A Donna Divina és a borász színművész, aki megszelídíti a fát

A napokban számoltunk be lapunk hasábjain, hogy a Kárpát-medencére kiterjedő RIBON ribizliborversenyen, amelyet Csíkmadarason tartottak – a Garden Proiect Kft., a RIBON Natúr Szövetkezet és a Székely Gazdaszervezetek Egyesülete szervezésében –, a 84 jelentkező közül megyénkből kilenc személyt díjaztak arany, ezüst és bronz minősítéssel. A március 5-i díjkiosztó gálán aranyérmes és azon túl a Champion címet is elnyert Donna Divina feketeribizli-bor gazdái a marosvásárhelyi Riţiu család, Ion Riţiu és Kilyén Ilka színművészek, akiknek a sikeréhez fiuk, Dániel és lányuk, Krisztina is hozzájárult. A díjakat az V. kertészeti szakmai napok és konferencia keretében osztották ki, amelyen a növekvő elkeseredést, hogy nem hallják a nevüket, a kitörő öröm követte, amikor az aranyérem mellett a bajnoki címmel járó kitüntetést is átvehették. 

Ion Riţiu szerényen húzódott meg a háttérben, holott a munka dandárja reá hárult. Az eredményt fia fogalmazta meg a borosüvegeken lévő címkén olvasható szövegben: „Ez a fenséges kézműves nedű gondosan válogatott fekete ribizliből készül, és őrzi a gyümölcs dús ízvilágát és gazdag hatóanyagait. A nagyszülőktől örökölt családi receptet és módszert alázattal és figyelemmel folyamatosan javítjuk, bővítjük. A hagyományos kézi sajtolás adja a mélyrubin színt és a mennyei ízvilágot, amelyben a természet lelke köszön vissza”. 

– Hogyan lettél aranyérmes borász? – érdeklődöm a hetvenet eltöltött színművésztől, akinek néhány maradandó film- és színházi élményemet köszönhetem, továbbá békacombos vacsorát, lakodalmi muzsikálást, Kilyén Ilka műsorainak zenei kíséretét és a tökéletes szépség illúzióját sugalló fából faragott szobrainak látványát úgyszintén.

– Agronómus apósomnak Iklandon volt egy szakszerűen gondozott kertje, amelynek kerítése mellett, ahogy az erdélyi dombvidéken szokás, ribizlibokrok sorakoztak. Gazdag termésükből készültek az első borok házi recept alapján, kézi munkával. Annyira jól sikerültek, hogy nem tudtam abbahagyni apósom halála után sem, amikor a kertet kifosztották, tönkretették. Amikor a piacon is megjelent a fekete ribizli, évről évre továbbra is bort készítettem. Egyrészt azért, mert ismerjük a gyógyhatását vérszegénységre, a legyengült szervezet felerősítésére, ezenkívül a hölgyek jókedvének a felderítésére is kitűnő. A gyümölcsöt kézi sajtolással szoktuk feldolgozni. A bor minőségének titka a sokéves tapasztalat, ami alatt a régi családi recept viselkedését megfigyeltük, javítgattuk. Az előkészítésben, mosásban, válogatásban, préselésben a feleségem segít, a pincében folyó munkában, cipelésben a fiamra számíthatok, aki a díjnyertes bor címkéjét megalkotta. A lányom volt a szemfüles, aki rátalált a vetélkedőről szóló hírre, és közös erővel, összefogással neveztünk be a versenyre.

– Az igazi, az alapmesterséged a színművészet, aminek gyakorlása túlságosan hamar ért véget. Hol, mikor, hogyan köteleződtél el e rendkívül nehéz, de látványos és az azonnali sikerrel kecsegtető hivatás mellett? Tudom, hogy Dicsőszentmártonban kezdődött, és szülővárosod központi parkjában az első díszkővel kirakott csillagot is neked szentelték. 

– A művészetek, zene, irodalom, képzőművészet szeretetét a szüleimtől örököltem, édesanyám Bukarestben végzett szépművészet (belle-arte) szakon, és rajzot tanított, édesapám a kolozsvári Zenekonzervatórium végzőseként zenetanárként dolgozott. Iskoláskoromtól vonzódtam az irodalomhoz, nagyon szerettem verset mondani, és korán megtanultam zongorázni, majd a későbbiekben édesapám elektromos gitárt is vett nekem, amellyel gyakran léptem fel különböző diákrendezvényeken. Ennek ellenére érettségi után a dicsőszentmártoni kétéves vegyészeti iskolába iratkoztam, majd első év után képletekkel teli fejjel édesapám biztatására Bukarestbe utaztam, hogy felkészüljek a műegyetemi felvételire. Esti sétáimon ismertem meg egy vidám társaságot, tagjai a színiakadémiára készülve esténként a Dâmboviţa-parton verseket mondtak, zenéltek. Engem is befogadtak, jól éreztem magam közöttük. Tőlük kaptam az indíttatást, hogy a színművészet szakra felvételizzem, és legnagyobb meglepetésemre fel is vettek. Amikor felhívtam telefonon, hogy közöljem a hírt, édesapám nem akarta elhinni, ugyanis szülővárosomban én voltam az első, aki színésznek tanult.

Négy nagyon szép év következett, majd az egyetem elvégzése után a marosvásárhelyi színházat választottam, ahol akkor formálódott a román tagozat. Ebben az első csapatban kezdtem, és a fiatalokkal bővülő társulatban folytattam 41 éven át. Ez idő alatt félszáz darabban játszottam különböző minőségű előadásokban. Függetlenül attól, hogy főszerepet vagy kisebb szerepet bíztak rám, igyekeztem a legjobb tudásom szerint megformálni. Ennek ellenére az új színházi vezetés 65 éves koromban úgy küldött el nyugdíjba, mintha ott sem lettem volna. Figyelmen kívül hagyva, hogy a színész a világot jelentő deszkákon, Thália templomában képes meghalni.  

– Pedig annyi emlékezetes szereped őrzöm, a két utolsót például, például amikor Kosztasz Aszimakopulosz A kihívás című darabjában olyan elkeseredett elszántsággal jártad a zorbát, hogy soha nem tudom elfelejteni. Vagy ahogy Erik Emmanuel Schmitt francia-belga író-rendező-dramaturg Rejtélyes viszonyok című darabjának főhősét, Abel Znorka Nobel-díjas író kezdeti felfuvalkodottságát, majd lelki vívódását és valóságra ébredését olyan döbbenetes erővel alakítottad, ami a francia közönséget is meghódította. Volt is ennek következménye… 

– A Román–Francia Kulturális Központ meghívására Strasbourgban léptünk fel olyan sikerrel, hogy felajánlották: francia nyelven is adjuk elő a darabot. Bár egy szót sem tudtam franciául, és százoldalnyi szöveget kellett megtanulnom, Relu Ştefănescu kollégám társaságában, aki kiválóan beszélt franciául, a lehetetlenre is vállalkoztam. A meghívás tíz előadásra szólt, de olyan sikert arattunk, hogy 50 meghívásnak tettünk eleget Franciaország egész területén, sőt a hozzá tartozó, festői szépségű Réunion szigetén is, amely az Indiai-óceánban fekszik.

– A színház mellett Ion Riţiunak sikerült, amiről sok vidéki színész csak álmodik: filmek egész sorában szerepeltél. Hogyan tudtál betörni arra a területre, ami a fővárosi színészek kiváltsága volt?

– Egyszerűen csak azzal, hogy vásárhelyi látogatásakor Sergiu Nicolaescu egy pillanatra szembenézett velem. Addig hiába jártam évekig a válogatókra (casting), az csak formaságot jelentett, amit kipipáltak, miközben már valamelyik fővárosi színésznek ki volt osztva a szerep. Sergiu Nicolaescu viszont addig keresett, amíg egy volt egyetemi kollégám segítségével megtalált, és aztán el sem engedett. Pontosabban az 1980-as évektől az egyetlen rendezőnek, aki vidéki színészeket foglalkoztatott, minden filmjében szerepeltem harminc éven át. 

– Visszaemlékszem, hogy láttalak gyilkos férjnek, tüzérségi kapitánynak, Bajazid szultánnak, milliomosnak, titkosszolgálati vezetőnek, miközben jóképű fiúból egy karakteres arcú, kiforrott színésszé váltál. Hogyan láttad a különbséget a filmezés és a színház között? 

– A filmben nagyon kell ügyelni a mimikára, a gesztusokra, a filmszalag érzékenyebb, és akkoriban takarékoskodni kellett vele. Ma akárhányszor meg lehet ismételni egy-egy jelenetet, amíg a rendező elégedett lesz. 

– Gyakran láthattunk egy másik szerepben is, évekig muzsikusként szintetizátoron lakodalmakban, bálokban, népünnepélyeken és egyéb rendezvényeken játszottál, gyakran a feleségedet kísérted a fellépésein. Hogyan tudtad a zenélést összeegyeztetni színészi munkáddal, a gyakori filmezésekkel?

– Fél évszázadon át játszottam különböző zenekarokban, legtöbbet az Imatex Klubban. Nem könnyű népzenét, cigányzenét játszani, több száz személy igényeinek megfelelni, de fiatal voltam, és vállalkozó szellemű, jól bírtam az éjszakázást. Volt olyan időszak, hogy hétfőtől péntek estig tartott a filmezés, éjjel hazajöttem, szombaton, esetleg vasárnap éjjel is zenéltünk, aztán visszautaztam Bukarestbe. 

– Az udvaron, a lakásotokban mindenütt látszik a kezed nyoma, konyhabútort készítettél, ajtókeretet, kerítést, választófalat, és hosszan sorolhatnám, hogy mennyi minden őrzi a munkád eredményét. És még nem is beszéltünk a kisplasztikáidról, amelyek rendkívül finoman kidolgozott női alakokat, madarat, különleges formákat ábrázolnak légies könnyedséggel, a fa erezetét, színét is érvényre juttatva. Honnan ez a tehetség, ez a különös szerelem a fa iránt?

– A színházi előadás addig tart, amíg lemegy a függöny, a film az utolsó filmkockával befejeződik. Én viszont valami kézzel foghatót szeretnék hagyni magam után, amit tapintani, használni vagy simogatni lehet. Mindenik alkotásom egy történetet rejt magában, ami, ha ismerik, megelevenedik, amint a munkáimra néznek, esetleg kézbe veszik őket. 

– A színészet, a fa megmunkálása, a zenélés mellett nagy „békászó” voltál éveken át. Nektek köszönhetem a békacombnak a szájban elomló, ínyenceknek is kedvére való ízét. Milyen hatásra kedvelted meg ezt a „sportot”, és miért hagytad abba?

– Gyermekkoromban édesapámmal gyakran mentünk horgászni, később egy ismerősömmel, aki addig, amíg én a botot fogtam, szorgalmasan gyűjtötte a békákat, az én sovány kis halaimhoz nem is hasonlítható mennyiségben. Tőle tanultam meg a békafogás apró titkait, amiben olyan gyakorlatra tettem szert, hogy a mélyhűtőnk évekig tele volt békacombbal. Ismertem valamennyi Vásárhely körüli tavat, kisebb-nagyobb víztükröt, ahol békák éltek. Ahogy az emberek visszakapták a fölterületüket, bekerítették a tavak többségét, és megfogyatkoztak a békák is, és elteltek az évek, így felhagytam ezzel a hobbival. 

– Több évtizedes jó házasságban élsz egy más nemzetiségű asszonnyal, miközben kortársaid közül néhányan többször is elváltak, új társat kerestek. Mi a titka a ti hosszú, ma is tartó együttéléseteknek?

– A tolerancia, egymás elfogadása, az a tény, hogy van két jól sikerült közös gyermekünk, akik mindkettőnk kultúráját jól ismerik, több nyelvet beszélnek, és láthatóan megtalálták a helyüket az életben, ami elsősorban a feleségem érdeme. 

– Ha kívülről nézzük, a szépséghibákat leszámítva pályád pohara tele van, de az ember sohasem marad titkos vágyak nélkül. Olvastam, hogy hetvenedik születésnapodra egy kiállítást szerettél volna a kisplasztikáiddal és egy albummal az életművedről, DVD-lemezekkel színművészi tevékenységedről. Remélem, hogy nem tettél le róla, és azt is, hogy találsz hozzá támogatókat. A fa pedig továbbra sem lesz hűtlen hozzád, ha annyira szereted, és biztos vagyok benne, hogy a pincédben is újra kiforr a Donna Divina.