Hétköznapi történet
Néha egy találkozás egészen különleges képzettársításokat indít el bennem. Soós Zsigmondról például hóarcú hegyek jutnak minduntalan eszembe – talán rendíthetetlen nyugalmuk, legyőzhetetlenségük miatt.
A fogyatékkal élők múlt hét végi sportrendezvénye, a nemzetközivé nőtt Olympikus-kupa főszervezőjével vasárnap délelőtt a más városokból érkezett versenyzők marosvásárhelyi szálláshelyén beszélgettem. A megszokottól eltérő kézfogás után mintha nem találtam volna az igazi hangom – a mobiltelefonomban rögzített felvétel legalábbis erről árulkodott –, de Zsigmond egyszerű, tiszta válaszai hamar feloldották a kérdéseimből kiszüremlő feszültséget.
– Jó gyermekkorom volt, senki nem érzékeltette velem, hogy más lennék, mint a társaim. A szüleim arra tanítottak, hogy ambícióval, kemény munkával sok minden pótolható – kezdte történetét az atlétikában világrekordokat elért sportember. Zsigmond az orvostudományban oligodactyliának nevezett születési rendellenességgel, azaz a kezét és a lábát is érintő ujjhiánnyal jött a világra, és talán éppen ez a hiányosság ösztönözte arra, hogy örök szövetséget kössön a sporttal, és bebizonyítsa: képes a legjobbak közé emelkedni.
– Ötödik osztályban, tíz-tizenegy évesen kezdtem atlétizálni, emellett imádtam a focit, és kézilabdázni, kosarazni is szerettem. 1999-ben fejeztem be középiskolai tanulmányaimat a Bolyai líceum sportosztályában, onnan a jászvásári sportegyetemre vitt az út. 2004-ben végeztem – sorakoztak fel előttem az életrajzi adatok.
– Nem volt emberpróbáló éppen ezekben a sportágakban kiváló teljesítményt nyújtani? – kívánkozott ki belőlem akaratlanul is a kérdés.
– A magától értetődő technikát a kitartással helyettesítettem. Körzeti, megyei és országos versenyekre is sikerült így eljutnom. Naponta két edzésem volt. Emellett természetesen oda kellett figyelnem a megfelelő és rendszeres étkezésre, a vitaminbevitelre, a fiatalkori éjszakázásokról, bulikról le kellett mondanom. 26 éves koromig sportoltam versenyszerűen, teljesen egészséges ellenfelekkel mérve össze a képességeimet és a felkészültségemet, aztán egy szemműtétet igénylő retinaleválás véget vetett ennek az életfejezetnek. A paralimpiai bizottság felkérésére kezdtem három év után újra edzeni. 2010-ben az olaszországi Imola nevű településen részt vettem a nemzetközi versenyen – éppen a Forma–1-es pálya közepén volt az atlétikapálya –, és hat kategóriában állítottam fel világrekordot. Innen a 2012-es londoni paralimpiára vehettem volna az irányt, de elküldtek egy orvosi vizsgálatra, ahol megállapították, hogy túl egészséges vagyok a részvételhez. Ezzel szertefoszlott egy álom, és egyúttal, saját akaratomból, a sportolói karrierem is véget ért.
– A versenyekre való felkészülés és a versenyzés mellett mi volt a „civil” szakmája az egyetem elvégzése után?
– 2007-től testnevelő tanárként dolgozom. Először Jedden és Koronkán, aztán Nyárádszeredában, 2010-től pedig Szovátán tanítok mindenféle korosztályú diákokat. Nagyon szeretem a munkám. A gyermekekkel kicsi korban kell megszerettetni a testmozgást, a sportot, és ha ez sikerül, nyert ügyünk van.
– A fiatal nemzedékek tanítása mellett ott van még a sorstársak iránti elkötelezettség. Beszéljünk kicsit az Olympikus sportegyesületről.
– 2005-ben alapítottuk a fogyatékkal élők támogatására. Az Olympikus-kupát először városi szinten szerveztük meg, aztán Csíkszereda és Udvarhely is bekapcsolódott, az elmúlt években pedig már magyarországi résztvevőink is voltak. Kezdetben az atlétikán volt a hangsúly, majd sakk- és ostábla-, azaz tábléversennyel bővítettük a kínálatot, 4–5 éve pedig a nagy kedvenc, a darts is bekerült a versenyszámok közé. A lényeg nem a teljesítményen van, hanem azon, hogy mindenkinek lehetőséget biztosítsunk a sportágak kipróbálására, az élményszerzésre. A világjárvány miatt tavaly szűkebb keretek között, inkább csak jelképesen szerveztük meg a kupát Szovátán, idén már szabadabban mozoghattunk, de a pandémia sok visszajáró versenyzőt elijesztett, így kevesebben jöttek el, mint például tavalyelőtt. Ettől függetlenül, ahhoz képest, hogy milyen nehezen indult a szervezés, úgy érzem, a rendezvény sikeres volt. Az egyesületi munkában többek között a testvérem támogat, Jancsó István alelnök a sérültekkel való kapcsolattartást vállalta, a másik alelnök, Kiss Zoltán, a papírmunkában segít, így nem kell mindig bejönnöm Szovátáról Vásárhelyre. Emellett ott vannak az önkéntesek, akiknek szintén sokat köszönhetek.
Beszélgetésünk végén a család is szóba került. Zsigmond boldog házasságban él, két fia van, egy négyéves és egy egyéves, négy hónapos. Mindketten örökölték a születési rendellenességet, de örökmozgók is, mint az édesapjuk.
– A nagyobbik fiammal focizni járunk, a kézilabdát is gyakoroljuk. Tagja a szovátai gyerektánccsoportnak, az Olympikus-kupa kulturális estjén fel is lépett velük. A kicsi nemrég kezdett el szaladgálni. Látja a bátyját, és utánozza, így ő mindent hamarabb fog megtanulni – mosolyodik el a negyvenes évei elején járó férfi.
A négyéves fiúcska óvodába jár, sikerült beilleszkednie – tudom meg később, közben óvatosan érdeklődöm, hogyan viszonyultak, viszonyulnak a gyerekhez a csoporttársai.
– Nem érte hátrányos megkülönböztetés a többiek részéről. Megmagyaráztuk neki, hogy ő különlegesebb, mint mások, ha valaki erre utaló megjegyzést tesz, nem kell sértésnek venni, és ő ezt elfogadta. Egyébként pedig itt vagyok én élő példaként, hogy így is mit lehet elérni az életben – mondja az édesapa. Végül Zsigmond legféltettebb vágya is megfogalmazódik:
– Remélem, a gyerekeim majd átveszik az Olympikus egyesületet, és az is sikerül nekik, ami nekem nem: kijutnak a paralimpiára.
