A honvédegyleti mozgalom és a Honvédmenház története

Névtelen 1848–49-es hősök megbecsülése

Érdekes és tanulságos vándorkiállítás anyagát böngészhettük, nézegethettük a marosvásárhelyi Bernády Ház emeleti kiállítótermeiben június utolsó és július első heteiben. A részben az ismert Kossuth-nótáról elnevezett tárlat – Kossuth Lajos elfogyott regimentje, ‘48-as veterángondozás és a Honvédmenház története – egy korábban nem vagy kevésbé ismert téma kutatási anyagáról szóló gazdag, kimerítő beszámoló. A kiállítás a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény égisze alatt jött létre 2022-ben, a 150 éve felavatott Honvédmenház emlékévében.

A budapesti bemutatót követően indult vándorútra a tárlat, amelynek első határon túli állomása Marosvásárhely volt. A kiállítást Haller Béla, a Castellum Alapítvány elnöke nyitotta meg, Ötvös Koppány Bulcsú, a Maros Megyei Múzeum igazgatója és Szekeres-Ugron Villő művészettörténész, a Castellum Alapítvány ifjúsági bizottságának elnöke mondott beszédet. A tárlat kurátorai: dr. Szoleczky Emese (Hadtörténeti Múzeum), Gönczi Ambrus (Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény) és a kiállítást városunkba elkísérő Ress-Wimmer Zoltán történész doktorandusz, a Hadtörténeti Intézet főelőadója. 

A téma időszerűségéhez nem fér kétség, hiszen olyan időket élünk, amikor felmerülhet a kérdés, hogy mi lesz a sorsa a lakásukat, egészségüket, testi épségüket elvesztett férfiaknak és családjuknak, akik manapság a világ különböző pontjain pusztító háborúkban vettek, vesznek részt. Vajon volt, van, lesz-e, aki olyan épületeket emeljen, és olyan gondoskodást biztosítson számukra, mint az elmúlt évszázadban az európai nagyvárosok legtöbbjében a nagy háborúk veteránjainak befogadására épített palotákban?

Ötvös Koppány Bulcsú elmondta, hogy a kiállítás azért érdekes színfolt a szabadságharcról szóló rendezvények sorában, mert a csatákban és ütközetekben részt vevő, annak testi és lelki traumáit elviselő, egzisztenciájukban megtépázott névtelen hősök kerülnek a figyelem középpontjába. Pontosabban az irántuk érzett felelősség és bajtársiasság megnyilvánulása. A szociális érzékenység és társadalmi szolidaritás szép kifejeződése az 1868-ban megalakuló honvédegyletek azon igyekezete, hogy a nehéz sorsú veteránok, özvegyek és árvák számára társadalmi összefogással segítséget nyújtsanak. Ebben vállalt szerepet a marosszéki és marosvásárhelyi honvédegylet is, amelynek kiemelkedő alakja, Borosnyai Pál 1885. február 22-én éppen egy bajtársának a segélyezését intéző ülésen kapott agyvérzést, majd két nappal később elhunyt. A jó ügyet haláláig szolgálta, ahogy számos bajtársa tette.

A kiállítást Ress-Wimmer Zoltán történész doktorandusz, a tárlat egyik kurátora mutatta be Tisza László százados munkásságán keresztül, aki egy évtizeden át volt az országos honvédegyleti mozgalom vezéralakja, és ez idő alatt sok kihívással kellett megküzdenie. Lemondása a Görgey Artúr tábornok személyének a rehabilitálása körüli csatározások következménye volt. Az árulással vádolt tábornok felmentését ugyanis a 48-as honvédek többsége ellenezte.

A Tisza családból származó, jogot végzett fiatalember a pesti gyalogos nemzetőrség segédtisztje, majd főhadnagyaként 1848. 

december 30-án a móri ütközetben súlyosan megsebesült és fogságba esett, ahonnan 1849-ben szabadult. Alszázadosként a hadügyminiszter mellé osztották be. A szabadságharc leverését követően külföldi egyetemeken tanult, majd birtokán gazdálkodott, és az Erdélyi Gazdaegyesület alelnöki, a Nagyenyedi Egyházmegye főgondnoki tisztségét töltötte be. A Szabadelvű Párt tagjaként volt országgyűlési képviselő, és a Torda-aranyosszéki Honvédegylet, majd az Országos Honvédegylet elnöki tisztségét töltötte be.

A honvédegyleti mozgalom a 19. század második felének sajátos képződménye volt, amelynek legfontosabb összetartó erejét az 1848–49-es közös nemzeti, katonai múlt köztudatban tartása, szellemiségének őrzése képezte. Az önkényuralom enyhülésekor, az 1860-as években merült fel országos szinten az igény, hogy a forradalom és szabadságharc honvédjeit és hozzátartozóikat azonosítsák, nyilvántartásba vegyék és egyesületbe tömörítsék. Az igazolt honvédmúlttal rendelkező tagokkal az 1860-as évek végén már egyedülálló szervezetekként, alapszabályzat szerint működtek az egyesületek, amelyek hangsúlyos karitatív, szociális és hagyományőrző feladatokat láttak el. A honvédegyleti mozgalom fénykorában 88–90 egylet működött 50.000 igazolt taggal. Jeles napokon testületileg képviseltették magukat állami és regionális ünnepeken.

A mozgalom az 1867-es kiegyezés nyomán kapott új lendületet. Megalakult az Országos Központi Honvéd Választmány, azzal a megbízatással, hogy összehangolja az egyesületek tevékenységét. Az 1869-es pesti országos honvédgyűlésen határozatba foglalták az idősgondozás fontosságát, hogy gyűjtőakciók révén, adományokból Pest egyik külvárosi részén francia mintára felépítsenek egy rokkantházat, és abban a testi és lelki gondozásra szoruló honvédekről gondoskodhassanak. A javaslatot Vidáts János, a márciusi ifjak egyike tette, aki végigharcolta a szabadságharcot, és börtönbüntetést is szenvedett. A javaslatra megszületett a döntés, hogy a rokkantházat a Soroksári úton építsék fel, ahol lóvasúttal könnyen elérhető lesz. Vidáts János pályázati kiírást jelentett be a Honvédmenház építésére, és a beérkezett három tervből a Dötzer Ferencét fogadták el, aki az építkezést is irányította. A menház építésére 1869-ben kezdtek gyűjteni, és az 1871-es alapkőletételt követően 1872 őszén adták át az elkészült épületet. A törzstiszteket egy-, az altiszteket két-, a legénységi állományúakat négyágyas szobákban helyezték el. A tisztek szobái az emeleten voltak, az altiszteké és közkatonáké a földszinten. Fapados közös ebédlő az egyszerű honvédeknek, tiszti étkező a rangos lakóknak, díszterem, díszerkély, számtiszti iroda, parancsnoki szoba, fogadóterem volt az épületben, amelynek az alagsorában a kiszolgálóhelyiségeket, a konyhát, az éléskamrát és a mosodát rendezték be.

Megnyitásakor a menház 80 veterán honvédnek nyújtott menedéket. Bár voltak nehéz időszakok, fő feladatát a második világháborúig sikerült ellátnia. Az épület befogadóképességét a századfordulóhoz közeledve 100 személyesre, majd az 1899–1900-as átépítés nyomán 150 személyesre bővítették. 1907-ig laktanyaszerű egységként működött, egy parancsnok állt az élén. Napirendje szintén egy katonai alakulatéhoz hasonlított, meghatározott időben volt a felkelés, a reggeli, az ebéd, a vacsora, a takarodó és a pihenés is. A napi rendrakás, az alapvető tisztasági szabályok betartása erejéhez, képességéhez mérten minden lakó rendszeres feladatát képezte. Az idős veteránok havonta egyszer kaptak tiszta ágyneműt, és minden szombat este tiszta fehérneműt. A menhelyen nem tűrték a tivornyázást, a rend- és csendháborítást, az engedély nélküli eltávozást, a szerencsejátékokat, az adósságcsinálást stb.  A szobák élén „szobaatya állt” mint szobaparancsnok, ő a napos tisztnek, az pedig a parancsnoknak jelentett, aki a honvédek eltávozását engedélyezhette. A rendkívül pontosan megszerkesztett házirendet minden lakosztályban kifüggesztették, a bekerülő lakóknak részletesen elmagyarázták. A házirend tartalmazta, hogy a parancsnok döntése alapján ünneplések, temetések alkalmával milyen számban jelenik meg a „hadastyánok” küldöttsége. A ‘48-as veteránok önként és büszkén vállalt feladata volt az 1848/49-es megemlékezéseken, szobor- és emlékmű-avatásokon, koszorúzásokon való részvétel. Az 1910-es, 20-as években is elvárták tőlük a jellegzetes menházi öltözetben való szereplést, bár fizikai s szellemi állapotuk már nem mindig tette őket erre alkalmassá.

A házirend a tehetetlenné váló, agg honvédek gondozásáról is rendelkezett. A fekvő beteg ellátása kezdetben a vele egy szobában lévő bajtársakra hárult, akik ezért szabályszerű pótdíjat kaptak. Ha súlyosabbá vált a honvéd betegsége, az intézet ápolójának gondjaira bízták. A menház orvosa hetente látogatta a lakókat, de ezenkívül minden beteget ellátott, és heves vagy járványos betegség esetén intézkedett a honvéd kórházba szállításáról, majd gyógyulása után a visszatéréséről. Ha elhalálozott, temetéséről a Magyar Királyi Honvédség Helyőrségi Kórháza gondoskodott.

A menház lakóitól elvárt házimunkák mellett a lakók szívesen kártyáztak, és népszerű volt a sakkozás. Szívesen zenéltek, énekeltek, faragtak, sőt hímeztek is. Verseket írtak, de főleg meséltek egymásnak és alkalmi közönségüknek a házban és azon kívül is.

A Honvédmenházat 1882-ben államosították, így működését a továbbiakban a magyar állam finanszírozta. 1901-től a menházba való felvételt a kérelmezőnek ’48-as múltja mellett honvédegyleti igazolással, szegénységi és erkölcsi bizonyítvánnyal, az egyletek által kijelölt orvos egészségügyi leletével lehetett kérelmezni, akkor, ha a honvéd elmúlt 70 esztendős. 1907-től az intézmény kórházjelleget kapott, és 1911-ben a parancsnok helyét orvos vette át a menház élén.

Mivel az első világháború kezdetére a felvételüket kérő honvédek száma jelentősen csökkent, lehetővé vált, hogy 1920-ra már 2/3-os részben világháborús rokkantakat fogadjon be a ‘48-as agg honvédek mellé. A növekvő igény hatására Horthy Miklós kormányzó 1925-ben döntött a menház rokkantházzá való átszervezéséről, és 1926-ban határoztak arról, hogy Budapest díszsírhelyre temeti az utolsó 1848-as honvédet.

Mivel a menház épülete a II. világháborúban Ferencváros szőnyegbombázásakor durván megsérült, lebontották, helyén gyárépületek állnak – olvashatták a kiállítás látogatói a gazdag képanyaggal dokumentált tablókon.

Szekeres-Ugron Villő művészettörténész nyitóbeszédében pedig elhangzott, hogy a kiállítás két kurátora, Ress-Wimmer Zoltán, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főelőadója és Gönczi Ambrus, a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény vezetője lokalizálta a Honvédmenház alapkövének pontos helyét, amely alá az időkapszulát elhelyezték a sok ‘48-as relikviával, de kiásása nem volt lehetséges a helyszínen álló gyárépületek miatt. Így a menház emlékét már csak a Honvédmenház utca neve őrzi.

A kiállítás nyitóünnepségén Szekeres-Ugron Villő köszönetet mondott a Hadtörténeti Intézetnek és Múzeumnak azért, hogy a Castellum Alapítvánnyal közösen elhozták a kiállítást Marosvásárhelyre, a szervezésben partner Maros Megyei Múzeumnak, amely szervezési és anyagi támogatást is nyújtott, továbbá a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítványnak, amely helyszínt biztosított a tárlatnak, és mindazoknak, akik segítettek a szállításban és a kiállítás felállításában.