A rákról a túlélők szemével

A daganatos betegek útja a tünetektől a tünetmentességig

A rákdiagnózis ma már nem feltétlenül jelent halálos ítéletet – ez volt a sokak számára biztató üzenete annak a rendkívül érdekes és tanulságos online beszélgetésnek, amelyen a rákellenes világnap alkalmából a betegséget túlélők nyíltan és őszintén számoltak be arról, hogyan küzdöttek meg a rákkal, illetve lelkileg miként élték meg ezt megpróbáltatásokkal teli időszakot. A beszélgetésre a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház szervezésében került sor Lépések – a daganatos betegek útja a tünetektől a tünetmentességig címmel. A nyilvánosságot vállaló ráktúlélőkkel Dégi Csaba László (fotó), a Nemzetközi Pszichoonkológiai Társaság igazgatója beszélgetett.

A sajtóból folyamatosan áradnak a statisztikák annak kapcsán, hogy milyen aggasztó méreteket ölt a rákos megbetegedések száma, melyek a leggyakoribb ráktípusok; orvosok próbálják felhívni a figyelmet a szűrővizsgálatok jelentőségére, számtalanszor esik szó a kezelési lehetőségekről, ellenben ritkán hallani arról, hogy az érintettek lelkileg miként élik meg ezt a harcot, hogyan alakulnak át a diagnózist követően a családok mindennapjai, miből merítenek erőt, vagy mi az, ami számukra a legnehezebb ebben a történetben.

A február negyedikén, a rák világnapján tartott beszélgetésen elsősorban nem orvosi szemszögből közelítettek a témához, hanem a beszélgetést vállaló ráktúlélők Dégi Csaba László pszichoonkológus irányításával betekintést nyújtottak a daganatos betegséggel való megküzdés folyamatába.

A beszélgetés elején dr. Konrád Judit, a csíkszeredai kórház menedzsere köszöntötte a résztvevőket. Mint mondta, azt tapasztalja, hogy a kórház onkológiai osztályán kissé másabb, kevésbé távolságtartó a hangulat, az orvosok, asszisztensek egy közösséget alkotnak az ott kezelt betegekkel. És ennek így kell lennie, hiszen nem mindennapi az a küzdelem, amin a daganatos betegeknek keresztül kell menniük – véli az intézményvezető.

Nem kell félni a daganattól, hanem beszélni kell róla – szögezte le Dégi Csaba, aki elmondta, a rákellenes világnapot megelőző napon tették le az asztalra az európai rákellenes tervet, ami a következő két-három évben nagyon sok mindent meg fog változtatni ezen a téren hazánkban is. A legnagyobb újdonsága ennek a tervnek, hogy végre kimondja azt, hogy a daganatos kérdést nem lehet kizárólag kórházakban megoldani, mindenki oda kell tegye magát ehhez, a közösség, a család egyaránt.

– Megnéztem a csíkszeredai statisztikákat, és 2016-ban 876 új daganatos eset volt a városban, a tavaly pedig augusztusig 1049 új esetet jegyeztek, tehát az összpáciensek száma eléri az 1700-at. Ha az 1700-at beszorozzuk néggyel, akkor megkapjuk, hogy valójában hány ember érintett ebben a problémában, hiszen számolni kell a családtagokkal, a betegek közvetlen környezetében élőkkel – mutatott rá a szakember.

Fiatal, egészséges életmódot folytat, vele nem lehet gond

A beszélgetés során megszólaló három túlélő közül a legfiatalabb Katalin, egy negyvenes évei elején járó kétgyerekes édesanya, aki 2017 tavaszán fedezett fel egy kis csomócskát a mellében, viszont, mint mondta, meggyőzte magát, hogy bizonyára nincs különösebb jelentősége. Ősszel mégis elment egy echográfiás vizsgálatra, ahol az orvos közölte, van egy csomó, és ha változást észlel rajta, menjen vissza. Sajnos a csomó nőtt, és a fiatal édesanyát a negyvenegyedik születésnapja előtti napon mellrákkal diagnosztizálták. Két éve volt műtve, azóta tünetmentes. Amikor szembesült a diagnózissal, néhány napig a padlóra került lelkileg, hiszen nem értette, hogyan történhet ez vele, aki egészséges életmódot folytat, nem dohányzik. Meg kellett gyászolja az egészségét, hiszen abban a hitben élt addig, hogy egészséges. Mindezek ellenére azonban, ahogy telt az idő, Katalin kezdte megérteni, hogy mi vezetett ehhez az állapothoz. Egy rendkívül stresszes időszakot tudott maga mögött, amikor rengeteget dolgozott, az életének minden területén túlhajszolta magát.

– Valódi túlélőnek tartom magam, mert úgy érzem, a rák megmentette az életemet. Igaz, eltelt pár hónap, amíg erre a következtetésre jutottam, amíg rájöttem mindennek az okára, és azóta nagyon sok minden gyökeresen megváltozott az életemben. A daganatos betegség lehet egy figyelmeztető jel, egy megálljt parancsoló stoptábla. Ezért kiléptem bizonyos élethelyzetekből, lezártam bizonyos kapcsolatokat, ugyanis rájöttem, hogy én nem vagyok felelős mások boldogságáért, mindenkinek meg akartam felelni, de saját magamra nem figyeltem oda, nem volt énidőm. Azóta nekifogtam sportolni, megváltoztattam az étrendemet – osztotta meg tapasztalatait Katalin. Hozzátette, fontosnak tartja, hogy az érintett betegek elsajátítsák azt a szemléletmódot, hogy a rák nem feltétlenül jelent halálos ítéletet, nem kell a rákos betegekre sajnálattal tekinteni, mert ő úgy érzi, számára talán ez volt a legrosszabb. Mint mondta, nehéz volt a saját terhe mellett a családtagokban is tartani a lelket, hiszen a férje kisírt szemmel járt-kelt a lakásban, az édesanyja pedig a telefonbeszélgetésekkor mindig sírt. A legnagyobb segítségnek azt érezte a családtagok részéről, hogy tekintettel voltak az igényeire, és magára hagyták, amikor éppen egyedül szeretett volna lenni. A fiatal nő elismerően szólt az orvosok emberséges hozzáállásáról, számára nagyon fontos volt az, hogy kontroll alatt érezze a helyzetet, hogy a kezelésében részt vevő szakemberek mindvégig tárgyilagosan, célratörően tájékoztassák minden részletről, ugyanis így mindvégig tudta, mivel áll szemben.

Nem foglalkoztatták a miértek, csak az, hogy menni kell előre

A 49 éves Zoltán még nem nevezi magát túlélőnek, ugyanis ez a negyedik éve rákos betegként, az onkológusa szerint azonban túlélő olyan szempontból, hogy ebben a betegségben az orvosilag nyilvántartott statisztikákat túlélte. 2018 januárjában derült ki, hogy hashártyarákja van. Amikor felfedezték, az orvos azt mondta, 6 hónapja van hátra, ehhez képest négy éve él együtt ezzel az amúgy igen ritka betegséggel. A férfi elmesélte: a 2017-es év végén kezdett gyanús lenni, hogy túl szabályosan kerek a hasa, így gasztroenterológushoz fordult, mivel tudni szerette volna, hogy egyszerűen meghízott, vagy valami gond van. Mint mondta, a hashártyarák nagyon ritka, az orvos, akihez először fordult, azt mondta, a húszéves pályafutása alatt ő az ötödik páciense, aki ebben szenved. Egy Nyíregyházán elvégzett orvosi beavatkozás után másfél évig jól alakult az állapota, viszont a 2019-es év végén egy echográfiás vizsgálat során kiderült, hogy hetven százalékkal nőtt a daganat, majd a kemoterápiás kezelések nyomán hetvenöt százalékkal zsugorodott. Zoltán fontosnak tartotta kiemelni, hogy míg tíz-tizenöt évvel ezelőtt a kemoterápiás kezelések hajhullással, erős rosszulléttel jártak, manapság sokat javult a helyzet, egyénre szabottan, különböző problémákra különböző anyagokat használnak a kezeléseken. Például a tavaly kapott kemoterápia semmiféle mellékhatást nem váltott ki nála – jegyezte meg. Zoltán úgy döntött, nem megy Kolozsvárra kezelés végett, ahol rengeteg a beteg, ugyanis úgy érezte, nem szeretné, ha „futószalagos” bánásmódban részesülne, így Csíkszeredában kapta meg a szükséges ellátást. Elismerően szólt a családja mellett az orvosa hozzáállásáról is, aki nemcsak orvosként, hanem emberileg is példásan viselkedett, olyan helyzetben is, amikor éjjel 11-kor, az aznapi negyvenedik páciensként jutott be hozzá a rendelőbe, türelmesen, kedvesen elbeszélgetett vele. Zoltán megjegyezte, ő sosem rágódott azon, hogy miért éppen vele történt mindez, inkább megpróbálta olyan személyekkel felvenni a kapcsolatot, akik ugyanezzel a betegséggel küzdenek. 

– Végig az volt bennem, hogy megyünk előre, a műtét után ki sem voltak szedve a varratok, máris visszamentem dolgozni – tette hozzá.

Esély a megerősödésre

Erzsébetet 2016 tavaszán műtötték melldaganattal Kolozsváron. Betegápolóként dolgozott, és amikor egyik páciensét tette tisztába, az megkapaszkodott a mellébe, és erős fájdalmat érzett. Érezte, hogy valami van ott, de sokáig nem foglalkozott vele, nem is tudta igazán, hogy hol, kitől kérhetne segítséget. Végül férje unszolására elment egy magánklinikára, ahol egy radiológus doktornő felfedezte a csomót. Amikor megkapta a diagnózist, eluralkodott rajta a halálfélelem, viszont szerencsére csak egy napig tartott ez az állapot. Mint mondta, a radiológus doktornő a támaszává és egyben a példaképévé is vált, hiszen ő is érintett volt ebben a problémában, így Erzsébet rengeteg erőt merített példájából. Ugyanakkor a kolozsvári műtét során példásan viselkedtek vele, emberileg odafigyeltek rá, minden kérdésére választ kapott. Erzsébet meg is jegyezte, minden daganatos betegnek azt kívánja, hogy olyan bánásmódban részesüljön az egészségügyi ellátás során, mint amiben neki volt része. Emlékezetes pillanat maradt számára, hogy amikor a műtétet követően a professzortól afelől érdeklődött, hogy túl fogja-e élni ezt a betegséget, a professzor a vállára tette a kezét, és annyit mondott: ezt maga dönti el.

Erzsébet rámutatott: rengeteget számít a támasz, amit ilyenkor a beteg kap, sajnos van rá példa, hogy a mellüket elvesztő nőket elhagyja a párjuk, ő emiatt is szerencsésnek érzi magát, hiszen a férje mindvégig mellette volt, fogta a kezét a kórházban. 

– Azt tudom ajánlani a betegségben érintetteknek, hogy ne keressék az okokat, ne rágódjanak azon, hogy „miért pont én”. És ne érezzék azt, hogy terhet jelentenek a családjuk számára. Én úgy gondolom, hogy a betegség esélyt ad arra, hogy megerősödjünk – biztatta sorstársait Erzsébet.