Szente B. Levente műfaji gazdagsága
Anekdotagyűjtemény és verseskötet, helytörténeti kutatás és mesekönyv – Szente B. Levente egyértelműen a sokszínű alkotók táborát gyarapítja. Beszélgetésünk alatt életművének néhány újdonságot hordozó alkotóelemét néztük meg közelebbről.
– Tavaly nyáron jelent meg harmadszor a Tuti könyve című anekdotaköteted. Mesélj kicsit a könyv megszületésének előzményeiről, az anyaggyűjtésről, és arról, hogy szerinted miben rejlik ennek a gyűjteménynek a népszerűsége!
– Ez az olvasók érdeme, de leginkább azoké, akik még ismerték Tutit. Nagy figura volt, nem is tudunk napjainkban olyan emberről, akiről ekkora irodalom gyűlt volna össze. Eddig több mint kétszáz anekdotát szedtem össze arról, amit tett vagy mondott, de a könyv megjelenése óta még mindig gyakran keresnek fel emberek, akik ismerték, és tudnak róla ezt-azt, ami nem volt benne a gyűjtésben. Nagy szorgalommal jegyzem ezeket az új történeteket is. A könyv előszavában benne van Tuti életrajza, de fél éve addig ismeretlen, érdekes nyomokra bukkantam a halálával, illetve a temetésével kapcsolatban is, amit a kötet lezárásakor nem tudtam. Több mint harminc esztendő telt el azóta, hogy az első róla szóló anekdotát lejegyeztem. Alig volt 10-15 kis szövegem, amikor egykori jó barátom, a neves műfordító, Bán Péter egy alkalommal, hogy előhozódott Tuti, megkérdezte, keresztúri lévén nincs-e róla valamim. Ugyanis messze híre van ennek a Tutinak, a tetteinek, az elszólásainak, ami azokban az időkben nem volt semmi. Amikor senki sem merte nyíltan kritizálni a kommunista rendszert, pláne a nagy kondukátort, ez a Tuti vaskos tréfákkal, nyakatekert, agyafúrt szószedettel az agyában olyanokat mondott olykor nagyobb társaság előtt is, hogy a legtöbb embert a hideg is kirázta. Sokuk csak úgy kapkodta a fejét, hiszen a besúgók tömkelege mindenhol ott lebzselt, és ama híres fekete kocsi is gyorsan megérkezhetett akárhonnan még fényes nappal is, hogy aztán úgy elvigyenek, hogy család, rokon jó ideig ne halljon rólad. Tutit elég gyakran elvitte a milícia, néha a nyílt utcán verték meg annyira, hogy lábra állni sem tudott. Hírlett, hogy 1967-ben egy udvarhelyi vendéglőben szorgosan számigált valamit egy szalvétára, amikor megkérdezte tőle valaki: „Mit csinálsz te, Tuti?” Azt válaszolta: „Leszerelést, lázadást tervezek az atombomba ellen!” Egy másik alkalommal megállított egy rendőrautót, s mikor az megállt, feltette a lábát a sárvédőre, bekötötte a cipőfűzőjét, aztán akkurátusan intett a milíciának, hogy mehet tovább… Ez a merész tett is veréssel végződött. Ilyen és ehhez hasonló történeteket, anekdotákat gyűjtöttem össze, míg végül a kolozsvári egyetem antropológia–néprajz tanszékén Tánczos Vilmos tanár úr célzást tett arra, hogy ebből kötet is lehetne, hiszen nagyszerű téma. Buzogány Árpi barátom szerkesztésében csak a Covid alatt vált kötetté a gyűjtemény, megjelenése után pedig, mondhatni, nagy sikerré.
– Te magad ismerted személyesen Tutit?
– Gyermekként három alkalommal is szemtanúja voltam, hogy Tutit agyba-főbe verték a keresztúri főtéren. Senki nem szólt bele, nem ment oda, hogy megvédje. Ezt nem megrovásképpen mondom. Olyan világot éltünk akkoriban, hogy bárkiről lett volna szó, akkor sem mentek volna oda az emberek, hiszen mindenki félt a még súlyosabb következményektől. Nem volt akkoriban olyan társaság, akár a munka ebédszünetében, akár a kocsmában, esetleg a két nagy ünnepségen, május 1-jén és augusztus 23-án, ahol nagyobb tömegek gyűltek össze, hogy valaki ne sütött volna el egy Tuti-viccet vagy -anekdotát. Ha meg ő maga is jelen volt, akkor ő szórakoztatta a jelenlevőket, és közben elgondolkodtató dolgokat is mondott. A könyv alcímében – „ezek es mük vagyunk” – nemcsak őt idézem, hanem azt is sugallom, hogy Tuti egész történetisége akár a miénk is lehetne, hiszen az „tuti”, hogy mindannyian benne voltunk, s tán vagyunk még abban a légkörben, amely meghatározza, szépen/csúnyán, de a józan paraszti ész szinte legmagasabb fokán karikírozza ki életünk nemjóját.
Görbe tükör és a mesék igazsága
– Tavaly jelent meg az Elaludt fejed alatt a fény című versesköteted. Hogyan jött világra ez a kötet, milyen ihletforrások játszottak ebben szerepet?
– Ebben a hetedik verseskönyvemben a dolgok abszurditása, az egyszerre belső és külső látásmód, az emberi lélek mélysége, minden létezésbeli összefüggése, avagy egy önkritika, egy görbe tükör az, ami jobban érdekelt, mint korábban. A merengés, az elgondolkodtatás volt a célom ezekkel a szövegekkel. Nagy részüket különféle irodalmi folyóiratokból válogattam ki, de szokásom lett, hogy minden kötetembe egy-két olyan verset is beleteszek, amelyek a korábbi köteteimben is benne voltak. Nem tudom, mi az oka, mintha egyfajta folytonosság- vagy szimmetriaőrült lennék.
– Versek és mesék szőttese az eddigi életműved. Melyik műfaj áll hozzád közelebb, illetve hogyan egészíti ki egyik a másikat?
– Hiszek a mesékben, de nem abban a kontextusban, ahogyan ma a legtöbben rájuk tekintünk. A dolgok mögé kell nézni, és akkor már nem is annyira mese az egész… Évezredekkel, évszázadokkal ezelőtt felnőtteknek meséltek. Minél jobban elszakadt az ember a természettől és a nagycsaládtól, másként kezdte érzékelni a valóságot. Ennek eredménye, hogy noha volt egy rövid idő, bizonyítottan úgy 150 év, amikor a nagy népmesegyűjtők elkezdtek Nyugatról Kelet fele visszaáramlani, idővel a híres-neves fejlődésünk révén ez is megrekedt. Nem is csoda, hogy ott tartunk, ahol… Én azonban ma is igen fontos szövegeknek tartom a szájhagyomány útján terjedő, állandóan változó meséket, mondákat, legendákat, annál is inkább, mivel elvesztettük azt a fonalat, amely által korábban egészséges szemlélődők lehettünk. Múltunk ezen eseményszövetei nélkül lelkiekben igen szegények lennénk, ezért olvasok, gyűjtök, beszélgetek, kutatok ebben a témakörben, amíg az egészségem engedi. A legendák, mondák is igen érdekesek, más tudományterületek is igazolták, hogy a kutatónak érdemes ezek nyomában elindulni. Nagyszerű világ tárul elénk ilyenkor…. A versek kapcsán…? Azokat érezni kell. Olyanok, mint egy ölelés. Mint a születés, az egész életünk, mindhalálig. Egy másmilyen lenyomatunk.
„Mindenkinek a maga szentjánosbogara világítson”
– A Wikipédia szerint külföldi (pl. lengyel és angol) antológiákban is jelen vagy a lírai alkotásaiddal. Ennek mi a története?
– Nem tudom, ki készítette a Wikipédián azt, ami rám vonatkozik, de hálás vagyok érte, ha számít ez valamit. Nekem is úgy szóltak, addig nem is tudtam, hogy nekem ilyen is van. Ha már ott vannak az adataim, jó lenne, ha fel is frissítenék azokat, mert sok minden hiányzik. Ezt nem dicsekvésnek szánom, inkább azért említem meg, mert nem egy folyóirat onnan vesz át információkat.
Tizenvalahány versemet fordították le más nyelvekre. Őszintén szólva, eleinte magam sem értettem, miért kérnek tőlem egyes lapok, internetes portálok, fordítók, szerkesztők verset, hogy azt egy más ország nyelvén megjelentethessék, de így történt. Dabi Istvánt emelném ki, akinek rengeteg, sokféle nyelven való fordítást köszönhetek, de folytathatnám Cikos Ibolyával, Ulrich Katalinnal és most már jó barátommal, a Szerbiában élő Fehér Illéssel, aki nagyon sok versemet fordította szerbre. Az angol, német, olasz, francia, román, lengyel, szerb, horvát, bolgár mellett a távol-keleti (hindi, vietnámi, kínai) nyelveket említeném. Elnézést, hogy nem próbálok minden fordítót felsorolni, de nem szeretném, hogy valakit kifelejtsek. Természetesen mindig jó érzés és igen megtisztelő, ha kérnek tőlem szöveget. Az is maradandó élmény volt számomra, amikor valamelyik kínai tartományból jelezték vissza az olvasók, hogy melyik verseim tetszettek. A legnagyobb elismerésnek azt érzem, amikor korosztálytól függetlenül írnak nekem az olvasóim, vagy megállítanak az utcán, hogy a munkámról kérdezhessenek.
– Számos internetes irodalmi portálon olvashatók a verseid. Hogyan látod a líra jelenlegi és jövőbeli térhódítását a virtuálisban? Lehet, hogy ez az út a fiatal korosztályok felé?
– Amennyiben a jövőben nem korlátozzák ezen szövegek megjelenését. És most a magas irodalomról beszélek, mert hát relatív, hogy mit is nevezünk annak. Az olvasó dolga, hogy mit fogad be, hogyan szelektál, mit tart meg, és miért éppen azt. Ha ezekben a kérdésekben igazán elmélyülünk, ha nem a Facebook-os lájkok sokasága lesz a tét, hanem az, hogy valóban elolvastuk-e azt, amit…, akkor mindenre van esély. Elsősorban a változásra. Fontos tudnunk, hogy mi az, ami segít, amivel együtt tudunk élni. Az irodalom, és ezen belül a líra nem tanít, hanem utat mutat. Kinek-kinek a maga szentjánosbogara világítson. A maga szerelmét élje meg. A maga életét. De úgy, hogy magát az embert szolgálja a maga teljes életigenléseivel együtt. Egy jó szövegnek, versnek olyannak kell lennie, hogy az bármelyik nemzet bármelyik tagja előtt meg tudjon állni. Miként maga az ember is. Egymás és önmagunk előtt egyenes gerinccel, szeretettel, tisztelettel, úgy, ahogy Isten előtt is kellene.
SZENTE B. LEVENTE
(Szörényvár, 1972) Papp Árpád – Búvópatak-díjas költő, író, helytörténeti kutató. A magyar kultúra lovagja. A Romániai Magyar Írók Ligája (EMIL) és a Romániai Írószövetség tagja. 1979 óta Székelykeresztúron élt, 2025-től Csekefalván lakik.
Legutóbbi kötetei: Elaludt fejed alatt a fény (versek), Ab Art Kiadó, Bp. 2024; Elfengarten (meseregény), Tündérkert. német ford.: Kornélia Dohmen, united p.c. kiadó, Dtschl, 2025.
