A léleképítés buktatói

Képesség a munkára, képesség a szeretetre

Az, hogy a lelkem egészséges-e vagy sem, sokáig nem volt téma. Ment az élet anélkül is. Jól, rosszul, de ment. Aztán jött a tizenkilencedik század közepének szellemi és társadalmi (a sorrend felcserélhető) forrongása, mely leválasztotta a lélek tanulmányozását a filozófiai gondolkozásról, és saját, független tanulmányozást, egyben egy új tudomány megjelenését vetítette előre. 

A lélek, lelki élet természetesen vetette fel a betegség–egészség kérdését, hisz ott voltak az addig a társadalom kirekesztettjeiként létező elmebetegek, meg a kevésbé számba vett, de kifejezésben létező lelki betegek, akiknek a helyzetét szintén rendezni kellett. Ez amúgy egy külön nagy fejezet, amivel most nem foglalkozunk, bár európai viszonylatban Charcot nevét muszáj megemlíteni. 

„A mentálhigiéné” 

A mentálhigiéné (lelki egészség) kifejezést először William Sweetser amerikai orvos használta az 1843-ban kiadott könyvében, de fejlődése nem volt látványos. Legalábbis mifelénk nem, ahol manapság is sok helyütt inkább csak papíron léteznek a mentálhigiénés központok (és léteztek már az átkosban is), anélkül, hogy a valódi feladatukat – a kezdődő bajok felfedését, az ezeket kiváltó társadalmi, egyéni, biológiai gondok felfejtését, vagyis a megelőzést és a megfelelő lelki támogatás biztosítását, azaz a lelki, szellemi egészség megőrzését – teljesítenék, teljesítették volna. 

Az első pszichológiai laboratórium

Bár manapság ritkán emlegetik, mégsem elhanyagolható, sőt nagyon is fontos volt Darwin szerepe, aki az 1859-ben megjelenő A fajok eredete című munkájával egy egészen új, addig elképzelhetetlen világszemlélet felé nyitott utat. Aztán 1879-ben Köhler, Kofka és Wertheimer munkásságának köszönhetően (akikről szintén nem regél mostanában a fáma) megalakul az első pszichológiai laboratórium Lipcsében, és Wilhem Wundt bábáskodásával elindul a psziché tudományos – kísérleti! – kutatása. Azóta beszélünk a lélektan tudományáról, amit mára sikerült megint mellékvágányra terelni, mellőzni, amikor nagyon is szükség lenne rá – bár erről sem illik beszélni. 

Évszázados diadalút és a megmondóemberek 

Szintén akkoriban indult a pszichoterápia diadalútja Charcot, majd Freud munkásságának köszönhetően. Aztán alig valamivel több mint egy évszázados fejlődés után, mind a lélektan, mind a pszichoterápia, ez az egymástól elválaszthatatlan és csodálatos, valójában félig tudomány-, félig művészetként meghatározható terület mára a metafizika, a sarlatánok, a ki tudja, milyen felkészültségű (ha egyáltalán felkészült valamiből) sikerkönyvírók, legújabban a motivációs trénerek, mindenféle guruk és a mainstream alkotta „szakemberek” vagy inkább megmondóemberek befolyása alá került. És mivel ők a hangosabbak, és inkább a tömeg nyelvén beszélnek, népszerűségük folyamatosan és egyelőre megállíthatatlanul nő.

Ez a kis történeti bevezető szükséges volt ahhoz, hogy képet alkossunk nemcsak a téma fontosságáról, hanem arról az egy-két névről is, amelyeket érdemes megjegyezni mindent felejtő, az állandóan az újat propagáló világunkban. 

A lelki egészség kritériumai

Megfogalmazásuk Freud nevéhez köthető. Szerinte két ilyen van: képesség a munkára és képesség a szeretetre. Ha jól belegondolunk, és ha igaznak fogadjuk el ezt a megállapítást, bizony sokkal kevesebb egészséges lélek szaladgál körülöttünk, mint gondolnánk. 

Tény, hogy mindenféle egészség ismertetőjegye a működőképesség, a társadalomba, családba, kapcsolatokba való illeszkedés képessége. Ami megint rengeteg kérdést vet fel, hisz az illeszkedés meghatározó szempontjai – azaz a normák – koronként változnak, amikkel mi nem fogunk foglalkozni, ám néhány egyszerű példával érzékeltetném a jelentőségüket és viszonylagosságukat. A patriarchátus (néhol, ritkán a matriarchátus) máig dívik sok helyütt, miközben nálunk a nemek közti egyenjogúság a fontos, illetve divat az utóbbiért harcolni. És még látványosabb a különbség, ha arra gondolunk, hogy a homoszexualitás a DSM (az Amerikai Pszichiátriai Társaság szerkesztette betegségosztályozó kézikönyv) szerint 1972-ig, a BNO (betegségek nemzetközi osztályozása) szerint 1990-ig betegségnek minősült. Hogy ma hol állunk a nemek kérdésével kapcsolatban, különös tekintettel ennek épp az említett társadalmi meghatározottságára, arról a legtöbb olvasómnak van némi fogalma. 

Önnevelés, önszervezés 

Általános érvényűként elmondható, hogy az osztályozási szempontoktól függetlenül, a lélek alakulása és alakítása az intelligenciától, a vérmérséklettől (temperamentum), a gyermekkorban kialakult egyéniségtől, gondolkodási mintázattól, valamint az ezekre ráépülő magatartásoktól és viselkedési szokásoktól függ. Az első kettő velünk született, kevéssé változtatható, bár sok munkával finomítható. A többi ellenben szerzett, és bármennyire is szokás a gyerekkori tapasztalatok és ezek nyomán kialakuló tulajdonságok meghatározó – változtathatatlan! – jellegét emlegetni, ez így nem igaz. Már csak azért sem, mert lelkünk – és minden, ami ide tartozik – nem magától, a mi befolyásunk nélkül lesz olyan, amilyen. A különböző modellek, befolyások, lehetőségek hatására mi alakítjuk magunkat az önnevelés és önszervezés folyamán. Csak mostanában nem szokás ezt emlegetni, sőt nem ajánlatos követelni, hogy húzzuk meg a határokat, kövessünk elvárásokat, jogainkon kívül vegyük számba és tegyünk eleget a kötelességeinknek és hasonlók. Amióta nem fordítunk figyelmet, illetve nem ajánlott nevelni a gyermeket, és igazából alig vannak normák, azóta nem illik ezekről beszélni sem. Pedig a valóságban a mi kezünkben van, illetve lenne a gondolkodásunk és a személyiségünk alakításának minden feltétele. 

Az önnevelés az a folyamat, amivel elsajátítom, megszűröm és felhasználom mindazt, amit a környezetem nyújt, illetve alkalomadtán megkeresem azokat a lehetőségeket, amelyek segítenek az utamon. A folyamat valamilyen formában lejátszódik bennünk, talán csak a végeredménye kétesebb, mióta teljesen szabadjára engedtük a gyermekeket és fiatalokat. 

Az önszervezés – részben öröklött hajlam, de nagyon sok a tanult komponens is benne – az a képességünk, hogy felismerjük az adottságainkat, a belső indítékainkat, a lehetőségeinket, meghúzzuk határainkat, megtaláljuk a megfelelő eljárásokat és utakat, amivel működőképes lelki életet, örömteli és hasznos személyiséget építhetünk. Ez egyben önmeghatározást is jelent. Fontos komponense az önkontroll, ez az érdekes és jellemzően emberi tulajdonságunk, amiről régebb azt mondtuk, hogy megkülönböztet állati rokonainktól – kezdve attól, hogy képesek vagyunk visszatartani a vizeletünket, egészen addig, hogy nem köpjük szembe és nem döngetjük el azt, aki felbosszant –, ám ami ma, a rosszul értelmezett szabadság korában lehet, hogy inkább azt vagy azt is jelenti, hogy nem csúszunk el a léhaság, a drog, a semmittevés irányába. De hát az önuralom – dögunalom egyre szélesebb körben.

Életvezetési tanácsadás 

Ne feledjük – már elfelejtettük! –, hogy ami nincs meg kívülről a léleknek – nevelés, ellenőrzés –, az belül is nehezen alakul ki. A mintákat tesszük belsővé (interiorizáljuk, ha úgy tetszik)!

Az említettek helyett, illetve hiányuk következményeinek látszólagos orvoslása érdekében ma inkább önfejlesztésről szokás beszélni, ami a vágyak megvalósítását, gondok megoldását és az önmegvalósítást jelenti pszichológiai (?), spirituális és (nem ritkán vagy nagyon is gyakran) önjelölt segítők, guruk és könyveik alkalmazásával. Az elképzelésre igen jól jövedelmező iparág épült, melynek valódi hasznát és hatékonyságát szinte lehetetlen felmérni. Azt ellenben bizton állíthatom, hogy a lélektannak nem tesz jót. Az én olvasatomban ez az egész tulajdonképpen azt jelenti, hogy ha elsikkad az önnevelés és önszervezés kialakítása gyerek- és korai ifjúkorban, akkor a felnőtt útkereső marad, sokáig nem is tudván, hogy lehetne másképp. Ilyenkor kell tudatosítani a helyzetet, és eszközöket adni a kezébe, hogy pótolja mindazt, ami kimaradt a lelke (gondolkodása, személyisége) alakulásából. Ezt szokás életvezetési tanácsadással, pszichoterápiával, újabban life coachinggal orvosolni. És ennek segítésére indult e sorozat.

Albert Ildikó szakpszichológus