„A jókedvedet őrizd meg nekünk”

Sokat segített a szakmám

Mindennapi lelki szenvedéseink témával tartott kiváló előadást májusban Szászrégenben Albert Ildikó csíkszeredai klinikai szakpszichológus. Érkezéskor könyveinek sora fogadta a DIO házba belépőket, és az előadás kezdetére a teremben egyetlen üres hely sem maradt. A szervező Kemény János Művelődési Társaságnak, ahogy Böjte Lídia elnök köszöntőjéből kiderült, nem ez volt az első meghívása, így az érdeklődés megerősíti, hogy Albert Ildikót ismeri és értékeli a szászrégeni közönség. Előadása magával ragadott engem is, ezért kértem, hogy beszélgessünk, aminek, bár láthatóan elfáradt, jókedvűen tett eleget. 

– Szászrégenben születtem, Kolozsvárott, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kezdtem a lélektant tanulni, de 1977-ben megszüntették, ezért a történelem-filozófia szakon kaptam 1978-ban oklevelet. A moldvai Moineşti-re neveztek ki a sajátos igényű gyermekek iskolájába, véglegesítő vizsgát Bukarestben tettem pszichológiából. Nagyon büszke voltam, amikor megjegyezték: nem látszik, hogy Kolozsvárott végeztem az egyetemet.

Voltam tehát gyógypedagógus Moineşti-en, foglalkoztam munkalélektannal a csíkszeredai traktorgyárban, utána helyezkedtem el az egészségügyben, ahol klinikai pszichológusként a csíkszeredai kórház elmegyógyászati részlegén dolgoztam, és a járóbeteg-szakrendelés is az én feladatom volt. Húsz éve van magánrendelőm is, ahol pszichoterápiával, illetve betegek állapotfelmérésével, diagnosztizálásával foglalkozom.

– Mi a feladatod klinikai szakpszichológusként? 

– Az úgymond átlagosan normális és a beteg elme közötti különbséget térképezem fel, diagnosztizálok, tanácsadással, elsősorban életviteli tanácsadással foglalkozom. A klinikumban egy jól felvett anamnézis – kórelőzmény – felér egy (vagy több) pszichoterápiás üléssel.

– Okos, bátor, határozott, de ugyanakkor érzékeny nőnek látlak, kíváncsi vagyok az életfilozófiádra.

– Az első és legfontosabb, hogy imádok élni minden körülmények között, csak hagyják, hogy úgy éljek, ahogy én szeretnék. Ezért teszek is. Harcolok azért, amit jónak látok magamnak és másnak is.

– A pszichológus könnyebben vagy nehezebben éli meg a saját életét?

– Jómagam viszonylag könnyen. Nekem sokat segített a szakmám, miközben volt olyan kollégám, akitől az ellenkezőjét hallottam. De az is lehet, hogy a szakma választott engem, mert anélkül is sok mindent így látnék, így csinálnék. Ám míg saját magamat könnye(bbe)n élem meg pszichológusként, másokat vagy helyzeteket már nehezebben. Arról van szó, hogy sokszor zavaró, mikor észreveszek olyasmit, amit mások nem, átlátok helyzeteket, felfedezek viselkedéseket, melyek a többieknek nem mondanak semmit. 

– Tudod-e önmagadon alkalmazni, amit a klienseiden jónak látsz bizonyos esetekben? Elfogadod-e a saját tanácsaidat?

– Erre már utaltam is, hogy nekem segít a szakma, és vannak olyan pillanatok, amikor eldöntöm, hogy miről van szó, és mit kell tennem. Ha másoknak elmondtam, és használt, akkor nekem is jó kell lennie, győzöm meg ilyenkor magam, és teszem is, amit kell. Volt olyan eset is, amikor kritikus helyzetben használtam a relaxációt, hogy aludni tudjak.

Vannak megtorpanásaim, volt alkalom, mikor úgy éreztem, hogy már nem bírom, például a férjem elvesztése miatti gyász és a sok egyéb körülötte, de olyankor azzal biztatom magam: te tudod, hogy mit és hogyan kell, akkor tedd azt – és szót fogadok magamnak. Hisz kinek higgyek, ha saját magamnak nem? Saját hitelességemet kérdőjelezném meg, ha nem úgy cselekednék, ahogyan szakemberként látom. Azt szoktam mondani, hogy valójában ez is döntés kérdése, mint minden cselekedetünk, az értelmi is. Így tarthatjuk karban magunkat. 

– Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy jó pszichológusnak?

– Én most megint olyasmit mondok, amit mások lehet, hogy nem így látnak. Először is fontos a segíteni akarás megléte, azonkívül alapos szakmai felkészültség, széles körű műveltség, mert csak így lehet megérteni mindazokat, akiken segíteni akarunk. Bár nem szeretem az alázat szót, de nem találok mást annak kifejezésére, hogy a másik emberrel úgy tudjon a pszichológus foglalkozni, úgy tekintsen rá, mint egyenlő partnerre, akinek maximálisan tud nyújtani valamit, felhőtlenül tud foglalkozni vele, teljes figyelemmel és értéssel feléje fordulni.

– Mondhatnánk azt is, hogy empátia…

– Tudatosan nem használtam ezt a kifejezést, mert ideges leszek, amikor hallom. Nekem nem kell együttéreznem a másikkal, belehelyeznem magam az ő helyzetébe és lelkivilágába, hanem a lényeg az, hogy (hideg fejjel) felmérjem a problémáját, és pontosan lássam, hogy mi történik vele. Néha kell tudni „együtt zengeni” is, de ebben az esetben nem olyan fontos az empátia, ahogy ezt emlegetni szokták. Legalábbis szerintem.

– Mennyi időre van szükséged ahhoz, hogy átláss a hozzád forduló kliensen? 

– Esete válogatja. Volt olyan kliens, hogy több ülés kellett ahhoz, hogy fölmérjem, ki ő valójában, mi a gond vele, de rendszerint egy igazi beszélgetés a klienssel már körvonalazza a problémát. Az is előfordul (legyen szó azokról is, akik nem klienseim), hogy három-négy mondat után már tudom, hova soroljam őket, de ez nem mindig működik így.

– A mindennapok során el tudod-e élesen választani a magánemberi és a pszichológusi éned?

– Nem. Nem tudom félretenni a szakmai tudásom, de lehet, hogy nem is akarom. Olyan régóta bennem van, annyira hivatásként élem meg, hogy hamar megállapítom, mi a probléma, ki, mi a másik, de megyek tovább. Aki nem kéri, azzal nem akarok semmit kezdeni, nem akarom segíteni, megváltani, egyszerűen magamban megállapítok dolgokat.

– Kik mennek önmaguktól pszichológushoz? Kik ismerik fel a leghamarabb, hogy segítségre szorulnak? Akik nagyon felvilágosultak, vagy akiket egy másik orvos küld? 

– Minden közegből érkeznek, de a legtöbb a diplomás ember, illetve a középosztálybeli (bár ezt a besorolást már egyre kevésbé használ(hat)juk), aki tudja, hogy miről van szó. Eljönnek nagyon egyszerű emberek is, akik másoktól értesültek erről a lehetőségről. Ha használt a kezelés, megtörtént, hogy a kliens után jött az egész közösség, ahol élt. Aki fel meri vállalni a helyzetét, az hoz magával új klienseket. Valójában nagyon színes a hozzám fordulók köre, jönnek nagyvárosból, kisvárosból és vidékről is. Egy tejcsarnokban dolgozó olvasó asszony jött el egyszer Az önpusztító lélek című könyvem első kiadásával. Kért egy időpontot, és amikor bejött a rendelőbe, kinyitotta a könyvet, és rámutatott a szövegre: – Tessék megnézni, ez vagyok én, tessék engem meggyógyítani!

– Sikerült?

– Igen. Veleszületett intelligenciával, értelmesen, ügyesen, fél szavakból értette, amit mondok, és nagyon szépen haladtunk, amíg kijelentette, hogy valóban meggyógyult már. 

– Nagy kudarcok voltak-e a munkád során? 

– Szerencsésnek érzem magam, ha például eszembe jut egy ötven év körüli házaspár, akikkel két évig dolgoztunk, amikor kijelentették: – Nem is tudtuk eddig, hogyan lehetünk ilyen boldogok. Ez az egyik véglet. A sikertelenséget illetően életem során volt két nagyon nagy melléfogásom. Súlyos depressziós betegek voltak, hasonlókat azóta sem vállalok, valahogy ez nekem nem megy. Voltak, akik abbahagyták a kezelést anélkül, hogy visszajeleztek volna. Az ő esetükben nem is volt látványos a haladás.

– Hány kliensed lehetett a pályád során? 

– Ez nagyon nehéz kérdés. Több mint három évtized alatt lehetett több ezer kliensem, de soha nem jutott eszembe, hogy számoljam. 

– Olvastam, hogy jó ügyekért nagyon bátran ki mersz állni; honnan ered ez az erő?

– Egyke voltam, otthon nagyon szerettek, az iskolában a legjobb tanulóként tartottak számon, ha megszólaltam, tapsoltak nekem, sokat olvastam, és mindez nagy önbizalmat adott, azt az érzést, hogy képes vagyok... Másrészt nagyon hamar rájöttem, hogy nincsen veszítenivalóm, van két kezem, a szakmámat tudom, bármi történjék, meg fogok élni. Ami nem mindennapi belső szabadságot eredményezett. Talán innen ered, hogy a meglátásaimat teljes mellbedobással vállalom, és amit fontosnak tartok kimondani, leírni, azt ki is mondom, le is írom. Hogy miért? Ez ott van valahol mélyen bennem, másképp nem tehetek. Ha valaki meghall, és mellém áll, akkor már tudunk tenni valamit, és fordítva, ha valaki olyat tesz, hogy az jó, akkor mellé kell állni. Mert nyilvánvaló, hogy meg kell váltani a világot. 

– Mit sikerült megváltanod?

– Semmit, de azt hiszem, hogy egyrészt a könyveimmel, előadásaimmal, amelyeket a visszajelzések alapján sokan szeretnek, tudok adni egy pici hitet és jó kedélyt az embereknek. Mai előadásom végén hárman is azzal búcsúztak: „Ha most is ilyen derűs tudsz lenni, mindazok után, ami veled történt, a jókedvedet őrizd meg nekünk”. Ha emellé néhány gondolatot is megfogalmazok, amit továbbvisznek, akkor ez nagyon jó érzés. Legalább ennyit tudok tenni, ha a megváltás elmarad.

– Szóbeliségen alapuló szakmád mellett miért kezdtél el írni? Figyelemre méltó teljesítmény, hogy tíz könyved jelent meg ez idáig.

– Örülök, hogy így látod. És ha még tudnád, hogy kész van egy Indiáról meg egy Peruról szóló könyvem anyaga, csak támogatást nem kaptunk rá. Írni szinte mindig szerettem volna. Bár még szinte gyerekként először zeneszerző, aztán író, majd rendező szerettem volna lenni, de mindebből az írás utáni vágy maradt meg, és szunnyadt sokáig. Az első könyvem, és utána is még jó néhány, felháborodásból született. Valamikor az ezredfordulón háborodtam fel először amiatt, hogy milyen eszméletlen pszichológiai kulturálatlanság vesz körül, és elhatároztam, hogy megírom azt a minimumot, amit tudni kellene, és leírtam az alapfogalmakat a Mindennapi lelkünkben. A következő nagy felfedezésem, amivel sehol nem találkoztam így megfogalmazva, hogy mennyire önpusztítók vagyunk. Felháborított, hogy ezt senki más nem írta le, nincs is igazi szakirodalma. Belső düh diktálta, hogy ezt ki kell mondani, hogy minél többen olvassák. Akkor írtam meg az Az önpusztító lélek című könyvem, arról, hogy mit teszünk rosszul, és nem vesszük észre. Következett a Léleképítés, és egyik könyv valósággal hozta magával a másikat.

– Olvastam, hogy nagy utazó vagy, ez sem egy akármilyen ihletforrás…

– Igen, elkezdtem én is utazni úgy, ahogy mindig is szerettem volna. Az álmaim – Párizs és Velence, meg úgy általában Olaszország – után következett Görögország, ami akkora csalódást jelentett, hogy valósággal kétségbeestem. A szinte azonnal utána meglátogatott Törökország viszont nagyon pozitív élmény volt. Hazatérve kikeltem magamból, hogy mit áradozunk a görögökről a néhány oszlop miatt, mert a többi csak a mi fejünkben van. Ellenben a törököknél ott áll a sok gyönyörű és restaurált hellén műemlék. Akkoriban készített Cseke Gábor egy interjút velem, és „elhőbörögtem” neki a felháborodásom, amire azt mondta, hogy írjam meg, ő majd közli a Romániai Magyar Szóban. Az előbb folytatásokban megjelent útleírást újabb kötetek követték, mert sokszor úgy utaztam, hogy lélekben egy kissé már készült, mit adok majd tovább ezekből az élményekből. 

– Miről szól a következő köteted?

– Van egy szinte kész, „eklektikus”, lényegében szépirodalmi kötetem, melyben miniesszéket, tárcákat, novellákat, prózaverseket, szabadverseket, szösszeneteket és aforizmákat gyűjtöttem össze. A végleges forma hiányzik, amivel össze lehet kötni, amivel egységesíteném ezt a sokszínű anyagot. És írom a férjem betegségének és műhiba okozta halálának a történetét, regényes formában. Ez nagyon lassú és kemény, fájdalmas munka, de muszáj meglennie. 

– Befejezésképpen milyen általános érvényű tanácsot tudnál adni?

– Tanácsot nem szoktam adni, amiért sokszor még neheztelnek is rám. De néhány éve gyűjtögetem azokat a gondolatokat, melyek kapaszkodóként, (ön)terápiaként, sőt életfilozófiaként is használhatók, kiegészítve, finomítva őket. Úgy gondolom, mára összeállt egy olyan lista, amit használni lehet: beépíthető a gondolkodásba, a mindennapokba, alakíthatja a viszonyulásainkat. 

A lelki egészség bővített tízparancsolatának neveztem el, és így szól:

Az élet önmagában ajándék.

A legfontosabb pillanat mindig a jelenben van.

A múlton nem rágódni kell, hanem a tanulságait továbbvinni.

A jövő kiszámíthatatlan, ne is próbálkozzunk vele.

Amin nem tudunk változtatni, azt el kell fogadni.

A boldogság nem cél, hanem eredmény.

Önmagam ismerete a világ megismerésének kulcsa.

Megfelelni saját elvárásaimnak és a belső kisbírónak kell.

A szabadságom saját felismeréseim, döntéseim eredménye.

Időnk arra van, amire időt szánunk.

Örök kapaszkodó az értékes emberi kapcsolat és a hobbi.

Legyünk képesek adni, ha kapni akarunk.

Fejemben és életemben egyetlen úr van: saját magam.

Ne szégyelljünk segítséget kérni, ha szükségünk van rá. 

A mindennapok egyik nagy ajándéka a mosoly.

A mindennapok varázsszavai a kérem, köszönöm, szívesen, örülök.

Ha szeretünk embereket, ne hagyjuk, hogy mások nemszeretete megmérgezze azt.

Ha megoldhatunk helyzeteket, ne állítson meg az, hogy közben az ellenségünknek is jót teszünk.

Ha képesek vagyunk építkezni, örüljünk annak, hogy ebből más is hasznot húz.

Ha jót tudunk adni, tenni, ne fosszunk meg senkit annak melegétől.

Nem baj, ha az, aki rosszat tett velünk, azzal bűnhődik, hogy a mi haladásunkat látja.

Ne feledjük, aki akarva vagy akaratlanul – mert csak ennyire képes – megbánt, elüldöz, megkeseríti napjainkat, mindig önmagában és tetteiben hordozza büntetését is, ugyanúgy, mint a jótett is a jutalmát.

Emberi lényünk alapjában életre, megküzdésre, alkotásra, benne önmagunk megalkotására (is) teremtetett.

A legnagyobb rossz is elmúlik, persze a jó is, de tőlünk függ, mit viszünk tovább belőlük. 

Élni jó, ha teszünk is érte. És ha hagyják.