A marosvásárhelyi olvasókkal találkozott Schäffer Erzsébet

Aki észreveszi a hétköznapi emberekben rejlő csodát

Bizonyára kevesen vannak, akiknek ne csengne ismerősen a Nők Lapja magazin egyik legnépszerűbb újságírójának, Schäffer Erzsébetnek a neve. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron ezúttal két alkalommal is találkozhatott a közönség a közkedvelt, Pulitzer-, illetve Prima Primissima díjas újságíróval, íróval, aki – olvasói örömére – évtizedek óta csak mesél és mesél. Sorsokról, hétköznapi emberekről, az általuk átélt drámákról, mások számára példaértékű életszemléletekről. Marosvásárhelyen is ezt tette, miközben Karácsonyi Zsigmonddal, a Népújság főszerkesztőjével beszélgetett.

Schäffer Erzsébetről túlzás nélkül állítható, hogy kifogyhatatlan a történetekből. Természetessége, nyitottsága, őszinte kíváncsisága magával ragadja az olvasót, nem véletlenül ő az egyik legjobb tollú újságíró, író, akinek a művei – bármelyik műfajban is ragad tollat – rendkívül népszerűek. De Erzsébet nemcsak az írott szavak embere, hanem élőben is kiváló történetmesélő, akit a marosvásárhelyi közönség is pillanatok alatt a szívébe zárt, hiszen valósággal áradnak belőle a történetek emberekről, élethelyzetekről, amelyekkel több évtizedes munkássága során találkozott. Sok év távlatából is emlékszik egy-egy interjúalany történetének a leg-

apróbb részleteire is, elhangzott mondatokat, gesztusokat idéz fel úgy, mintha a tegnap történt volna. És ezeket a történeteket olyan empátiával adja elő, hogy a közönség soraiban néha könnyel teltek meg a szemek, néha pedig jóízűen nevettünk az élethűen, de ugyanakkor színesen, kiváló humorral elmesélt szösszeneteken. De – annak ellenére, hogy munkássága során számos drámai sorssal, megrázó történettel találkozott és vetett papírra – írásaiból mindig sugárzik a pozitív látásmód, az életigenlés.

Ahol a körző kikötött, ott készült a riport

Elöljáróban Karácsonyi Zsigmond elmondta, Erzsébet  a magyar nyelvterület legnagyobb példányszámú hetilapjánál dolgozik, 110 ezer eladott példányszámról beszélnek, és ha beleszámítjuk az online olvasókat is, akkor közel félmillióan olvashatják a Nők Lapját.

– Az az óriási mázlim, hogy mindig olyan lapnál dolgoztam, ahol nem kellett napi politikáról írni, nem volt előírva, hogy ki mit csinál, hanem azzal a témával foglalkozhattam, ami kedves és fontos volt számomra – jegyezte meg Schäffer Erzsébet, aki 15 évig a Gyermekünk című lap munkatársa volt, ahogy fogalmazott, az volt az első „újságos” munkahelye. Három gyerekkel otthon nagy segítség volt a havilapnál való munka egy öt tagot számláló szerkesztőségben, kiváló csapattal, akiktől, bevallása szerint, nagyon sokat tanult. Ez volt az egyik „egyeteme” – tette hozzá. Elmesélte, ahogy leültek tanakodni arról, hogy miről is szóljon a következő havi lapszám riportja, kinyitották a térképet, csukott szemmel a szerkesztőségi körzőt beleszúrták, és ahová belefúródott, oda kellett elmenjen, hogy írjon például arról, hogy boldogok-e az ott élő gyerekek. De ilyenkor nem fél órát, még nem is csak egy napot töltött a kiválasztott helyszínen, hanem legalább két-három napot, néha pedig újra, akár kétszer-háromszor is visszament dokumentálódni, mire megérett benne az írás – árulta el hallgatóságának a népszerű publicista.

A téma az utcán vagy éppen a vonaton hever…

Schäffer Erzsébet soha nem az az újságíró volt, aki beül a szerkesztőségi autóba, és az majd elviszi a riportalanyokhoz, majd dolga végeztével visszafuvarozza a szerkesztőségbe. Ő tömegközlekedéssel utazik, stoppol, közben pedig szóba elegyedik az emberekkel; a papírra vetett történetek nagy része csak úgy szembejött vele az utcán.

– Vonattal járok általában, fiatalkoromban nagyon sokat stoppoltam. Mázlim van, mert sosem úgy szállok fel a vonatra, hogy most vajon kivel fogok találkozni, mert valamit meg kéne írnom, ennek ellenére mindig van valami, akkor is, ha nincs. És ezeket a kis találkozásokat érdemes megírni, mert sok minden van benne: játék, dráma – adott hangot meggyőződésének az újságíró, aki egy vicces, de igen megható történetet is megosztott, ami a vonaton esett meg vele.

Felszállt egyszer a vonatra egy kosár fügével, vitte be a szerkesztőségbe, hogy megossza azt a kollégáival, amikor valaki odakiáltott feléje: – Hát itt a leskelődő! Hát itt is leskelődik? Jöjjön már közelebb, okos asszony! Minden írását elolvasom, először az élettársam, aztán meg én! – szólította meg egy roma fiatalember, majd így folytatta: – Maga okos asszony, mondja meg, melyik a legszebb vers a világon – szegezte neki a kérdést. A fülkében, a másik oldalon egy jól öltözött, kimért nő ült, látszott rajta, hogy nem tetszik neki a társalgás.

– Köpni-nyelni nem tudtam, ezt a kérdést nem vártam tőle. Annyira zavarban voltam, hogy semmi nem jutott az eszembe, se vers, se költő. Egy könyvborító jutott végül az eszembe: a Nagyon fáj. Mire a fiú, elhagyva a roma tájszólást, szépen, irodalmi nyelven elszavalta A hetedik című József Attila-verset. A nőnek folyt a könny a szeméből, én pedig semmit sem szerettem volna jobban, mint megölelni azt a fiút, és megkérdezni, ki ő, ki a tanítója, hol laknak, de nem tudtam megszólalni, csak megkínáltam fügével. Azóta is keresem ezt a fiút a HÉV-en, de soha többé nem láttam. Végül a nő leszálláskor annyit mondott: Istenem, de jó volt, hogy itt voltunk! – elevenítette fel a számára igen kedves történetet Schäffer Erzsébet.

„Olyan figyelős gyerek voltam”

Ezek a papírra vetett történetek, találkozások arról árulkodnak, hogy nemcsak a témák, hanem a csodák is megtalálják Erzsébetet – vetette fel Karácsonyi Zsigmond, hiszen nemcsak közismert emberekkel, művészekkel beszélget, hanem az egyszerű emberekben is felfedezi és kihozza belőlük a csodát.

Schäffer Erzsébet bevallotta, már gyerekként is nagyon kíváncsi volt az emberekre, ahogy ő fogalmaz, olyan „figyelős” gyerek volt, aki mindenfélét észrevett maga körül, és jó érzés volt számára rácsodálkozni „mind a nevetős, mind pedig a drámai dolgokra”. Erzsébet, akitől megszokhattuk, hogy minden kérdésre, felvetésre egy-egy történettel válaszol, ennek kapcsán  egy gyerekkori emléket idézett fel. 

– A faluban, ahol laktam, két laktanya volt, így sok katona jött-ment az utcán. Volt egy házaspár, a férj katonatiszt volt, jóvágású férfi, a feleség, Inci néni feltűnően szép, aranyszőke hajú, karcsú, kimondottan vonzó nő, aki soha nem mosolygott. Ők ketten mindig egymásba karolva sétáltak, de sehogysem értettem, hogy egy ilyen szép, csinos nő miért nem mosolyog soha. Hét-nyolc éves lehettem, amikor egyszer megláttam Inci nénit, amint a boltból kilépve körülnézett, majd meglátott valakit, és széles mosoly jelent meg az arcán. A mosoly egy, a falunkban ismeretlen, kimondottan jóvágású férfinak szólt, aki hosszú porköpenyben, széles karimájú kalapban, franciás meghajlással üdvözölte Inci nénit. A gyermeki fantáziám persze rögtön beindult, és azon kezdtem tűnődni, vajon ők ketten ismerik-e egymást, és vajon miért mosolyog olyan boldogan Inci néni – adta elő újra gyermeki huncutsággal a számára azóta is rejtélynek számító történetet az újságíró.

Beszélget, meghallgat vagy éppen rizst főz

Egy igen drámai, de rendkívül emlékezetes történetet is megemlített a marosvásárhelyi beszélgetés során Karácsonyi Zsigmond, amelynek a szereplőire, a hatgyerekes családra Erzsébet ma is szeretettel gondol. Öngyilkos lett az apa, az édesanya pedig egyedül maradt a hat gyerekkel, köztük egy nem látó kislánnyal. Bár óriási tragédia elevenedik meg a történetben, a teljes írásból az sugárzott, hogy boldogok, Schäffer Erzsébet írásainak egyik jellemzője, hogy bármilyen megdöbbentő történetet vet papírra, a végén mindig feloldja a tragédiát. Ugyanakkor a családot felkereső újságíró nemcsak szemlélőként van jelen, hanem be is segít az édesanyának.

– Azért mentem el hozzájuk, mert egy olvasótól érkezett egy levél, hogy van egy család, amely nem megy segélyért, a gyerekek nem várnak el készen semmit, de elromlott a számítógépük, próbáljunk meg segíteni. Az édesanya vagány nő volt, kacsát, kecskét, nyulat, tyúkokat tartott, és azt mondta a gyerekeknek, ha mindenki kiveszi a részét a teendőkből, akkor lesz számítógép, koncert, uszoda. Ha nem, akkor ottmaradnak a nyomorban – elevenítette fel az emlékeket Schäffer Erzsébet. Amikor megérkeztek a családhoz, mondta az édesanya, hogy el kell mennie Szekszárdra a gyerekekért, akik kollégiumban vannak, az ebédhez a kacsa már megsült, csupán a rizst kellene elkészíteni, a vendégekkel együtt kilenc személyre, így Erzsébet nekiállt rizst főzni. Közben megérkezett a kocsi, a nem látó kislány, Emese is, aki elismerésre méltó módon boldogult, mindent kitapogatott, négykézlábra ereszkedett, és úgy indult a szobája felé, hiszen, amint a csodálkozó újságírónak elmondta, sosem lehet tudni, mibe botlik bele a házban, ahol öt másik gyerek is lakik. Majd odament a kacagó gerlék kalitkájához, bedugta az ujját az itatóba, és felkiáltott: – Megint nincs vizük a kacagóknak! Mit csináltok ti itthon? Elment tapogatózva a csaphoz, és megtöltötte az itatót – idézte fel a család otthonában tapasztaltakat az újságíró, kiemelve, hogy megdöbbentő volt látni, mennyire természetes volt számukra ez az állapot, nem siránkoztak. Felelevenítette azt, amikor a nem látó kislány a szobájában lévő rengeteg kavicsot is megmutatta neki, elárulva, hogy mindeniknek neve van, és azok a barátai.

Az édesanya azt is elmesélte, hogy nem akart belenyugodni abba, hogy a kislánya nem lát, hiszen nem vakon született, hanem idővel egyre romlott a látása. Elvitte orvoshoz, természetgyógyászhoz, ahová csak lehetett, illetve az is kiderült, hogy egy időben elkezdett fényt látni a kislány, de ezzel egy időben hasfájásra kezdett panaszkodni. Hatéves körüli lehetett, amikor azt mondta az édesanyjának, hogy nem akar látó ember lenni, úgy érzi, akkor egészen más lenne, és hagyja őt a vizsgálatokkal. – Ez nagyon drámai volt, két évbe telt az édesanyának, amíg elfogadta, hogy a lánya nem akar látni – tette hozzá a publicista.

Interjúalanyból jó barát

Az évek során számos emlékezetes élethelyzetbe csöppent bele, rengeteg érdekes emberrel találkozott, és vannak kedvenc családjai, amelyekkel a mai napig baráti kapcsolatot ápol. Egyik ilyen családdal úgy került kapcsolatba, hogy a Nők Lapja egy cseregyerek-akciót kezdeményezett, aminek a lényege, hogy vidéki gyerek menjen Budapestre, a városi gyerek pedig vidéken, tanyán nyaraljon. Az akció egyik ötletgazdájaként Erzsébet, miközben mazsolázott a beérkező levelek között, talált kettőt, ami felkeltette az érdeklődését. Az egyiket egy városi mérnök apa írta egy juhász családnak, ahová a hatodikos fia menni készült, az állt benne, hogy kéri a családot, ha a fia elmegy hozzájuk nyaralni, ügyeljenek az angol nyelv gyakorlására. Erre visszaírt a juhász apuka, hogy megígéri, hogy akár a kompon, akár a birkák hasa alatt, de oda fog figyelni az angol grammatikára. A frappáns válasz felkeltette az újságíró kíváncsiságát, és a két fiúval együtt vonattal leutazott a Tisza menti tanyára, ahol a házigazda igen szívesen fogadta, be is vonta a birkanyírásba, hogy megszolgálják a vacsorát. Igazi barátság szövődött közöttük, olyannyira, hogy a nagy tiszai árvízkor felhívta a gazda, hogy menjenek, mert baj van, sár, iszap borít mindent. Schäffer Erzsébet ma is emlékszik, hogy a szörnyű csapást látva mennyire össze voltak törve a kolleganőjével. A gazda azonban átölelte a vállát, és azt mondta: – Emlékszel az út melletti sárga virágokra? Ezek júniusban virítani fognak. Hallod a madarakat? Most rakják a fészket, lesznek fiókák. Majd meglesz minden, nem vagyunk mi olyan jók, hogy néha ne kapjunk föntről egy nagy pofont! – idézte fel az utolsó találkozásuk pillanatait az újságíró, hiszen akkor látta őt utoljára, nemsokára érkezett a hír, hogy a gazda beleveszett a Tiszába, ő, aki mindent tudott a vízről. Két gyerek maradt utána. Egy hónap múlva ismét hívták, hogy a felesége etette az udvaron a tyúkokat, összeesett és meghalt. A fiukkal azonban Erzsébet továbbra is tartotta a kapcsolatot, többször meglátogatták egymást, és örült az örömének, amikor megtalálta élete párját, majd gyerekei születtek.