A legszebb élet

A léleképítés buktatói

Március első napjaiban írom ezeket a sorokat, tavaszi lélekkel, de ködös, borús, nekem fejfájást, fáradékonyságot okozó (ilyen a meteoropátia!) napokon, és e hónap 7-én fog megjelenni. Sok mindent felidéz bennem ez az időzítés, és nem kevés különös élményt hoz elő ez az időszak az életemben. 

Mert március 8. nekem nem annyira a nőnap, mint inkább a férjem születésnapja, aki másfél éve már nincs mellettem. Bár ő mindig nevetve mondta, hogy napja eltörpül a nőké, a nemzetközi mellett. Nem volt így, és most még kevésbé. Hiányzik.

De édesanyám is márciusi, még ünnepelhetjük, a fogadott családomban is két születésnapot ünneplünk, meg a névnapom, és újjáalakított kapcsolatokat, sok örömmel és bizony nem kevés rossz érzéssel is, amit nem tudok mellőzni, mindegyre előjön, hogy miért csak most rendeződtek, és vajon megtettem-e mindent, hogy ne így legyen? Nehezen vagy sosem megválaszolható kérdések, amiket vagy leteszek, vagy együtt fogok élni velük. Kiderül, melyik megoldás lesz majd a jobb.

A jelen a legfontosabb

A lényeg most az, hogy ilyen körülmények között másról fogok írni, mint amiről eredetileg szerettem volna, mert mindig a jelen a legfontosabb, mint erről már volt szó az előzőkben. Terápiás üléseken is az a helyes eljárás, ha minden alkalommal az aktuális gondokkal, esetleg örömökkel kezdünk, és utána térünk át azokra a kérdésekre, amik az egész folyamat gerincét, egyben célját alkotják.

A tavasz kezdete nem annyira egyértelműen jó és feldobó, mint néha a mindennapokban szokás emlegetni, vagy ahogyan a művészetek hajlamosak bemutatni. Igen, igaz, hogy egyrészt már önmagában a tél utáni nagy megújhodást, a természet és ezzel a természettel együtt zsongó emberi lélek feléledését jelenti. 

Kiszabadulunk a négy fal közül, a napsugár (ha van) és a meleg örömöt szerez, a kertészkedés, piacolás lehetősége tevékenységre serkent, megmozgat, tervezésre ösztönöz. És ezzel a legfontosabb jelenik meg vagy tér vissza a mindennapokba, amit csak azok vesznek észre, akiknek hiányzik: a célok, a tervek, a jövő előrevetített képe, a mozgás, aminek már önmagában terápiás hatása is van. Tudjuk, oldja a rossz hangulatot, levezeti a szorongást. 

Harmónia és szépség

A tavasz szinte magától adja az értelmes élet minden feltételét. Vagy legalábbis annak az illúzióját, a lehetőségét. Igen, hozzáállás kérdése ez is! Ráadásul a természet segít gyönyörködni is, hisz csodákat vonultat fel, ha van szemünk, orrunk, szívünk és nem utolsósorban igényünk rá. Igen, a szépérzék megszépíti a mindennapjainkat, bármennyire is tautológia ez a megfogalmazás. A megújhodást hirdető virágok, az élettelennek tűnő ágakon megjelenő rügyek, a bontakozó zöld, a tavasz sajátos illata valamiféle jókedvet és harmóniát ültet a lelkünkbe. Azon lehet vitázni – tették is ezt egykoron nem kevesen –, hogy az esztétikai érzék velünk született vagy szerzett, netán mindkettő, valószínűnek tűnik, hogy megszerezhető és fejleszthető. És ez a legfontosabb. Ha mese- és versolvasással nő fel a gyerek, ha jó minőségű muzsikát hallgatnak otthon és az iskolában, ha szép, színes képekkel ékes könyvet, lakást tapasztal már a pici, és ujjongva fedezi fel a természetet, ezt fogja továbbvinni egy életre. De megszerezhető később is a szépség élvezetének képessége. Felnőtt fejjel, netán már idősen. Azt hiszem, hogy – viszonylag kevés kivételtől eltekintve – mindannyiunk lelkében kódolva van, ott szunnyad a szépség felfedezésének és élvezetének képessége, ugyanúgy, ahogyan a jóra vagy legalább a rossz elkerülésére, elutasítására való hajlam is. Csak kellenek a körülmények – családi környezet, egy ember, sorsdöntő pillanat, találkozás –, ami mozgásba hozza ezeket az adottságokat.

Persze a tavasznak is megvannak a maga negatív oldalai. A látszólagos felpezsdülés különös módon fáradékonysággal jár együtt. A tél felemésztette a szervezet tartalékait, és most, amikor annyi mindent szeretnénk és kellene tenni, kiderül, nehezebben bírjuk a strapát, mint szeretnénk, és mint hittük volna, hogy képesek vagyunk. Megjelenik a tavaszi aszténia: aluszékonyak, fáradékonyak, betegségekre – vírusokra, baktériumokra – fogékonyabbak vagyunk, mert csökkent a fizikai ellenálló képességünk. Pótolni kell élelemmel, pihenéssel, kellemes elfoglaltsággal, esetleg vitaminokkal. És összejövetelekkel, családi meg baráti találkozásokkal, emberi melegséggel: ezek mind csodát tesznek. 

Aztán, ahogy telik felettünk az idő, tavasszal, az újrakezdés, a feléledt lehetőségek mellett megjelenik egy másik érzés is: a nosztalgiáé, a vágyó, néha fájó emlékezésé és az egyre erősödő, kissé bús reményé, hogy hátha lesz még sok tavasz. 

Legtöbbször ilyen kettős, néha többes rezgésű minden történés a lelkünkben. Akkor is, ha nem mindig tudatosítjuk. Mert minden jelenség tulajdonképpen kinyíló kapu, és rajtunk múlik, mit kezdünk vele, átlépünk, és merre megyünk azután. 

Végtelen lehetőségeink 

A tavasz mindig eszembe juttatja, remélem, ezután olvasóimnak is ezt sugallja, hogy emberi lényünk alapjában életre, megküzdésre, alkotásra, benne önmagam megalkotására (is) teremtetett. Ami azt jelenti, hogy mivel a természet és/vagy a teremtés (nevezzük és lett légyen akárhogyan, a lényeg ugyanaz!) része vagyunk, mindannyian képesek vagyunk jól végigélni a mindennapjainkat, megszervezni, kialakítani, értelmessé és hasznossá tenni létünket. Hogy adott az erőnk arra, hogy szembeszálljunk a nehézségekkel, hogy megoldjuk és túléljük a bajokat. Hozunk magunkkal kellő energiát ahhoz, hogy szép életet éljünk, példát mutassunk és másokat is részeltessünk benne, csak hinni kell ebben és magunkban, és előbányászni, ha kell. Mindezt úgy, hogy figyelek saját magamra, s persze a környezetemre is, emberileg elfogadhatóvá alakítom a személyiségemet, felismerem és használom a képességeimet, megtanulok adni abból, amit magamba gyűjtöttem – tudást, figyelmet, magatartási mintát, jó szót, segítséget –, és örülök mindennek, amit kapok. Talán a legnagyobb bűnünk – sokak legnagyobb bűne –, hogy nem ismerjük fel mindezt, nem jövünk rá, hogy végtelen lehetőségünk van a legjobb és legszebb megteremtésére és megélésére a mindennapokban. 

Igen, tudom, közben rengeteg baj, gonoszság, fájdalom és betegség leselkedik ránk, de ugyanannyi jó, szép és öröm. Egyformán és egyensúlyozva oszt az élet, akkor is, ha a látszat más.

Mint ahogyan tudjuk azt is, mert tény, bármennyire fáj, hogy megszületni életveszélyes. Ezt a szellemes igazságot magam is többször használtam már, saját kútfőmből, és meglepődtem, mikor a napokban Török Sándor könyvében is szembejött velem. Jólesett, hogy ilyen egyformán látjuk, mondjuk. Mert közel áll hozzám, a beszélt nyelv irodalmi használatáért meg a lelket simogató hangulatáért, üdítő humoráért, melyet másik nagy kedvencemmel, Axel Munthe San Michele regényével rokonítanék: kissé szomorkásan derűs, nosztalgikusan és reménykedőn bús egyszerre. Ajánlom, tessék olvasni a szerzőt. Mindkettőt. Lehet, hogy egyikük sem a legnagyobbakkal vetekszik, de okos, szívhez szóló és tavaszi mindegyikük. 

És ha már szó került arról, mi az, ami velünk született s mi az, ami szerzett, ezzel kéz a kézben hogyan alkothatjuk meg magunkat, mit kezdhetünk azzal, ami bennünk van, és mit válthatunk ki a másikból, a legközelebbiekből, olvassuk el Lionel Shriver regényét is, a Beszélnünk kell Kevinről-t. 

És hallgassunk Vivaldit, Bachot, Mozartot és Singing Tavaszi zsongását. De Grieg és Mendelssohn is jót tesz. És ha valamelyiket elindítottuk, vegyük elő Kosztolányit vagy Juhász Gyulát.

Mert a vers a legszebb élet. A legszebb élet pedig valódi vers.