Kommunista író volt, kommunista meggyőződéséért tizenöt évnyi börtönt, kényszermunkát és ezen felül is további száműzetést szenvedett el – egy hónapot kivéve mindezt a kommunista hatalomtól. Első verseit Kassák Lajos Tett című lapja közölte. Börtönbe először az őszirózsás forradalom idején végzett agitációs munkája miatt került Budapesten, egy hónap múlva szabadult. Bécsbe, majd Berlinbe emigrált, 1930-ban pedig Moszkvába költözött, ahol a Berlin am Morgen című berlini lap tudósítójaként és a nemzetközi szakszervezet tagjaként dolgozott, írt és fordított.
1938 februárjában letartóztatták, és az 1946-os esztendő végéig javító-nevelő munkatáborokban raboskodott. 1847-ben beadta kérvényét, hogy hazatérhessen, erre újból letartóztatták, börtönbe csukták, majd 1949 februárjában Szibériába szállították, egy Makarovo nevű faluba kényszerlakhelyre száműzték, ahol csőszként és szénégetőként dolgozhatott, de legalább nem lágerbe zártan. 1954 szeptemberében újra letartóztatták, három év további munkatáborra ítélték. 1955 júniusában bűntény híján felmentették. 1955 augusztusában hazatérhetett Magyarországra. Hazacsempészett több ezer oldalas kéziratán dolgozott. 1962-ben egyes írásai miatt feljelentették Aczél Györgynél. Ezzel együtt 1963-ban Kossuth-díjat kapott, majd 1964-ben megtiltották, hogy további írásai jelenjenek meg hazájában. Belső emigrációban élt, a kommunizmust nem látta „se evolúció, se revolúció” által továbbvihetőnek. 1968-ban (a cseh bevonulás napján) szakított a kommunista párttal. Regényei, drámái és elbeszélései nem elfelejtendő részei irodalmi hagyatékunknak.
Lengyel József (egészében, méltón itt most nem tárgyalható) írói munkássága középpontjában, nem véletlenül, a hamis, ún. „koncepciós” perek áldozatainak sorsa áll a letartóztatás körüli időktől a vizsgálati fogságon át a kényszermunkáig, a szabadulásig vagy az újbóli letartóztatásig. Egy szörnyű történelmi korszak pusztító folyamatainak szociológiai pontossággal rögzített dokumentumait, riportjait, egész enciklopédiáját alkotja meg lágernovelláiban és -regényeiben.
„A nyílt beszéd, a görcsöket oldó fogalmazás volt számára a folytonosság legfőbb lelki, egyszersmind erkölcsi feltétele. Nemcsak a lelki egészség és a bizalom orvosságának tekintette a nyílt fogalmazást, hanem közéleti kötelességének is. Az eltorzult hatalommal való számvetést elsőrendű írói feladatának érezte.” (Pomogáts Béla, Kritika 2006. márc.)
Kicsi, mérges öregúr (Elévült tartozás című kötet, 1964)
című elbeszélésében szinte idegesítően békés és szinte történelmen-társadalmon kívüli a „bevezető”. Adrián öregedő fizikaprofesszort láthatjuk az egyetemen tanítani, diákjai között, a laborban és otthon. Aztán a valóság becsörtet az elbeszélésbe: egy éjszaka Adrián professzort elviszik, börtönbe vetik, meztelenre vetkőztetik sok száz más férfival, és egy nagy fürdő-zuhanyozó elé terelik. A professzor hiába jegyzi meg, hogy ő már fürdött. A szinte kellemesnek mondható zuhanyozás után hajukat, bajuszukat és szakállukat tövig lenyírják, majd minden tartozéktól, zsebeik tartalmától, fémkapocstól, övtől megfosztott ruháikat visszavehetik, más cókmókjukat nem kapják vissza. Elszállítják őket a börtön különféle bugyraiba. Adrián professzort egy zsúfolásig telt börtönszobába lökik, ahol megkezdődik ismerkedése a szennyel, a küblivel, a bűzös, forró és áporodott levegővel, a börtöntársadalommal. A professzorék szobájában huszonöt ágyra százhetven ember jut, a kübli folyamatosan használatban, állni-ülni is alig van helyük, de élnek, kenyérbélből dominó- és sakkfigurákat gyúrnak, játszanak, ki-ki szakmája, tudása szerint előadásokat tart… Egyikük sem tudja, miért van ott, s mit vétett az államrend ellen. A kihallgatások azonban, ha nem is felvilágosítóak, egyértelműek. Adatokat, újabb emberek rágalmazását várja el tőlük a kivizsgáló biztos. Adrián professzor nem akar együttműködni. Így tehát acélvonalzóval veri el a kihallgatója. A szegény professzor az első könnyek után, hogy fájdalmát és megalázottságát kizárja tudatából, elfoglalja magát: cigarettacsikkeket szerez be veretése közben! Fektében ugyanis a nagy „íróasztalon” meglát egy csikkekkel teli hamutartót. Óvatosan kiszedegeti, zsebébe gyúrja a szobatársainak oly életbevágóan fontos csikkeket, míg fiatal, hamuszürke-lila arcú ütlegelője az embertelen kegyetlenkedésnek átadva magát, másra nem figyel…
A gondoskodás szenvedélye
Két őr a hóna alá nyúlva viszi vissza a cellába. Az ágyak számához viszonyítva hétszeresen túlnépesített börtönszobában íratlan szabály a részvét: egy ágyat azonnal átadnak annak, aki kihallgatásról érkezik vissza. A professzor szörnyű összetört állapota és a beszerzett cigarettacsikkek látványa az egész szobát néma, áhítatos csendre készteti. Aztán a józanabbak tanítgatni kezdik Adriánt, hogy valamit mégis valljon, védje az életét. A börtön előtti időkben könnyen tűzbe, akár indulatba jövő professzor azonban nem képes másokat bevádolni, inkább hagyja magát veretni, és közben, hogy értelmet találjon ebben az érthetetlen szenvedésben, társai számára szedegeti a csikkeket. „A gondoskodás szenvedélye, az emberi kapcsolatok vállalása segítik hozzá, hogy legalábbis erkölcsileg legyőzze kilátástalan helyzetét, megőrizze emberi integritását.” (Pomogáts Béla)
Egyik kihallgatása után azonban a professzort nem hozzák vissza a cellába. Három napig várják… talán nyirkos magánzárkába tették, gondolják társai, bár tudják, hogy ezt a megoldást „nem szereti” a börtön vezetősége, mert utána a rabot gyakran orvosi kezelésnek kell alávetni, és akkor (esetleg) kiderül, miként öldöklik rendszerszerűen, életvitelszerűen a foglyokat… Adrián professzor eltűnt, talán meghalt, de amiben hitt, a föld és az égitestek működése, és talán az emberi összetartozás törvényei nem szűnhetnek meg. (Lengyel József: Kicsi, mérges öregúr. Ponticulus Hungaricus, 2011. febr.)
A tudás fája
című novella nem lágernovella, de kibeszélhetetlenül mély traumákról szól. Egyedül élő falusi özvegyember a főhős, aki a háborúban szanitécként szolgált, és mint egészségügyi katona, sohasem ölt – sikerült megúsznia. Ám a mindenben harmonikusnak tűnő apa és nagyapa egy ízben váratlanul megsérti falura hazalátogató lánya és unokája kényes kedvét, amikor az almafára akasztott hintától nyugalmát veszti, és nem engedi, hogy ott játsszanak a gyermekek. Próbálja elmondani, hogy milyen sebet tört át lelkében ez az almafára akasztott hinta, de sem lánya, sem unokája nem hajlandó meghallgatni őt, megértő veje pedig nincs jelen. A soha el nem mondott, de annál erősebben kínzó emlék egy ismeretlenségig megmerevedett akasztott emberről szól, akit éppen azon az almafán lógva talált, amikor a háborúból megszökve hazavergődött, és csak üres, kifosztott házuk fogadta… meg a hulla a fán. Eltemette, de soha senkinek nem mondta el, és nem tudta meg, hogy ki volt az a felakasztott férfi. Talán őhelyette akasztották fel, mert katonaszökevénynek hitték? A ki nem mondott gondolatok és érzések az ártatlan hinta látványától gyanútlanul, hirtelen felszínre akarnak törni, de nincs, ki bizalommal meghallgassa azokat. Hősünk kínjában lefűrészeli az almafaágat, amelyre a hintát akasztották, amelyen az az ember lógott. Ettől a váratlan tettől kilobban lánya és unokája ragaszkodása iránta. Lassan kihűl a magányhoz és csendhez már hozzászokott öregedő ember életkedve: fájdalmas kínzó titkát elviszi a sírba.
Az orvos halála
Fekete Gyula (Mezőkeresztes, 1922 – Budapest, 2010)
„Százszor annyi pénzt és energiát szenteltek, mióta a világ világ, a gyilkolás technikájának, mint a gyógyítás technikájának” – írja merészen Fekete Gyula Az orvos halála (1963) című kisregényében. Fekete Gyula az 1945 után parasztsorból feltörekvő fiatalok számára alapított Győrffy István kollégium diákja volt, népi íróként indult, és élete végéig nemzete kollektív lelkiismeretének fáradhatatlan megszólaltatója maradt. Prózájában és publicisztikájában egyaránt szociográfiai hitelességgel tárta fel kora változó, illetve állandó viszonyait. 1956 miatt néhány hónapot börtönben ült. A nemzetfogyás veszélyére a „konszolidálódó” Kádár-rendszerben és az 1989 utáni időkben egyformán kitartóan és konokul figyelmeztetett. 1992-ben jelent meg Véreim, magyar kannibálok! című „vádirata a nemzet jövőjének megrablásáról”, a fogyatkozó születésszámról – üzenete ma is meghallgatásra vár. A hű asszony meg a rossz nő (1963) című regényét is e témából bontotta ki: a gyermektelen házaspár boldogságát kikezdi a megbánást és rossz lelkiismeretet hozó idő, amely elől a férj egy három gyermekét egyedül nevelő „rossz” nőhöz szegődik. Fekete Gyula 1966-ban kezdte el az „Egy korty tenger” című híres rádióműsorát, a hivatásuk megszállottjaival való nagy sikerű interjúsorozatot. A rendszerváltozás után haláláig tagja volt a Százak Tanácsának.
A körzeti orvos
A magyar hatvanas években elterjedt feszes kisregényformában Az orvos halála (1963) a „korszellemnek” felelt meg abban is, hogy írója (a munkáshősök divatjának lejárta után) értelmiségi átlagembert választott hőséül. Fekete Gyula orvoshősének életét a korszellem roncsolta végérvényesen „szürkévé”. (Vasy Géza, Világképek és válaszutak, 2017). Weisz doktor hatvannyolc éves, és negyvenöt éve ugyanabban a faluban dolgozik. Azért dolgozik még mindig, mert ugyan megérkezett egy fiatal orvos a faluba, de két hét múlva külföldre távozott ösztöndíjjal… A súlyos szívbetegséggel küzdő „öreg orvos” (az író végig inkább csak így nevezi főhősét, Weisz doktort) kénytelen továbbra is ellátni a háromezer lakosú körzetet. A cselekmény hét napba sűrűsödik, temetéssel kezdődik, és azzal is végződik. Az első temetésen a postamestertől búcsúznak, aki Weisz doktoréknak segített a deportálás előtti nehéz időben, aztán az orvos és felesége minden családtagjuk nélkül tértek haza ketten életük „nagy utazásáról”, a lágerből, s két fiuk munkaszolgálatosként vesztette életét.
Az elmulasztott lehetőség
A másik nevezetes életesemény az orvos számára ötvenéves érettségi találkozója. E találkozón Svédországban élő volt osztálytársa felajánl neki egy könnyebb, svédországi orvosi állást, egy ottani öregotthonban. Weisz doktor fontolgatja, elfojtott utazási láz keríti hatalmába, de máris lecsap rá a valóság, a fiatal kollégája távozásának híre, így tehát maradnia kell – ő legalábbis úgy érzi, mert „a központból” nem küldenek új orvost a faluba. Sakkpartnere, a patikus meg azt hiszi, hogy ő maga űzte el fiatal orvoskollégáját… Weisz doktor nem magyarázkodott sohasem, és most sem teszi. Tudja, hogy orvosilag nem sok éve van már hátra, még akkor sem, ha nyugodt életet élhetne. De nincs választása.
Egy éjjel koraszülést kell levezetnie, miközben fejfájás hasogatja. A gyermek sikerrel megszületik, de az orvos összeesik, agyvérzést kap, és az örvendező család már nem figyel rá. Az orvost, hogy megtette kötelességét, senki nem látja el. S hogy nem érkezik életmentő segítség számára, az ő temetésével zárul a történet. Az epilógusban a sírját körülállók főképp tévesen vélekednek az orvosról: habzsolta az életet, és azért pusztult el, mondják, s még tán el is hiszik. A hatvanas évek bizalmatlan és csüggesztő levegőjével teli szomorú történet vádirat a közösségi szellem halódásával szemben. Fekete Gyula kisregényét érdemes megszívlelnünk – a mai fogyatkozó orvoslétszám tudatában.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
