Talán nincs is olyan kisfiú, akinek ne csillanna fel a szeme a játékkocsik és az igazi autók láttán, az azonban már nem annyira megszokott, hogy a gyerekkori rajongás valódi hivatástudattá érlelődjön, és országos első díjat is „teremjen”. Szabó Hunor útja pontosan erről szól. Egy kedves, régi ismerős hívta fel a figyelmemet a tehetséges marosvásárhelyi fiatalemberre, aki pár hete az Experten Trophy, azaz Autószakik Kupája nevű nemzetközi megmérettetés hazai döntőjén az ország legjobb autószerelőjének bizonyult. Beszélgetésünk elején arra kértem Hunort, idézze fel az egykori első „rajtot”.
– A Tudor negyedben nőttem fel, és a szomszédunkban sok autószerelő lakott, majdnem minden harmadik garázsnál volt egy ilyen szaki. Már akkor nagyon érdekelt ez a mesterség, úgy is mondhatnám, hogy olajos, zsíros kézzel éltem végig a gyermekkorom. Az egyik szomszédom évente kétszer végzett motorszettelést az autóján, tőle bőven „loptam” a szakmából. A későbbiekben a középiskolában mélyítettem tovább a tudást. A régi Dacia szervizbe jártunk szakmai gyakorlatra, és az ottani munkások támogattak abban, hogy inkább a szakma villamossági részét sajátítsam el. A nyári vakációkban autómosókban vállaltam szezonmunkát. Ott, ahol utoljára dolgoztam, gumiszerviz is volt. Egyik kollégámmal, aki a szezon végén más munkahelyet keresett, jó barátok lettünk. Pár hónappal a gyakorlat lejárta után felhívott, hogy megkérdezze, nem szeretnék-e bejárni oda, ahol újonnan alkalmazták. Így kerültem még érettségi előtt a mostani munkahelyemre, a Vladadel Kft.-hez. Az elején vicces volt, az autógumiknál ugyanis rendszerint testesebb munkaerő dolgozik, és amikor a főnök meglátott, azt kérdezte: „mit csináljak ezzel a sráccal?”
– Kezdetben mi tartozott a feladatkörödbe? – kérdeztem.
– Annak idején egy kis, alkatrészeket forgalmazó üzlet volt, amihez gumiszerviz is tartozott. Én az utóbbinál dolgoztam, de közben megtanultam az alkatrészeladást és az előkönyvelést is. Amikor a korábbi eladó távozott a cégtől, az ő feladatainak is igyekeztem eleget tenni. Egy jó ideig ez úgy zajlott, hogy a bolt mögötti hátsó udvaron szereltünk, és ha jött egy kliens, előresiettem, és kiszolgáltam, aztán mentem vissza a szervizbe. Akkoriban hárman osztottuk meg magunk között a munkát: a főnök, egy kolléga és én. Naponta összeültünk tervezgetni a jövőt, és közben kezdtünk újabb kisebb munkákat – fékbetétcserét, olajcserét – is felvállalni. Azt szerettük volna elérni, hogy bármilyen igénnyel fordul hozzánk a kliens, ne kelljen máshova küldjük, úgymond globalizálni akartuk a szolgáltatásainkat. Kezdtünk különféle komolyabb szerszámokat beszerezni, majd nekiláttunk az építkezésnek. Amíg ez zajlott, kibéreltünk egy másik helyiséget, ahol elindíthattuk az autószerelést. Közben új munkaerőre is szükség lett, így egyre nőtt a csapatunk.
– Gondolom, ezalatt az egyéni fejlődésedre is figyelmet fordítottál.
– Valóban sok kurzust elvégeztem. Tulajdonképpen a kerékjavítástól a lámpacseréig az autószerelés minden lépcsőfokán végigmentem, és amikor már nagyon sok volt mögöttem a lépcső, úgy döntöttem, hogy az autódiagnosztika, illetve a villanyosság terén folytatom a karrierépítést.
– Hogyan tudnád ennek lényegét összefoglalni az olyan kívülállók számára, amilyen én is vagyok?
– Manapság már nem lehet egy csavarhúzóval vagy egy 10-es kulccsal bármit megoldani, ehhez számítógépes diagnosztikai rendszerek kellenek, amelyekkel hozzácsatlakozunk az autókhoz. A rendszer megmutatja az esetleges meghibásodás helyét, az okát azonban nem, annak megállapításához méréseket kell végezni, illetve tudni kell bizonyos adatokat a gépkocsiról. A villamossági problémákkal kapcsolatos pontos diagnosztikához technikai programokra, villamos rajzokra is szükség van. Két különböző márkájú autó egyébként más-más szoftvert használ. Engem mindig lenyűgözött, ahogy a számítógépes rendszerek kommunikálnak egymással.
– Mesélj egy kicsit az Autószakik Kupája versenyről.
– Hatalmas élmény volt, ha nem nyerek, akkor is megérte volna részt venni. Az elődöntőt tavaly ősszel szervezték. Megfeledkeztem az időpontról, de szerencsémre Marosvásárhelyen tartották meg, így, ha munkaruhában is, de elértem a konferenciaterembe, ahol egy rácstesztet kellett kitölteni. Harminc kérdést kaptunk, amire minél gyorsabban kellett megjelölni a helyes választ. Nagyon izgultam, de amikor második olvasásra észrevettem a hibáimat, már kacagtam magamon. Végül összesen négy választ tévesztettem el. Egyébként ötödiknek iratkoztam fel a részvételi listára, és a tesztlapot is ötödikként adtam le. Amikor eljött az eredményhirdetés ideje, a harmadik és a második pontszám kihirdetésekor még mindig nem hallottam a nevemet, és végül nagy örömmel vettem tudomásul, hogy első lettem, ott lehetek Szatmárnémetiben az országos döntőben.
– Erre hogyan készültél fel?
– A hazai versenyt első alkalommal megszervező Autonet Import Kft. az elődöntő és a döntő előtt is tartott ingyenes szakmai kurzusokat a résztvevőknek az új technológiáról és motortípusokról, valamint az esetleges hibalehetőségekről, ez már önmagában nagy nyereség volt. Sok adat hangzott el ezeken a felkészítőkön, azokat fontos volt megjegyezni. Magának a megmérettetésnek volt egy elméleti, írásbeli és egy gyakorlati része. Egyenként mentünk a kurzusteremből a gyakorlati vizsga helyszínére, ahol az idő és a pontosság is számított: egy elektromos autó alkatrészén kellett méréseket végezni, majd egy új Volkswagen Passat bizonyos paramétereit kiolvasni. A feladatok megoldását legtöbb hét percre saccolták, nekem ez a biztonsági előírások betartásával 3 perc 34 másodperc alatt sikerült. A gyakorlati próba alatt a szervezők még tartottak egy kurzust az éppen nem vizsgázóknak, azt én már korábban elvégeztem, de persze jól jött a tudás felfrissítése, csak a vizsgadrukk miatt nem volt könnyű figyelni rá.
– Számítottál az első helyre?
– Bíztam benne. Az első versenyző elég hamar kijött a vizsgateremből, nem tudtam, pontosan mennyit volt bent, de utána már kezdtem mérni a többiek idejét, és számítgattam magamban az esélyeimet. A győzelemért egyébként nagyon hálás vagyok a főnökömnek, aki a felkészülési időben végig biztatott, bátorított. A kollégáim pedig igazi ünnepi fogadtatásban részesítettek a döntő után, pezsgő is volt.
– Mikor és hol lesz a végső, nemzetközi „összecsapás”?
– Németországban szervezik meg az ősszel, ennél többet még nem tudok.
– Mit tervezel ezenkívül a közeljövőben?
– Szeretnék még sokat fejlődni a szakmában, egyebek mellett az elektromos autók terén is, a mostani technológia ugyanis ebben az irányban halad előre.
– Mennyire jut időd a hivatásod gyakorlása mellett a magánéletre?
– Elég sokat vagyok a szervizben, és előfordul, hogy a kilencéves lányom rám telefonál, hogy mikor jövök haza, de ő is és a feleségem is alapjában véve megértően viszonyul a munkámhoz.
Beszélgetésünk végén az is kiderült, hogy Hunort az új gépkocsik mellett a régi járművek is nagyon érdeklik, veteránautó-kiállításokra is eljár. Egy ilyen szemle adta az ötletet arra, hogy 97 éves nagytatája, Gierling György – a marosvásárhelyi labdarúgás legendás és egyben legidősebb képviselője – sokáig garázsban pihenő Fiat 127-esét felújítsa.
– Mosolyt szerettem volna csalni az arcára, és sikerült – mondja beszélgetőtársam. A hangjában bujkáló derű jelzi, ez legalább annyira fontos volt a számára, mint legjobb lenni az ország összes autószerelője között.
