobb politikai súlyt.

A trializmus azonban Magyarország számára komoly fenyegetésnek látszott. A magyar korona országai között ott volt Horvátország is, és a történelmi Magyarország területén sok délszláv, román és szlovák élt. Ha létrejön egy külön délszláv egység, az könnyen gyengíthette volna Magyarország területi és politikai helyzetét. Ezért a magyar elit jelentős része határozottan ellenezte az ilyen terveket.

Más reformgondolatok még tágabb átalakításban gondolkodtak. Aurel Popovici terve, a Nagy-Ausztriai Egyesült Államok például a birodalmat több nemzeti-területi egységre osztotta volna. Ez olyan rendszer lett volna, amelyben a különböző népek nagyobb önkormányzatot kapnak, de továbbra is a Habsburg-dinasztia közös keretében maradnak.

Ferenc Ferdinánd ezekhez az elképzelésekhez nem mindig ugyanúgy viszonyult, de a lényeg világos volt: a régi dualista szerkezetet meg kellett haladni. Nem forradalmat akart, hanem birodalmi reformot. Nem szétverni akarta a Monarchiát, hanem olyan formába rendezni, amely talán jobban bírja a nemzeti mozgalmak nyomását.

Ebben volt a gondolkodásának sajátos kettőssége. Egyszerre akart központosítást és rugalmasságot. Erős államot akart, erős hadsereggel és erős dinasztikus hatalommal. De közben azt is felismerte, hogy az erő önmagában kevés. Ha a birodalom népei nem érzik úgy, hogy van helyük a rendszerben, akkor az állam csak látszólag marad erős.

Ferenc Ferdinánd tehát nem nemzetállamokban gondolkodott. Nem azt akarta, hogy minden nép külön országot kapjon. Egy átszervezett, korszerűbb Habsburg-birodalmat képzelt el. Ezért volt elfogadhatatlan egyszerre több oldalnak is. A magyar status quo hívei attól féltek, hogy elveszítik kiváltságos helyzetüket. A szerb nacionalisták pedig attól, hogy a Monarchia még időben magához köti a délszlávokat.

A reform ebben az esetben nem békés, mindenki számára kényelmes változásokat jelentett volna. Nagy érdekeket sértett volna. De éppen ezért mutatja, hogy Ferenc Ferdinánd nem vakon ragaszkodott a régi formákhoz. A birodalom megőrzéséhez változtatni akart azon, amit már nem látott működőképesnek.

Miért tarthattak tőle a szerb nacionalisták?

Gavrilo Princip és társai nem egyszerűen egy ismert embert akartak megölni. A célpont kiválasztása jelképes volt. Ferenc Ferdinánd a Habsburg-hatalom egyik legmagasabb rangú képviselője volt, a birodalom jövendő uralkodója. Amikor Szarajevóba érkezett, nem magánemberként jelent meg, hanem a Monarchia erejét, tekintélyét és jövőjét testesítette meg.

Bosznia-Hercegovina helyzete miatt ez különösen érzékeny volt. A tartományban jelentős délszláv lakosság élt, és sok szerb nacionalista úgy gondolta, hogy Boszniának nem a Habsburg Birodalomhoz, hanem a szerb vagy délszláv nemzeti egyesüléshez kellene tartoznia. A Monarchia viszont éppen azzal, hogy bekebelezte Boszniát, világossá tette: nem engedi át ezt a területet a szerb nemzeti törekvéseknek.

Ferenc Ferdinánd látogatása ezért sokkal több volt udvari eseménynél. A trónörökös a birodalom egyik vitatott tartományába érkezett, katonai gyakorlatok idején, egy olyan napon, amely a szerb nemzeti emlékezetben különleges jelentőségű volt. Június 28-a, Vidovdan, a rigómezei csata emléknapja. A szerb történeti emlékezetben ez a nap az áldozatvállalás, a nemzeti sors és az ellenállás egyik jelképe lett.

Ebben a közegben Ferenc Ferdinánd jelenléte provokációnak tűnhetett azok szemében, akik a Habsburg-uralmat idegen elnyomásnak látták. De a történet ennél is összetettebb. A trónörökös ugyanis nemcsak azért volt veszélyes a szerb nacionalisták számára, mert Habsburg volt. Hanem azért is, mert olyan reformokat képzelhetett el, amelyek gyengíthették a szerb nemzeti program vonzerejét.

Ha a Monarchia nagyobb jogokat adott volna a délszlávoknak, az új helyzetet teremthetett volna. A horvátok, szlovének, boszniai szerbek és más délszláv közösségek számára megnyílhatott volna egy Habsburg-kereten belüli út. Ez nem jelentett volna teljes függetlenséget, de több politikai súlyt, nagyobb önállóságot és talán jobb alkupozíciót adott volna nekik.

Ez Belgrád szempontjából veszélyes lehetett. A szerb nacionalizmus egyik nagy célja az volt, hogy Szerbia legyen a délszláv egyesülés központja. Ha azonban a Monarchia képes lett volna elfogadhatóbb helyzetet kínálni saját délszláv népeinek, akkor nem biztos, hogy minden út Belgrád felé vezet. Egy megreformált Habsburg Birodalom versenytársa lehetett volna a szerb nemzeti projektnek.

Ebben rejlik a merénylet egyik legfontosabb ellentmondása. Ferenc Ferdinándot nem azért kellett megölniük, mert biztosan ő lett volna a legkíméletlenebb elnyomó. Éppen azért is válhatott célponttá, mert a kompromisszum lehetőségét hordozta. Egy erősebb, de rugalmasabb Monarchia megnehezítette volna a szerb nacionalisták dolgát.

Princip szemében Ferenc Ferdinánd nem csupán egy ember volt. Egy jövőbeli politikai lehetőség jelképe is: olyan Habsburg-vezető, aki talán átalakítja a birodalmat, és ezzel elvágja vagy legalábbis gyengíti a délszláv elszakadás útját. A merénylet ezért nemcsak egy uralkodóház elleni támadás volt, hanem egy lehetséges birodalmi reform ellen is irányult.

A hiányzó fék a háború útjában

Ferenc Ferdinánd szerepét a háború előtti években nemcsak politikai, hanem katonai szempontból is érdemes nézni. 1913-tól az összes fegyveres erő főfelügyelője volt. Ez a cím nem azt jelentette, hogy ő irányította volna a hadsereg mindennapi működését, vagy hogy minden haditerv az ő asztalán született volna. A tényleges katonai tervezésben a vezérkar játszotta a főszerepet.

A vezérkar élén Conrad von Hötzendorf állt, aki a korszak egyik legfontosabb háborús gondolkodója volt a Monarchiában. Conrad régóta sürgette, hogy a birodalom keményen lépjen fel Szerbiával szemben. Úgy látta, hogy Szerbia növekvő ereje és délszláv vonzereje közvetlen veszélyt jelent a Monarchiára. Szerinte minél tovább várnak, annál rosszabb helyzetbe kerülnek.

Ferenc Ferdinánd azonban nem osztotta ezt a háborús türelmetlenséget. Bár katonai hátterű emberként gondolkodott, nem hitt abban, hogy minden politikai problémát fegyverrel kell megoldani. Különösen tartott attól, hogy egy Szerbia elleni háború nem maradna helyi ügy. Ha Oroszország Szerbia mellé áll, a Monarchia sokkal nagyobb konfliktusba kerülne, mint amire valójában fel van készülve.

Ez volt az egyik legfontosabb különbség közte és Conrad között. Conrad a Szerbia elleni háborút szükséges és elkerülhetetlen lépésnek látta. Ferenc Ferdinánd viszont a kockázatokat nézte. Tudta, hogy a Monarchia hadserege nem legyőzhetetlen gépezet. Soknemzetiségű birodalom hadereje volt, belső feszültségekkel, ellátási gondokkal, politikai korlátokkal. Egy nagy európai háború nemcsak katonai, hanem állami túlélési próba is lett volna.

A trónörökös különösen az Oroszországgal való összecsapástól félt. Egy ilyen háborút nem egyszerű határvitának látott, hanem dinasztikus és birodalmi katasztrófának. Úgy vélte, hogy ha a Habsburgok és a Romanovok egymás ellen kerülnek, abból akár mindkét uralkodóház bukása is következhet. Utólag nézve ez a félelem hátborzongatóan pontosnak tűnik.

Ferenc Ferdinánd tehát nem pacifista volt. Nem a hadsereg ellen beszélt, nem a fegyveres erő leépítését akarta. Éppen ellenkezőleg: fontosnak tartotta az erős hadsereget. De különbséget tett az erő birtoklása és a meggondolatlan háború között. Azt vallotta, hogy egy birodalomnak nemcsak ütőképességre, hanem önmérsékletre is szüksége van.

Halála után ez az önmérséklet gyengült meg a döntéshozatalban. Amikor a merénylet után Bécsben arról vitáztak, hogyan kell válaszolni Szerbiának, Ferenc Ferdinánd már nem volt ott. Nem volt ott az az ember, aki a trónöröklés súlyával, katonai főfelügyelői tekintélyével és politikai ösztönével azt mondhatta volna: a büntetés nem ér meg egy európai háborút.

Persze nem biztos, hogy meg tudta volna állítani Conradot, vagy a kemény fellépést sürgető köröket. De jelenléte akadály lett volna. Legalább lassíthatta, vitathatta, nehezíthette volna a háborús döntést. Nélküle a háborús párt előtt kevesebb belső fék maradt.

Ezért fontos úgy látni Ferenc Ferdinándot, mint hiányzó ellensúlyt. Nem biztosíték volt a békére, de erős figyelmeztető hang lehetett volna a birodalom csúcsán. Olyan ember, aki nem erkölcsi lelkesedésből, hanem hideg birodalmi számításból félt a háborútól. És 1914 júliusában éppen ilyen számításra lett volna szükség.

(folytatjuk)