A festmény mögötti muzsikus (1.)

Képzeljük el, hogy megállunk Sandro Botticelli reneszánsz festőművész Tavasz (Primavera) című, világhírű festménye előtt. Első ránézésre egy mediterrán vérmérsékletű, élettel teli képet látunk, aztán, ahogy elmélyülünk a részletekben, egy távoli világ elevenedik meg előttünk. Ha csak a képet látjuk, szinte semmit sem látunk belőle. A kép információtartalma talán máig kimerítetlen – legalább annyi titkot rejteget, mint Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája – vagy éppen, mint a sivatag A kis herceg regényében.

Botticelli a képet 1477 és 1482 között festette Lorenzo de Pierfrancesco de’ Medici megrendelésére. A Medici család Firenze uralkodócsaládja volt, tagjai többek között a bankvilágban is előkelő helyet vívtak ki maguknak. Lorenzo Medici, tudomány- és művészetpártoló lévén, a köznyelvben „il Magnifico”, vagyis a nagyszerű, tündöklő jelzőt kapta.

A Primaveráról sokféle értelmezés született. A klasszikus magyarázatok szerint mitológiai alakok láthatók a képen, és a hozzájuk kötődő szimbólumok teszik többértelművé a festményt.

A klasszikus magyarázat mellett Enrico Guidoni művészettörténész a reneszánszra jellemző kódolt tartalmat vél felfedezni a festményben. A szakember szerint az 1480-as években Lorenzo Medici arra törekedett, hogy Itáliában egyre jobban kiterjessze a hatalmát. Ennek a tervnek a nyélbeütéséhez VIII. Ince pápa segítségére is szüksége volt. Hogy milyen szóbeli megegyezés született a pápa és a bankár között, annak lehet megörökített bizonyítéka a festmény. Guidoni értelmezésében a képen lévő személyek egy-egy itáliai várost ábrázolnak: „az eddig Zefírnek, azaz februárnak tartott figura tulajdonképpen Bolzano, ahol télen a bóra fúj, a március, vagyis a tavasz, amely latinul Ver, Velence, a Flora Firenze, a szeptember – Merkúr hónapja – Milánó. A három grácia Pisa, Nápoly és Genova. Ámor pedig, akire a képmagyarázók eddig nem fordítottak különösebb figyelmet – visszafelé olvasva – Róma” (tudhatjuk meg a Múlt-Kor történelmi magazinból).

Ez a rejtélyes festmény azonban elképesztő művészettörténeti és filozófiai érdekességekkel is szoros kapcsolatban áll. Egy híres polihisztor, Marsilio Ficino neve is felbukkan a kép keletkezésének történetében. Tény, hogy nem a tudós Ficino festette a képet, de a világnézet, amely a képre jellemző, az ő munkájának köszönhető. A ficinói humanista világszemléletet Vuchetich Bálint a következőképpen foglalja össze: a kép „egy kört ír le: a szépség szerelmet nemz, a szerelem pedig a szépség gyümölcsözéséhez vezet. Ennek a ciklusnak, amely Istentől halad a világ felé, majd a világtól Isten felé, három fázisa van: ahogy elkezdődik Istenben az a Szépség, ahogy átmegy a világba, úgy lesz szerelem, és a végén boldogságként tér vissza. A szerelem szépségből indul, és gyönyörűségben végződik.”

A reneszánsz világszemlélet, amely mintaként tekintett az ókori görög-római kultúrára, a valóságot tökéletes természetességében igyekszik szemlélni, így a humanista (emberközpontú) életfelfogás szerint „semmi sincs megtagadva attól az embertől, akiben az isteni fény – amely ragyog minden dologban – már megnyilvánult alapvető tisztaságában”.  Ficino szerint „A szépség nem más, mint egy felsőbb jó ragyogása, csillogása mindazoknak a dolgoknak, amit észlelni tudunk szemmel, füllel vagy elménkkel, ez irányít a felsőbb jó felé, ugyanolyan módon a látás, a hallás és az elme útján”.

A Primavera tehát magában hordozza az emberi sorsot, az isteni ajándékot és a rejtélyes titkokat is.

E hosszúra sikeredett bevezető után joggal kérdezheti bárki, hogy mégis hol rejtőzik az a bizonyos titokzatos zenész a képen. A zenészt valójában hiába keressük, de olyan nézetek is vannak, mely szerint a képet Marsilio Ficino munkája ihlette. Angela Voss szerint a teremtés harmóniájának neoplatóni nézete mellett egy zeneelméleti kód is kifejezésre jut a vásznon. A mitológiai személyek, a nyolc bolygó és a zenei oktáv nyolc hangja a „szférák harmóniáját” fejezi ki. Ebben az összefüggésben a zene összekötő kapocs az emberek világa és az univerzum között. A zene által az égi és a földi egyesül az emberben.

A kép zenei értelmezése összhangban van a korszak zeneelméletével. A személyek csoportosítása és a harmóniák meglepő párhuzamot mutatnak. Balról nézve a képet, a jellegzetes személyek a zene konszonáns pilléreire utalnak: a prím (1.), a kvint (5.) és az oktáv (8.) számítottak a festmény keletkezésekor tökéletes konszonanciának, a többi hangköz tökéletlen konszonáns vagy disszonáns volt. A kép szereplői akár a tetrachord (négy egymás utáni hang) elv szerint is csoportosíthatók, mely szerint egy skála két tetrachordból tevődik össze.

A kép zenei kapcsolata tehát Marsilio Ficinio személyében testesül meg. Az említett tudós a tudomány és művészetpártoló Medici család pártfogását élvezte, így teljesen hihető, hogy nagy hatással volt a festőre.