A tapintatlan fotóriporter – Erdélyi Lajos életmű-kiállítása Budapesten

*Erdélyi Lajos archív fotója /jobbról/: Kolozsvári Puskás Sándor és Hunyadi László – Forrás: Dragomán György honlapja

Marosvásárhely öt éve elhunyt Pro Urbe Díjas fotóriporter újságírójának rendkívül gazdag archívuma a Blinken OSA Archívumba került, és annak budapesti Centrális Galériájában (Arany János utca 32. sz.) nyílt meg 2025. június 19-én a Ceaușescu-korszakot megidéző kiállítás. A tapintatlan fotóriporter című tárlat, melynek kurátorai Szilágyi Lenke fotográfus és Zádori Zsuzsa vezető levéltáros, október 26-ig ingyenesen látogatható.

Az esemény szép visszhangnak örvend, marosvásárhelyi vonatkozásai révén lapunk olvasóinak figyelmét is fel szeretnénk hívni rá. Legalaposabb bemutatására a litera.hu honlapon, illetve Dragomán György író Facebook-oldalán találtunk, onnan válogattuk az alábbi információkat, szövegeket. 

„Erdélyi Lajos (1929, Marosvásárhely – 2020, Budapest) fotóriporter, újságíró, értékmentő, az erdélyi közművelődés és fotográfia ismert és elismert alakja. 2023–2024-ben Erdélyi Lajos archívuma  –  tízezer fotó, százötven hangkazetta, száz videó, valamint húsz doboznyi szöveges irat – a Blinken OSA Archívumba került. Ebből az anyagból készült a tárlat, az életmű első átfogó bemutatásaként.  Erdélyi fényképein és írásain keresztül betekintést nyerhetünk az államszocialista Románia hétköznapjaiba.  A tapintatlan fotóriporter  című tárlat középpontjában a fotóriporter Erdélyi áll: a riportfotós, aki az Új Élet című kéthetilap megbízásából járta be Romániát Nagyváradtól a Duna-deltáig a Ceaușescu-korszakban. Így ismerte meg annak mindennapjait, a gyárak, bányák, üzemek, mezőgazdasági szövetkezetek dolgozóit; a nevelőintézetek, kórházak és bentlakásos bölcsődék lakóit; a pásztorok és tutajosok, kohászok, halászok és napszámosok életét, és a tőle telhető legtisztességesebb módon, hozzájuk kellően közel lépve dokumentálta Erdélyi is, amit látott.”  

A vadonatúj élet – Dragomán György tárlatnyitón elhangzott beszéde

Puskás úr és Kamus úr, a két szobrász, felnéznek és mosolyognak, az autó csomagtartójára kötözött Petőfi-szobor is felnéz, ő nem mosolyog, ebből a szögből eléggé pánknak néz ki szegény Petőfi, Laló, vagyis Erdélyi Lajos fentről fotózza őket, a fotó címe Petőfi utazik, ezerkilencszázhetvennyolcban készült, akkor én négy- vagy ötéves lehettem, attól függően, hogy szeptember előtt vagy után tették fel Petőfit a csomagtartóra.

Ahogy a fotót nézem, már hallom is apám hangján a nagy sztorit, hogy képzeljem el, a szobor olyan irdatlan nehéz volt, hogy alig tudták felkínlódni szegényt a kocsi tetejére, aztán Puskás úr persze olyan gyorsan vezetett, hogy Petőfi minden kanyarnál ide-oda csúszkált a tetőn, és Kamus hiába mondta neki, hogy lassítson, Puskás úr azt mondta, hogy az kizárt, Petőfi mindig is a vesztébe rohant, hát akkor most is rohannia kell, és még jobban rálépett a gázra, ahogy elindultak felfele a Nagyszerpentinen, és szegény Kamusnak nem volt mit tennie, le kellett húznia az ablakot, és derékig ki kellett, hogy másszon a száguldó autóból, úgy fogta a költő szobrának a fejét.

Apám a Ritzben (Marosvásárhely réges-régen megszűnt legendás strandján) meséli ezt a történetet a két szobrászról (hogy az esetleg jelenlévő nem bennfentes marosvásárhelyi hallgatóság számára elmondjam a rendes nevüket is: Kolozsvári Puskás Sándorról és Hunyadi Lászlóról), miközben römiznek, Laló is ott van, és a felesége, Áni néni is, én az Áni néni ölében ülök és kibicelek, nagyon sokszor ültem már az ölében, de többnyire nem itt, hanem a klinikán a laborban, ahol dolgozott, és ahol lehetett tőle gumikesztyűt kunyerálni csúzligumihoz, mindig adott is, de most a Ritzben vagyunk, römizünk, várom, hogy zsolit kapjunk, nagyon szeretem a zsolit, mert az a másik történet jut róla eszembe, amit persze megint apám mesélt előszeretettel, a színészről, akit három zsolival a tábláján kaptak rajta, és az volt a büntetése, hogy a harmadikat víz nélkül ott helyben le kellett nyelnie, megtette, akkorára kellett tátsa szegény a száját, hogy olyan fejfájása lett, hogy soha az életben nem múlt el a homloka mögül a hasogatás, úgyhogy mindig, amikor nem a színpadon játszott, jeges vízbe áztatott zsebkendővel kellett neki borogatnia a homlokát, akárhova ment, mindig vitt magával tizenkét fehér zsebkendőt és egy jéggel megtöltött kínai ételtermoszt.

Ezt a történetet mondjuk sose hittem el, de most már látom, hogy mégiscsak igaz kellett, hogy legyen, mert Laló ezt a színészt is lefotózta, szegény színész még telefonálni is csak a borogatással a homlokán tudott, ez a fotó hatvankilencben készült, négy évvel azelőtt, hogy megszülettem volna, a Ritzről nincsen fotó, vagy lehet, hogy van, csak nem válogatták be a kiállításra a kurátorok, ezért nem tudom, hogy hányat írunk, és én hány éves vagyok ott, Áni néni ölében, mindegy, a pontos számok csak összezavarnának, römizünk, nagyon nagy meleg van, de minekünk nincsen melegünk egyáltalán, mert az asztal a Maros közepén áll egy olyan hídon vagy pontonhídon, ami félig a víz alatt van, olyan, mint egy elsüllyedt tutaj, apám a tutajokról is nagyon sokat mesél, a nyárról, amit a tutajosokkal töltött húszéves korában a Beszterce folyón, ahol a kivágott nagy fenyőszálfákat tutajokká ácsolták, és leúsztatták a folyón, azt se hittem el soha, mindig azt gondoltam, hogy a Huckleberry Finnből vette az egészet, mert azt ő is és az öccse is kívülről tudták, mert az öccse tizennyolcszor olvasta, és apám is legalább tízszer, látom a fotókat a tutajokról, hát akkor mégis igaz legalább annyi, hogy voltak tutajok a Besztercén, hatvanháromban, amikor apám húszéves volt, de apámat egyik képen se látom.

Nagyon jól tudom pedig, hogy Laló őt is lefényképezte, sokat mesélt arról is, hogy az hogy volt, hogy órákon, sőt napokon át segített neki fotózni, tartotta a lámpákat és a reflektorokat, mert ahogy mesélte, többet lehetett így tanulni Lalótól a fotózásról, mint bármilyen könyvből vagy újságból. Ennek aztán az lett a vége, hogy Laló apámat modellnek is használta, készült egy csupa árnyék közelkép apám arcáról, amióta az eszemet tudom, kint van erről nálunk a falon egy nagyítás, a legenda szerint Laló díjat is nyert vele Dél-Amerikában valamilyen kiállításon, erről többet nem tudok, de nem is számít, a lényeg, hogy apám húszéveskori arcát én csak Laló objektívjén át láttam és ismerem.

Mielőtt a kiállítás anyagát megkaptam volna, a kurátorok voltak olyan kedvesek, és elküldték nekem az apámról készült sorozat többi darabját, nagyon sovány, nagyon fiatal, nagyon dacos fiú, olyan, amilyennek még sose láttam, egy hallgatag, kicsit megilletődött fiatalember, nem az a nagydumás pacák, akit később apámként megismertem, azok a fotók nincsenek itt a kiállításon a falakon, Laló munkásságának két legismertebb vonalából, a portrékból és a zsidó temetőkről készített fotókból nem válogattak most a kurátorok, ezek a képek itt többnyire azok, amiket Laló hivatalból, megbízásból, fotóriporterként fényképezett.

Azt hiszem, ha nem ismertem volna Lalót valamennyire, és nem tudtam volna róla, hogy milyen lelkes és kíváncsi, sőt, kíváncsian lelkes ember volt, akkor is kiérezném ezekből a felvételekből a fényképező kíváncsiságát.

Ahogy a legjobb fotósok, ő se csak fényképez, hanem látni is akarja azt, hogy mi van a képen.

Amit itt maguk körül látunk, a Duna-deltától és a Fekete-tengertől Szinaján és Sikaszón át, el egészen a Beszterce folyóig, az a Laló mindig és mindenre kíváncsi objektívjén keresztül mutatja be a gyerekkorom és a szüleim fiatalságának Romániáját és Erdélyét.

A képek többségét én magam korábban soha nem láttam, de ahogy a fentiekből kiderült, rengeteg olyan történetet hallottam, amihez ezek a képek lehetnének az illusztrációk, a kesztyűgyár szorgalmas tündéreitől a Sütő Andrást halászni tanító, a halaknak foghegyről odaköpött félszavakkal parancsoló lipovánokon át a perzsaszőnyeget otthon széttáncoló balett-táncosnő Moszkvából kicsempészett spicc-cipőjéig, a hegyek között titokban a Szabad Európát hallgató pásztorokról, a vevőinek szenvedélyesen fogadásokat ajánló dinnyeárusról vagy a csomagtartóban hazavitt, aztán böllér hiányában emberi anatómia szerint a mellén ipszilonvágással felboncolt disznóról.

Ezeket vagy elhittem, vagy nem, de ha nem, akkor is megtanultam, hogy hogyan kéne úgy továbbmesélni őket, hogy még kacifántosabbak legyenek, hogy jól lehessen majd a Ritz römiasztalánál ülve sörözés vagy fröccsözés közben továbbmesélni őket, ha majd egyszer, hogyha eljön az idő, én is odakerülök.

Nem kerültem oda, nem úgy alakult, a Ritz réges-régen megszűnt, ez a világ is csak ezeken az eddig sose látott fotókon létezik már, ahogy nézem őket, mindegyik ismerős, és mindegyik idegen, bármelyiken ott lehetnék, de nem vagyok ott egyiken se.

Nézem a képeket, a történetekre gondolok, az jut eszembe, hogy ott a standok és a kocsmák és a házibulik konyháinak asztalai körül olyan sokszor kényszeredett, de nagyon harsány vidámsággal mesélték az emberek egymásnak újra és újra, hangosabbnál is hangosabban ezeket a történeteket, mintha nagyon vidám rabok lettek volna valami furcsa börtönben, ahol inni is és mesélni is lehet bármeddig, épp csak a börtönt elhagyni, azt nem lehet soha.

Nézem a képeket, Lalóra gondolok, arra, ahogy penzumból, és mégis elszánt érdeklődéssel fotózta őket, többnyire az Új Élet számára, azt nem dönthette el, hogy mit fényképez, de azt igen, hogy hogyan, az jut eszembe, hogy azt a lapot én metsző iróniával, Vadonatúj Életként hallottam csak emlegetni, nézem a képeket, rajtuk egy egész elsüllyedt világ, a régi életük. A régi életünk, amit ott és akkor, így, egyedül csak Laló, vagyis Erdélyi Lajos látott.

A kiállítást megnyitom.