(Folytatás február 28-i lapszámunkból)
A székely da Vinci végül orgonamuzsika hangjával szabadult a börtönből. Természetesen úgy kell értenünk ezt a kijelentést, hogy szabadulásának évében a szamosújvári Szent Ferenc zárdatemplom orgonáját javította meg. Végül 1827-ben, karácsonyi ajándékképp, az ünnep előtti napokban szabadon engedték.
A szabaddá vált lángész visszatért Marosvásárhelyre. A városi tanács úgy látta jónak, ha mérnökként alkalmazzák, de a bécsi udvar elutasította ezt a törekvést, mondván, hogy egyetlen város nem tud annyi munkát adni egy mérnöknek, hogy megérje alkalmazni.
A munka nélkül maradt ezermesternek szerencséje volt, mert értett az ezredik tudományhoz is, a zenéhez. Igen, ismét belebotlunk a zenébe. De ha Bodor Péter nem értett volna a zenéhez, akkor nagy bajban lett volna. 1829-ben, amikor épp szűkösen élt, mert a város semmilyen munkát nem adott neki, a vámosgálfalvi református egyházközség orgonát rendelt a mestertől. Bodor a munkát 900 rénes forintért és egy hordó borért vállalta – a hordó méretéről keveset tudunk. Egy év múlva át is adta a hangszert.
Talán csodálkozunk, hogy miért éppen híd-építő mesterhez, egy útmérnökhöz vagy éppen freskókészítőhöz fordultak a vámosgálfalviak orgonakészítés ügyében. Bodor nem csak a zenélő kút kapcsán vált ismert „orgonamesterré”. Már 1806-ban felkérték az ernyeiek, hogy vizsgálja meg az újonnan készült orgonát. Talált is benne hibát. Amikor a bíróságon a jövedelméről érdeklődtek, az ezermester az orgonakészítést említette jövedelemforrásként. Valószínű, hogy sok berekedt orgonának adta vissza a hangját.
Bármennyire is igyekezett tisztességes életet élni, mégis ismét bajba sodródott. Míg Szamosújváron raboskodott, egy Szathmári József nevű ügyvéd segélyeket küldött neki a börtönbe. Amikor az ügyvéd elhunyt, annak özvegye azonnal perbe fogta Bodort, és a segélyt kölcsönnek nevezve, megmaradt vagyona nagy részét elperelte a mestertől. A pervesztésen felbuzdulva még több kölcsönző fellépett, és követeléseikkel fenyegetőztek. Így Bodor útja újra veszedelmes irányba kezdett haladni, és 1835-ben ismét lebukott pénzhamisítással. Nem kegyelmeztek neki, újabb tízéves rabság várt rá, amiből nyolcat megszokott helyén, Szamosújváron töltött. 1845-ben szabadult. Azt is rebesgetik róla, hogy a börtönben tizenhárom jómadár társaságában zenével igyekezett átélni a bűnbánatot. „…a fájdalmas években megőszült Bodor, ki a börtönben 13 gyilkost zenésszé képezett, szelíd érzelmeket fúva azokba” – jelenti egy tudósító 1862-ben.
Szabadulása után, 1846-ban ismét orgonát készít, ezúttal Mezőbodon számára. Ezt követte a kibédi orgona, amely a mester legkiválóbb és leghíresebb hangszere.
1848-ban Szabédon épített újabb orgonát. Ekkor már mindenhova eljutott a szabadságharc szele. A hangszer sípjait maga a mester öntötte. Lett is botrány ebből, mert „midőn annak nagy sípjait öntené, a sámsondi oláh táborban valamely kém azt a hírt vitte, hogy Bodor 12 ágyút öntött a szabédiak számára” (Orbán Balázs). A forradalmi év őszére el is készült a hangszer. A népi érzelemvilág mélyen a lelkébe fogadta Bodor Pétert. Egyes visszaemlékezések és interjúk már úgy említik, mint a szabadságharc vásárhelyi fenegyerekét, aki megszervezte a város védelmét, és új, rettenetes fegyvert talált fel, a „láncos golyós orgonaágyút” vagy másképpen „halálorgonát”. Sőt, odáig jutott a népi megvilágosodás, hogy Bodor pénzhamisítási kísérletei tisztára mosódtak, mondván: a szabadságharc érdekében hamisított pénzt. Tény, hogy az idős mester, aki annyiszor vágyott a szabadságra, tenni akart érte. Tudását gyutacskészítésre használta fel.
1849-ben, amikor a várost megszálló, templomokban háló és rongáló martalócok elszeleltek Bem közeledtének hírére, Marosvásárhely a magyar hadseregtől hat ágyút kapott. A nehézfegyverek üzemelése már a város dolga lett, Bodor itt segédkezett lőpor- és golyógyártással.
A segesvári csata előtt a várban tartózkodó katonai egységek elvonultak. Velük távozott Bodor is. A mester azonban Kolozsvárra utazott, nem a csatatérre. Itt érte a váratlan halál valószínűleg 1849. augusztus 6-án.
A mester neve legendává vált. Bár családja nem volt, csak két fogadott gyermeke, emlékét egy ország viseli a szívén. Amikor megszólal a Vártemplom harangja, legelőször azt üti, hogy Bodornak köszönheti a hangját; amikor megszólal Kibéden az orgona, Bodor Péter lelke is ott rejtőzik a sípok anyagában; és amikor régi képeslapokon csodáljuk a zenélő kutat, egy sosemvolt, de mégis szabadságról s talán szerelemről álmodó dallam szólalhat meg a lelkünkben – ha kellően érzékenyek vagyunk hozzá.
