A dalszerző főhadnagy

„Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik” – énekli a kórus a népdalt Kodály Zoltán operájában, a Háry Jánosban. Ez a népdalszöveg történelemről és hazaszeretetről egyaránt sokat beszél. A dalba írt történelem arról szól, hogy 1859-ig Milánó (németesen Majland) a Habsburg Birodalom része volt, és az itt állomásozó katonák között magyarok is voltak. A magyar katona számára a szerény kéttornyú település, Nagyabony többet jelentett a dicsőséges Milánónál, és inkább hazavágyott, mintsem idegen földön legyen a császár szolgája. Nagyabony a dal által a szerénység és az önmegbecsülés szimbólumává vált.

Nagyabony büszke lehetett, hogy jó hazafiak városa volt. Némely lexikon pedig különösen felmagasztalja a városkát, mert megjegyzi, hogy itt született Simonffy Kálmán főhadnagy, akinek sok folklorizálódott dalt köszönhetünk. Az életrajz részletesebb kutatása során azonban elbizonytalanodik az olvasó, mert Szinnyei József a Magyar írók élete és munkái című lexikonában „Nagy Abonyt” jelöli meg születési helyként, míg a Magyar életrajzi lexikon szerint Simonffy Kálmán Tápiószelén született. Ha megkeressük a térképen e két várost, láthatjuk, hogy Nagyabony (ma Szlovákiában található) és Tápiószele között meglehetősen nagy a távolság, de Abony viszont csekély 20 kilométerre fekszik Tápiószelétől. A különböző életrajzírók azonban a fent említett lexikonok valamelyikére támaszkodnak, így lehetetlen eldönteni a főhadnagy pontos születési helyét. Simonffy Kálmánról meglehetősen kevés életrajzi adatot találunk. 1832. március 5-én született. Édesapja, Simonffy György a Marosvásárhelyi megkülönböztető jelzőt kapta, ugyanis a Marosvásárhelyhez közeli Szászrégenben született. A Torda vármegyei írnok apa 1805-től 1809-ig a magyar királyi nemesi testőrségnél szolgált. A magyar testőrségek évkönyvéből (1036-os sorszámmal) még annyit tudunk meg az apáról, hogy 1833. március 7-én halt meg Nagyabonyban (!), Pest vármegyében. Az apa életrajza valamelyest segít Kálmán születési helyének a feltételezésében. Valószínű, de nem teljesen biztos, hogy a gyerek Abonyban születhetett, ha azt feltételezzük, hogy a család nem költözött egy újszülöttel. 

Kálmán tehát alig töltötte be első életévét, apa nélkül maradt. Ez a szomorú esemény hatással lehetett egész életére, de egy katona fia nem engedhette meg magának a siránkozást, ehelyett maga is katonaságot tanult. Mielőtt katonának állt volna, Szolnokon végezte gimnáziumi tanulmányait, majd Vácon bölcseletet tanult. Váci tanulóévei alatt robbant ki a szabadságharc. Katonafiúként Kálmán is azonnal a haza szolgálatába állt, és Görgey csapatában kapott felelős beosztást. 1849-ben, a július 11-i csata után főhadnaggyá léptették elő. Ezzel a ranggal azonban a fegyverletétel után aligha dicsekedhetett. Élettörténete három év kihagyással ott folytatódik, hogy Simonffy Kálmánt húszévesen Cegléd városának főjegyzőjévé választották. A gyerekkori árvaság, a forradalom bukása és az életrajzokba fel nem jegyzett szerelmek költővé faragták a főjegyző ifjút. Nem verseket költött, hanem melódiákat mások verseire. Önerőből tanult annyi zenét, ami elegendő volt e dallamok megörökítésére. Nem számított képzett zenésznek, de egyre inkább a dalszerzés határozta meg az életét. A legjobb utat választotta magyar érzelmeinek kinyilvánítására. Tudta, hogy a dal oda is elér, ahol az észérvek már tehetetlenek.

Művészként 1852-ben Cegléden mutatkozott be először a Tündér-csárdás című művével, majd hamarosan a Szerelmi vadrózsák című, tíz dalt tartalmazó gyűjteményével vált országos hírű dalszerzővé. Amit nem tehetett meg katonaként, dalköltőként megtette: amikor szükség volt rá, sírt a dalban, máskor meg bizakodva, derűlátón énekelt. A dalban vált igazán magyarrá, mert így kimondhatta azt, amit másképp nem lehetett.

Simonffy Kálmán nem megélhetési muzsikusnak számított, ő elvből, meggyőződésből szerzett dalokat. Talán nem túlzás azt mondanunk, hogy a dalban látta a szabadságharcban elvérzett ország felélesztésének lehetőségét. Dalai nem csak arra valók voltak, hogy elérzékenyüljön a hallgatóság, ezek az énekek éneklésre buzdítottak. Ha pedig Kodály előfutárát látjuk benne, akkor sem tévedünk, mert nem elégedett meg azzal, hogy dalait meghallgassák, elismerően bólintsanak rájuk, hanem e melódiák által igyekezett megalapozni a magyar zenei életet. Magas rangú hivatalnokként szerte az országban ő hintette el a kórusmozgalom magvait. Több alkalommal országjáró turnén vett részt, énekelt, és másokat is éneklésre buzdított. 1859-ben országos szintű szakmai vita folyt a magyar zene lényegéről. Simonffy vállalkozott a vitára, a döntést pedig nagyban befolyásolta azzal, hogy néhány hét alatt huszonhét megyében tartott hangversenyt Fátyol Károly zenekarával. Néhány év múlva kibővítette a turnét, és a Székelyföldet is körbedalolta.

Igazi romantikus alkat lévén, az 1860 és 1864 közötti időszakot utazással töltötte. A Balti-tengertől Afrikáig minden érdekes vidéket végigutazott, valószínű, hogy barátaival afrikai vadászaton is megfordult.

Hazatérve családot alapított, de a magyar zene gondolata tovább foglalkoztatta. A dalármozgalom lassan éledni kezdett. Maga Liszt Ferenc is helyesnek tartotta pártolni ezt a törekvést.

Simonffy Kálmán kiemelkedett az átlagos nótaszerzők köréből, mert a kórusmozgalom pártfogása mellett szívvel-lélekkel törekedett a zeneakadémia megalapítására is. 1872 és 1875 között országgyűlési képviselőként kivette a részét a zeneakadémia elindításából, míg 1875-ben megalakult a felsőfokú zenei képzés mint Országos Magyar Királyi Zeneakadémia. A zeneoktatás elősegítése érdekében zenei ösztöndíjat is alapított.

Érdekes módon Simonffy neve mára eltűnt a köztudatból. Ez a jelenség azonban bizonyos szempontból megtisztelő is lehet számára, mert dalainak egy részét sokáig népdalként tartották számon, ami a melódiák természetességéből ered. Több népszerű dallamnak ő a szerzője: Eresz alatt fészkel a fecske, Ez az én szeretőm, Jaj de magas ez a vendégfogadó, Szomorúfűz ága hajlik a világra és még sorolhatnánk a dalokat.

Különös optimizmusát zengi a Thaly Kálmán 1860-ban írt versére komponált dala, amelyet gyakran himnuszként is énekeltek:

Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!

Nem vesz el már, ha eddig el nem veszett.

Hervad régi búnk és bánatunk,

Ejhaj, újra élünk, vigadunk!

Tud szeretni a magyar szív igazán,

S kit szeretne, ha téged nem, szent hazám?

Érted élünk, égünk, lángolunk,

Érted honfi szívvel áldozunk.

A bús magyar nevezetről leteszünk,

Büszke magyar újra már a mi nevünk:

Büszkén félrevágva kalpagunk,

Hej, mert újra fénylik csillagunk.

Visszavettük a nemzeti ősruhát,

Gyöngyek vagyunk újra, mint a gyöngyvirág.

Éljen a szép magyar viselet –

Korcsvér, aki idegent szeret.

Magyar szívet magyar dolmány takarjon,

Magyar ajkról csak magyar szó fakadjon,

Magyar szívben magyar bátorság:

Ejhaj, boldog lesz Magyarország!

Ez a dal helyet kapott Kodály iskolásoknak szánt daloskönyvében, sőt katonai indulóként a világháborúk buzdító dalai között is nagy népszerűségnek örvendett. Kár lenne, ha elfelejtenénk! Simonffy, az érzékeny dalszerző, élete végén nem bírt optimista lenni. Hiába látszott érni a gyümölcs, aminek magvait ő hintette el a magyar dal földjébe, mégis kétségek gyötörték. Végül az elmebetegség intézetbe kényszerítette. 1881. december 15-én végük szakadt az összekuszálódott gondolatoknak, Simonffy Kálmán dalban élő emlék maradt csupán.