Szomorkás hazavágyódás Horváth István Idegen mezőn című verse. Jómagam is idegen mezőről küldöm ma heti levelemet. Ez az eddig kitartó, de most búcsúzó nyár facsarint rajtam is egyet: itt az ősz, visszavonhatatlanul.
Októberi eső, termékeny esztendő.
Őszi kikericsek lila mezején a csend trónol
Így tartja a közmondás. Ám október már az északról érkező vándormadarak, a darvak ideje is. A madárvédők világszervezete, a BirdLife International kezdeményezésére 1992-ben szerveztek először madármegfigyelő napokat az őszi madárvonulás időszakának közepén: október első hétvégéjén.
A nap leszállt, rá megzendült az erdő
Alkonyi kórusa
Egyszer, utolszor még, az éj előtt.
Halk szárnysuhogás kelt a fák között,
Kerengve, lassan
Fészekre rebbentek a madarak.
Egy fenyőágon ült egy kis madár
Némán, kő-mereven,
Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt.
És meg se moccant
Közelgő lépteimnek dobajára.
Előtte álltam, lehajoltam hozzá:
Vajjon mi lelheti?!
Így, ültőhelyében meghalt talán?
Kitellett tőle,
Oly döbbenetes, olyan furcsa volt.
De élt. Kicsi szeme
Ha bágyadtan, ha tompán is, de fénylett,
S nézett, nézett merőn valahová, –
A sorsát várta tán,
S én jöttem, mintha sorsa lettem volna.
Ó, sose volt még sors ily tehetetlen,
Ilyen ügyefogyott.
Tanakodtam, hogy mit is kezdjek véle:
Ha fészekből hullt, hogyan tegyem vissza?
Ha szárnya törött, szárnyra hogy kapassam?
Elpusztul, hogyha magammal viszem,
Elpusztul akkor is, ha itt hagyom.
Keserves volt nekem e sors-szerep.
Félénken kinyújtottam a kezem.
Úgy véltem, ha már egyéb nem telik
Tőlem, – legalább megsímogatom.
Akkor rezzent – s elugrott.
Két lépést ugrott csak a fűbe el,
Ott gunnyasztott tovább,
S a sorsát nézte, nézett engemet.
Reményik Sándor vallomásos verse, A sors-váró madár döbbenetével lépek tovább.
Szent Ferenc zengő, hallelujás nyelvén
Szerettem volna hozzá szólani –
S nem jött ajkamra szó.
Legyintettem lemondón, szomorún.
Otthagytam kis madár-testvéremet,
Sorstalan sorsa voltam én neki (…)
Október 4. Assisi Szent Ferenc névünnepe. „Isten szegénykéje” amellett, hogy megújította az egyház szellemét, „beszélni tudott az állatokkal” – azaz mindenkinél jobban értette őket. E napon ünnepeljük az állatok világnapját 1991 óta.
„Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik” – ezt már Mahatma Gandhi mondta. Erre a kijelentésre emlékezve, születésnapja, október 5. a háziállatok világnapja.
Kétszáz évvel ezelőtt, 1825. október 5-én született Csíktaplócai Xántus János. Dióhéjban próbálom összefoglalni mindazt, amit róla tudni kell. Az 1848–49-es szabadságharc leverése után menekülnie kell, így kerül Amerikába, ahol mint vasútépítő mérnök 1854-től kezdi meg növénytani, állattani és néprajzi gyűjtéseit – a Magyar Nemzeti Múzeum számára. A hazaküldött gyűjtemények okán 1859-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, s 1862-ben tartotta meg akadémiai székfoglalóját Adatok a tenger természettani földrajzához címmel. 1864-ben Németalföldön tanulmányozta az állatkerteket. Ugyanezen évben, szeptember 2-án, az orvosok és természettudósok vándorgyűlésén Marosvásárhelyen felveti egy állami állatkert létrehozásának tervét. 1866. augusztus 6-án nyílt meg a pesti állatkert, melynek első igazgatója volt. 1868-ban, tisztségét feladva Kelet-Ázsiába indult egy osztrák–magyar expedícióval. Először Ceylonban, Sziámban, Kínában és Japánban gyűjtenek, de mivel az osztrákok a gyűjtött anyagot csak Bécsnek szánják, 1869 elején különvált az expedíciótól. Celebesz, Borneó és Jáva szigetén hatalmas állattani és néprajzi anyagot gyűjtött. A 2500 darabos borneói etnológiai gyűjteményéből alapították meg a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának – a későbbi Néprajzi Múzeumnak – az alapjait; ő volt ennek is az első igazgatója. Új állatfajokat írt le, a zoológiai szakmunkákban nevének rövidítése: Xantus. Több növény- és állatfaj tudományos neve állít emléket neki: többek között az őszirózsafélék családjába tartozó, az Egyesült Államok délnyugati száraz tájain élő Chaenactis xantiana, a kolibrifélék közül a kaliforniai Hylocharis xantusii, a gekkófélék közül az északnyugat-mexikói Phyllodactylus xanti. A pikkelyes hüllők egyik közép-amerikai családjának tudományos nevét is ő adta: Xantusiidae. 1872-ben Rómer Flórissal összeállították a bécsi világkiállításon szereplő első magyar néprajzi gyűjteményt. 1872-ben részt vett a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában, amelynek alelnöke lett. 1894 tavaszán súlyos tüdőgyulladáson esett át, az Adriai-tenger partján, a ma Abbáziához tartozó Voloscóban szándékozott meggyógyulni, de hamarosan hazaszállították, s meghalt. Négy kalandos útikönyve és több mint kétszáz ismeretterjesztő írása közül itt most egyetlenegyet említek: 1858-ban adta ki A természet kalendáriumát.
Majd egy évszázadra rá, 1957-ben, dédunokaöccse, ifj. dr. Xántus János az ő nyomdokát követve jelentette meg a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál A természet kalendáriuma című könyvét. Jómagam e szellemiséget követendő kezdtem e cím alatt pszeudo-tudománynépszerűsítő cikkeket közölni 1996-tól a
Komárom-Esztergom Megyei Hírlapban, a Zs. M. Tájvédelmi Egyesület lapjában, a Zsámbéki Hírekben, a szegedi Kincskeresőben; fiammal, az akkor rádiós Kiss Székely Zsolttal sorozatot indítottunk hasonló címmel a Civil Rádióban is. S 2012-től – immár 689. levelét – írom A természet kalendáriumának itt, a Népújságban.
Október 6. az aradi vértanúk napja: nemzeti gyásznap.
Ma csak bokáig
holnap már derékig
azután nyakig csörtetünk
ebben a virágmészárló októberben, mígnem tajtékosan összecsap fejünk fölött áradó színözönével,
s hátsó ajtaján kilépve
állunk ónnal kongó termeiben, az őszében – melyben, mint lányában az anya, egyre ritkábban pirul el a nyár,
… ködöt lépünk köd-gúnyában
köd előttem – köd utánam
szaladásunk elvirágzik
dél-krizantémos majális…
ez a legszínpompásabb kivégzés, vesztőhelyem az ősznek, állva halnak meg a fák,
a legcsodálatosabb trónfosztás, amint szín-palástjuktól lecsupáltan állnak moccanatlan vigyázzban, míg fölöttük
rozsdásak már a csillagok
vállain zöld-volt jegenyéknek
kereke égre-nyikorog
Göncölnek – az éj szekerének…,
s döcög, döcög az alvadó tejúton, hosszú gyapjas felhők és katonásan rövidre nyírt felhők között, lent meggyfák gömbölyű lángocskái sem pislákolnak már, s vonszolva jópírú szőlők is vérvételre, szél pödri barnára a kukorica bajszát, a többi, mi még nyár volt, boglyákba gyűjtve, asztagokba rakva, köd szövőszéke kattog barázdált arcú földjeink felett, ökörnyál ezüst haját fésülik fényesre zengő katángok, s a kertben, dióverőfény ágakon, csak a fenyők, a fenyők állnak, állig sziszegő tüskeruhában, érinthetetlenül, túlélői a színnel-tombolásnak, csak a fenyők, sudaruk roppanatlan délcegségében, hallgatva, mint üzen levelekkel az erdő: siessetek tenni, mi hátravan még, nekünk zörgőre jár, ez egy évszak fegyverletétele, zörgőre jár…
A Vesztőhelyein az ősznek vers a Brassói Lapok 1980. október 4-i számában jelent meg Veress Gerzson tollából. Abban az időben merész bátorság – és némi székely furfang – kellett ahhoz, hogy egy ilyen áthallásos szöveg megjelenjen.
A muskotályfürt pirulva érik
és szüretet vár az ág is az ürmön.
Az esztendőnek vén trombitása
takarodót fúj az őszi kürtön.
Fejünk fölött a déli napfény
ködöt s borongást taligázik
– s mundérjukról a fák is
dobálják a nyár vitézi medáliáit.
Temető és szőlőhegy közt botlik,
botorkázik az, ki erre ért el,
s piros lombokban huhog a kérdés:
lesz-e még szőlő, jó, lágy kenyérrel?…
Finta Zoltán Kis őszi chansonja borongós hangulatot áraszt. Magyarázata: a vers a Brassói Lapok 1933. október 22-i számában jelent meg. Maga a költő akkor e lap belső munkatársa, a második bécsi döntés után, 1940-től a Keleti Újság szerkesztője lett Kolozsvárt. 1944-ben Magyarországra menekült, a kolozsvári népbíróság távollétében „fasiszta tevékenység” vádjával 1946. április 15-én 20 év börtönre ítélte. Többé nem tért haza, Budapesten halt meg 1947. október 6-án.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
 fészekvirágzata.jpg)
